nyomtat

megoszt

Ellenpontok 1982
TÓTH KÁROLY ANTAL (sajtó alá rendezte)

     JEGYZETEK

     1.- A gyulafehérvári 1918. dec. 1-i nagygyűlés “határozata” mindjárt egy olyan cikkellyel kezdődik, amely az “összes román” kifejezést használva, eleve minden más nemzetet kizár - s persze mindenekelőtt a magyarokat - az államélet bármiféle meghatározásából. A nagygyűlés egyébként önmagát mint “Adunarea natională a tuturor românilor...”-t nevezte meg. A nagygyűlés határozatának VI. cikkelye melegen üdvözli a “csehszlovák, ausztronémet, a jugoszláv, a lengyel és rutén nemzeteket”, a felsorolásból épp csak a magyarokat felejtve ki. A magyar nacionalizmussal szembeni ellenszenv túl mondvacsinált érv e dolog igazolására, különösen, ha az “auszto-német” nemzet üdvözletét is figyelembe vesszük, azét, amely végül is a központi hatalom valódi birtokosa volt.

     2.- Kijelenteni, hogy Románia “soknemzetiségű állam”, igen fontos, különösen ma, amikor a Ceauşescu-“érában” még attól a kevés nemzeti jogtól is megfosztották az embereket, amelyeket a román “burzsoázia” vagy az ötvenes évek sztálinista fasizmusa meghagyott. Ceauşescu egyébként személy szerint is többször hangsúlyozta, hogy Románia egyetlen nemzet hazája, s ez a román. “Való igaz, hogy mi már régen bíráltunk bizonyos korábbi téziseket, amelyekről még fennállásának idején maga a Komintern is lemondott, s amelyek szerint Romániát soknemzetiségű államnak tekintették. Ez a tézis nem felelt meg a valóságnak, nem vette figyelembe, hogy az egységes román nemzeti állam megalakulása objektív szükségszerűség volt Románia fejlődésében; erről egyébként a maga idején Marx, majd még 1914-ben Lenin is beszélt. Az a tény, hogy Románia területén magyarok és németek, valamint más nemzetiségűek élnek, a történelmi fejlődés eredménye. Ezek a nemzetiségek századok óta együtt élnek és együtt dolgoznak a román néppel. Románia esetében nem lehet soknemzetiségű államról beszélni, mert ez különböző nemzetek egyesülését feltételezi, ez pedig nem állt és nem áll fenn Románia esetében.” N. C. interjúja, L’Unitŕ, 1971. április 21.

     3.- Jellemző módon a Moszkvában megszövegezett jegyzőkönyv többnyire versailles-i rendezésről beszél. Már maga a tény is meglehetősen árulkodó abból a szempontból, hogy a “román területrablások” ügyében az oroszokat csak az érdekli, amit a Szovjetunióból szakítottak le, vagy az, amit a Szovjetunió még magának megszerezhet.

     4.- Az osztályszempontok demagógiájával a jegyzőkönyv szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni; újra és újra kibukik a későbbiekben az az elmarasztaló véleményezés, amely egyfajta nacionalista tény(bár nem érdek-)szövetséget feltételez és bírál a román burzsoázia és a román proletariátus között.

