A felvilágosult abszolutizmus

jegyében fogant központi reformok siettették a székely kiváltságos társadalom azon bomlási folyamatát, ami az előző korszakban, a Habsburg kormányzat erdélyi berendezkedése és konszolidációja idején - érthető okokból - apróbb lépésekben haladt.

Mária Terézia (1740-1780) reformjai közül a nagyjából egyidőben, hosszas huzavona nyomán kivitelezett határkatonaság felállítása, illetve a folytonos táblák létrehozása érintette közelebbről a székelységet.

A határőr ezredek szervezése 1762-64 között történt. Ezzel - Imreh István szavaival élve - "a Habsburg birodalom […] a helyi hagyományos organizmusok egyikéből akart központi vezényszóra figyelmező organizációt formálni." [1] Más szóval: a székelység régóta kiaknáz(hat)atlan hadi potenciálját próbálta - a lehető legtakarékosabb módon, birodalom-hű hivatásos tisztek- és altiszteknek alávetett parasztkatonaság felállításával - a kor hadászati követelményeinek színvonalán hasznosítani. A kezdetben visszafogott szigorral, majd egyre erőszakosabban folytatott toborzás-szervezés tragikus végjátéka az 1764. január 7-iki madéfalvi vérengzés volt, melynek során a császári katonaság védtelen civilek százait lőtte és kaszabolta le, utána ezrek "csángáltak" el Moldvába, váltak hosszú időre otthontalan földönfutókká. Ezzel az új hadi szolgálat elveivel és gyakorlatával szembeni székely ellenállás megtört: Csík-, Gyergyó- és Kászonszéken, Háromszéken, illetve Udvarhelyszék Bardóc fiúszékében két gyalog- és egy huszárezred alakult. Udvarhelyszék túlnyomó része (Udvarhely anyaszék és Keresztúr fiúszék) - bár kezdetben a sorozóbizottság ott is próbálkozott -, illetve Marosszék és Aranyosszék kimaradtak a szervezésből. A kettős - katonai és polgári - közigazgatás párhuzamos jelenléte rengetek adminisztratív problémát, súrlódást okozott az érintett székekben: egyrészt a két hatóság, másfelől a különböző jogállású lakósok (katonák és civilek) között.

A folytonos táblák felállításával a központi kormányzat szerette volna megszüntetni a különböző jogállású vidékek (Székelyföld, Szászföld, vármegyék) igazságszolgáltatási rendszere közti különbségeket, egyes települések elavult törvénykezési kiváltságait, különválasztani a közigazgatást a bíráskodástól. A folytonos táblák 1790-ig működtek.

II. József (1780-1790) - Mária Teréziától eltérően - egy radikális és türelmetlen reformer volt. Találóan mondotta róla kor- és levelezőtársa, a porosz II. Frigyes: "József mindig mindjárt a második lépést teszi meg, mielőtt az elsőt lépte volna. [2] Sokan magyarellenességgel vádolták és vádolják, holott ő csupán azt volt képtelen felmérni, hogy abból a modern birodalmi utópiából, amit megálmodott, mi megvalósítható a rendelkezésére álló időben. Nem a magyarságot gyűlölte, csupán a magyar kiváltságos osztályt tekintette egy modern államrendbe beilleszthetetlen kategóriának. Az más kérdés, hogy az ő soknemzetiségű, erőteljesen központosított birodalmi állam-modellje elfogadható-e, vagy sem.

Minden rendi kiváltságot támadott, így a székelység privilégiumait is. A székely autonómiát 1783-ban hozott közigazgatási reformja érintette fájdalmasan, mely megszűntette a székely székeket, illetve ezeket - a vármegyékkel és szász székekkel együtt - egy Erdélyt 10 (majd 11) vármegyére osztó rendszerbe tagolta. 1784 júliusában népszámlálást rendelt el, amit a nemesség - korántsem alaptalanul - úgy értelmezett, mint megadóztatásának előkészítő lépését. Az ún. nyelvrendelet 1785 november 1-től kötelezővé tette a német nyelvű hivatali ügyintézést, az oktatásban három éves türelmi időt állapítva meg a német nyelvű tanítás bevezetésére.

A székelyek a császár minden intézkedését bírálták. Önkormányzati rendszerük és társadalmi kiváltságaik védelmében viszont (akárcsak Mária Terézia idejében) most sem tudtak felhozni egyebet, mint "scithiai" eredetű ősrégi előjogaikat. Ez pedig hatástalan maradt egy merkantil szemléletű, az adminisztrációs gépezet és társadalmi szerkezet korszerűsítését mindennél előbbre tartó államhatalommal szemben. Ugyanakkor éles kritikával (és autonómia-védelmező állásfoglalásaikhoz képest sokkal korszerűbb, európai analógiákra apelláló érveléssel) illették a nyelvrendeletet: e megnyilatkozásaikban a nyelvi-kulturális alapokon szerveződő, modern magyar nemzet tudatos alakítóiként tűnnek fel. [3]