     5.- A “nyugati imperialista hatalmak” ekkorra már lemondtak a Szovjetunió megtámadásáról, ami a később történtekben bizonyítást is nyert. E kijelentés mögött “mindössze” a szovjet államrezon hagyományos paranoiditása rejtőzik. Szolzsenyicin lényeglátó és szarkasztikus sorai jellemzik ezt az ideológiai és gyakorlati magatartást a legjobban: “Az egészet a francia vezérkar irányította. A franciáknak ugyanis nincs elég bajuk, ott nincsenek pártharcok s egyéb nehézségek, s csak füttyenteni kell nekik, máris masíroznak az intervenciós hadosztályok! Először 1928-ban állapodtak meg, de végül is nem jutottak közös nevezőre, s megszakadtak a tárgyalások. Akkor 1930-ra halasztották, de ezúttal sem született megegyezés. Végül 1931-re. Tulajdonképpen Franciaország maga nem is akart hadba lépni, csak lekanyarított volna magának (szervezői részesedésképpen) egy darabot a Dnyeper jobb partján elterülő Ukrajnából. Harcolni Anglia sem szándékozott, de megígérte, hogy ijesztésképpen kifuttatja flottáját a Fekete- és Balti-tengerre. (Fizetségül a kaukázusi olajat kapja.) S hogy kik fognak végül is harcolni? Hát zömben majd az a százezer emigráns, akik ugyan már rég szétszéledtek a szélrózsa minden irányában, de egy füttyszóra újra egybesereglenek. Azonkívül Lengyelország is fegyvert ragad (s ezért Ukrajna másik fele jár neki!), továbbá Románia (igazán félelmetes ellenfél; mindenki emlékszik ragyogó fegyvertényeire az első világháborúból), továbbá Lett- és Észtország (ezek a kis országok készséggel csapják sutba fiatal államberendezésük gondjait, s tömegeket küldenek majd csatázni).” A. Szolzsenyicin: A Gulag-szigetcsoport, I-II, München, 1975, 339-340. old.

     6.- Jellemző a jegyzőkönyv kétes objektivitására, hogy az elnyomott népek felsorolásánál a moldovait említi elsőnek. Azon túl, hogy nem “ők” voltak a többségi elnyomott nemzet - hanem a magyarok -, ráadásul e “nemzet” meglehetősen mondvacsinált kreátuma a szovjet imperializmusnak. A “moldovaiak” románok; többségük, hírek szerint, a mai napig románul beszél, s etnikai-kulturális elszakításuk a románságtól éppoly aljas bűn, mint a román rezsimek próbálkozása, hogy az erdélyi magyarságot “leválasszák” az anyaországi magyarságról. Az igazság kedvéért ugyanakkor itt meg kell jegyezni, hogy a “román burzsoázia” és a “román kizsákmányoló” osztályok elnyomó politikai gyakorlata összehasonlíthatatlanul enyhébb, és ha lehet ezt mondani: emberibb volt, mint a Szovjetunióban élő népek akkori és a szovjet blokkban élő népek mai elnyomása. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy egy “polgári-feudális” elnyomással a legcsekélyebb mértékben is egyet lehetne érteni, már csak azért sem, mert ezen belül is differenciálódott az elnyomás mértéke. Az elnyomás Erdélyben ugyanis összehasonlíthatatlanul enyhébb volt (a magyarság viszonylagos kultúrfölényéből fakadóan), mint mondjuk az ázsiai szokások meghatározta Moldvában, Besszarábiában stb.

     7.- A megfogalmazás egyértelműsíti: Románia Erdélyt és a többi területet a háborúban betöltött szerepe fejében kapta, nem pedig a dákoromán fantazmagóriák történeti “szükségszerűségei” alapján.

     8.- A versailles-i rendezés, mint tudjuk, az 1939-es danzigi konfliktushoz vezetett. Az, hogy a jaltai megállapodás milyen hasonló helyzetet teremtett, e jegyzőkönyv ismeretében még félelmetesebbé teszi az analógiákat, s még megmagyarázhatatlanabbá a szovjet politikai vakságot.

     9.- 1945, vagyis a szovjet megszállás után ez csak részben ismétlődött meg. Időközben rájöttek ugyanis, hogy a kultúrdifferenciáltság miatt az, amire az erdélyi munkás képes, arra esetleg nem képes egy moldvai vagy egy olténiai munkás. E kultúrdifferenciáltság csak még inkább kihangsúlyozza azt, hogy Románia mily kevéssé homogén, egységes állam.

     10.- Miután a vélt vagy valóságos magántulajdont megszüntették, s ez 1962-re, az ún. “kollektivizálás” befejezésével lezárult, az adó és díjszabás progresszivitásának tényszerű alapja megszűnt. S ezzel egyre nagyobb hangsúlyra tett szert az - állami hiteleknek megfelelő - állami szubvenciók igazságtalan kezelése vagy teljesen ésszerűtlen kiutalása. Az ország gazdasági életét ez persze némileg homogenizálta; az erdélyi gazdaság viszonylagosan magasabb színvonalát sikerült Órománia gazdasági nívójára leszállítani.

     11.- Míg a második világháború előtt a románosítás csak az állami tulajdonban volt keresztülvihető (leszámítva a magyar érdekeltségek elsorvasztását román többségű vidékeken), addig az 1945 utáni időszakot, s különösen az 1948-as nagy államosításokat követően, amikor is a román állam tulajdonába került minden termelési eszköz, a magyarok és más nemzetek elnyomása, a munkások elbocsájtása vagy degradálása hihetetlen, a háború előtti korszakokkal összemérhetetlen arányokat öltött. Hogy ez akkor nem volt túl feltűnő, ez csak azzal magyarázható, hogy az akkori jogfosztások végtelen sorában ez csak egyik epizód volt.

     12.- Mindez sok tekintetben “államosítást” jelentett, ami persze jogtalan voltukat még nem vonja kétségbe. Érdekes megfigyelni ugyanakkor, hogy az államosítással oly gyakran visszaélő szovjet mentalitás még ideológiai kompromisszumra is hajlandó, ha nacionalista-imperialista érdekei úgy kívánják.

     13.- A jegyzőkönyv hangneméből kitűnik, hogy a román proletariátust az ország és Európa egyik legelmaradottabb munkásosztályának tekinti. Épp elmaradottságából kifolyólag ez az osztály meglehetősen homogén módon zárkózik föl a román burzsoázia nacionalizmusa mögött; vagyis “ellenforradalmi”. Talán ezzel magyarázható a Szovjetunió és a Komintern azon próbálkozása, hogy a romániai elnyomott nemzetek proletariátusát nyerje meg mindenekelőtt az osztályharcnak, vagyis a szovjet érdekek (rejtett) képviselőjének. (Vö. még 4. jegyz.)

     14.- E megfogalmazás alapján az az ideológiai megfontolás áll, miszerint a forradalmi megmozdulás kritikus és meghatározó tényezője az elnyomott nemzetek proletariátusa. Ez világlik ki elméletileg is Lenin kritikájából, amit Rosa Luxemburggal szemben fogalmazott meg: az elnyomott nemzetek proletariátusának nemzeti revendikalizmusa forradalmi, szemben ugyanezen nemzetek burzsoáziájának revendikalizmusával (vö. Lenin: A nemzetek önrendelkezési jogáról, 1. és 2. fejezet).

     15.- Míg 1947-1953 között a kommunista államrezon szinte egyformán sújtott magyart és nem-magyart, a munkásság és a parasztság egalitárius kizsákmányolása révén, addig 1953 után a kizsákmányolás hangsúlya az elnyomott nemzetekre tevődött át; részben differenciáltak román és nem-román munkás-paraszt között, részben az egyéb egzisztenciák kényszerűen “lecsúsztak” munkássá, paraszttá.

     16.- Nicolae Iorga kormánya: 1931. április 18. - 1932. május 31. A Iorga-kormány bukását nagymértékben az idézte elő, hogy Rist francia közgazdász, akit a francia kormány küldött Romániába a gazdasági élet tanulmányozása céljából, lesújtó jelentést küldött az ország gazdasági életéről, és a Romániának adandó francia kölcsön fejébe “a legszigorúbb takarékosságot, a felesleges kiadások leépítését, igazságos adóztatást, körültekintőbb gazdasági politikát s a gazdasági politika odakapcsolását követelte Franciaország érdekköréhez.”

     17.- A KRP vezetői és tagsága ebben az időben - és még nagyon sokáig - magyar-zsidó és elenyésző számban más, de csak ritkán román nemzetiségű egyének. Oka mindennek, hogy a revendikatív követelések Romániában és a román tudatban mindig is alárendelődtek a nemzeti szempontok mindenekelőttiségének. A nemzetközi szellemet, mely a társadalom megváltoztatását célzó minden törekvésnek ez időben csírája lehetett, csak az elnyomott, más - saját népüktől többé-kevésbé elszakított - nemzetek képviselhették.

     18.- Jellemző e próbálkozásra, hogy a román rezsim olyan adminisztratív igazgatóságokat hozott létre, amelyek nem a természetes nemzetiségi megoszlást vették figyelembe, hanem vegyes és a román lélekszám-aránynak kedvezőbb területi összevonásokat hoztak létre. A második bécsi döntés nagyjából figyelembe vette azt a specifikusan erdélyi tényt, hogy a különböző nemzetek földrajzilag horizontálisan különülnek el egymástól. Így Erdély felosztásában nem az első pillanatra kézenfekvőbb Nyugat- és Kelet-Erdély felosztás érvényesült, hanem a nemzeti realitások szempontjából igazabb, igazságosabb Észak- és Dél-Erdély. Ezzel szemben a két világháború között a román rezsimek létrehozták a Temesvári Igazgatósághoz tartozó Nyugat-Erdélyt, és a Kolozsvári Igazgatósághoz tartozó Kelet-Erdélyt, melyek ilyen megoszlásban teljes nemzeti káoszt eredményeztek, s manipulálólag hatottak a nemzeti lélekszám valóságos megállapítására. A színtiszta magyar vidékeket nagyobb, színtiszta román vidékekhez kapcsolták, így “természetes” volt a román többség. A mai megyésítések is hasonló szellemben történtek.

     19.- A trianoni diktátum megsértésével a román kormányzat települések egész sorát hozta létre, hogy a magyarok nemzeti homogenitását megszüntesse.

     20.- Kucoromán: cutovlah; vagyis macedóniai román.

     21.- Besszarábiában románok, zsidók, kis részben oroszok és ukránok éltek együtt. Az újkori orosz imperializmus persze napjainkig ezen az összetételen sokat változtatott. Természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsidókat viszont épp a románok gyilkolták halomra 1940-42-es időszakban; l. erre vonatkozóan az  ELLENPONTOK  1982/4-es számában közölt anyagot.

     22.- 1930. június 7-13., majd 1930. október 10. és 1931. április 18. között a liberális G. G. Minorescu alakított kormányt, 1930. június 13. - október 10. között pedig a nemzeti-parasztpárti (national-tărănist) Iuliu Maniu. Iorga kormányfői működésére vonatkozóan lásd a 18. jegyzetet.

     23.- A “kollektivizálás” címszó alá eső szovjet parasztság kizsákmányolásáról, néhol kiirtásáról most ne beszéljünk. A jegyzőkönyv történeti megállapításai azonban nem csak propagandisztikus frázisok. Erdély román megszállása nagymértékben a társadalmi pozitív változtatás szándékának megtörését is jelentette. Ez tűnik ki egy Budapesten nemrég napvilágot látott tanulmányból is: 1918-ban “Az erdélyi román nemzeti tanács (...) Bukarestbe küldött titkos üzenettel kérte a román megszállás azonnali megindítását, s korántsem csak a ‘18 évszázados román nemzeti célok’ (Vasile Goldiş szavai) megvalósítása, hanem az erdélyi román és magyar parasztmozgalom letörése végett.” (Mozgó Világ, 1982/6, 42. oldal)

     24.- A jegyzőkönyv e megállapítása helyes, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a két világháború között az elnyomott nemzeteknek Romániában pártjaik voltak, kiadóik, annyi folyóiratuk, amennyi azóta soha. A kommunista rezsim hatalomra törésével ezek az intézmények rendre megszűntek, vezetőik börtönben végezték.

     25.- Ez a megfogalmazás is mutatja, hogy a Szovjetunió nem az emberi és nemzeti jogok kivívását jelöli meg célnak a KRP számára, hanem rafinált demagógiával a KRP propagandamunkáját használja fel arra, hogy a szovjet területi igények számára egyfajta tömeglélektani helyzetet kreáljon.

     26.- Az irredentizmus, szovjet megfogalmazásban: Románia területének felosztását célzó bármilyen próbálkozás vagy célzás, kivéve, ha a Szovjetunió területrabló próbálkozásairól van szó.

     27.- Emlékeztetünk arra, hogy lám, már 1930-1931-ben megjelenik e szovjet-fasiszta ideológiai érv, amely aztán milliók és milliók emberi meggyalázásához, lemészárlásához szolgáltatott jogalapot a magát marxistának nevező államhatalom részéről.

                                                                  (A jegyzeteket Ara-Kovács Attila készítette.)

Ugrás az oldal tetejére