II

ERDÉLYI DIÁKOK A KÖZÉPKORI EGYETEMEKEN

A középkori Erdélyben 1520 előtt főiskola nem működött. Igaz ugyan, hogy a székes- és társaskáptalanok falai között már a XI. századtól kezdve alakultak iskolák, ahol az írás és olvasás elemi ismeretei mellett néha a hét szabad művészet egyes tantárgyainak előadására alkalmas magisterek is oktattak, de az ennél többre áhító tanulni vágyók csak a külföldi egyetemeken szerezhettek a kor tudományosságának szintjén álló általános és szakismereteket. A formálódó középkori erdélyi értelmiségi réteg tagjai már az első egyetemek létrejöttének idején keresték és megtalálták a magasabb műveltség, a tudás felé vezető utat. A XII. és XIII. században a külföldi studiumok felé induló értelmiségiek úttörő szerepre vállalkoztak. A csapás, amelyen elindultak, veszélyes volt és áldozatokat követelt, de elvezetett az akkor még nagyon távolinak tűnő nyugat- és dél-európai iskolákhoz. Ez az ösvény, amelyre az elkövetkező évszázadokban egyre többen léptek, lassan járható úttá szélesedett. Kialakult az egyetemjárás, a peregrinatio academica gyakorlata, és ennek köszönhetjük, hogy szellemi életünk legjobbjai az elmúlt századokban mindig megteremthették a kapcsolatot a nyugat-európai műveltség és tudományosság képviselőivel, megismerhették eredményeiket, tanúi és cselekvő részesei lehettek a különböző korok nagy szellemi mozgalmainak, hazatértük után pedig a szülőföld és a nagyvilág közti kapcsolat életbentartóivá, ápolóivá válhattak. A középkori peregrinusok ismert és névtelen százai egyengették az utat a hazai humanizmus és reformáció, a felvilágosodás és romantika megannyi ismert alkotó értelmiségijének külföldjárása előtt is.

1. AZ ERDÉLYI DIÁKOK KÖZÉPKORI EGYETEMJÁRÁSA AZ EGYETEMLÁTOGATÁSI STATISZTIKÁK TÜKRÉBEN

Az írásbeliség megjelenése és térhódítása a társadalom életében indította el a XII. század folyamán a középkori értelmiség kialakulását. Az írástudás volt a középkorban hosszú ideig az értelmiségi lét legfontosabb és gyakran egyetlen kitapintható ismérve. Első látásra ellentmondás feszül e megállapítás és ama mai nézet között, hogy "az embert értelmiségivé az alkotás vállalása teszi".⁴² De ez az ellentmondás látszólagos. Mert való igaz, hogy nagyon kevés tudományos és irodalmi alkotás fűződik a középkori erdélyi értelmiségiek nevéhez, pontosabban csak töredékek maradtak fenn különben sem számos alkotásaikból, de ezt az űrt valamelyest pótolják nagy számban reánk maradt oklevelek, a jogi írásbeliség termékei, amelyek írástudóink mindennapi tevékenységéről beszélnek és tanúskodnak. Az oklevelek ezrei a középkori erdélyi értelmiségiek fennmaradt alkotásai. Alkotások, amelyeknek értékét lebecsülni nem lehet. Az oklevélírás ugyanis nemcsak egyszerű formulákat ismétlő, hivatali jellegű másoló tevékenység volt, hanem feltételezte a jogi műveltséget, a feudális társadalom bonyolult, szövevényes életében való jártasságot, és nemegyszer a már-már krónikás szinten álló elbeszélő íráskészséggel párosult.

Az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának első emlékei is az írástudás, az okleveles gyakorlat elterjedéséhez kapcsolódnak. Az írástörténeti kutatások újabb eredményei azt mutatják, hogy a XII-XIII. századi itthoni latin írásbeliség és okleveles gyakorlat a külföldön, pontosabban Párizsban iskolázott írástudók munkája nyomán alakult.

Jóllehet a latin írás minálunk már a XI. században, a római egyház gyökeresedésével kezdetét vette, használatát e korai időszakban csak a papság igényelte. E szerény igényt azonban a megelőző időszakból örökölt ünnepélyes, de egyszersmind nehézkes könyvírás is kielégítette. A világi társadalom uralkodó osztályai csak később ébredtek rá az okleveles bizonyítás előnyeire a korábbi szóbeliséggel szemben, és arra, hogy az írás hasznos eszközük lehet gazdasági és politikai hatalmuk biztosításában. A feudális társadalmi viszonyoknak kellett elérniük azt a fejlettségi szintet, amelyen már nélkülözhetetlennek bizonyult a birtokjogi viszonyok okleveles rögzítése. Csak ezt követően indulhatott az írás az írástudás hódító útjára. Az egyre több oklevél kiállítása viszont feltételezte egy olyan könnyedébb, egyszerűbb és egyszersmind gyorsabb írástípus meghonosodását, amilyen a gótikus kurzíva volt. A társadalom okleveles igényeinek kielégítésére ekkor jött segítségül a párizsi iskolákat járt klerikusok serege. Az új gótikus kurzíva ugyanis az egyetemeken alakult ki és honosodott meg, és az egyetem diákjai terjesztették el szinte egyidőben Európa-szerte. Ennek köszönhető, hogy az új írástípus nem fokozatosan és hosszú időt igénybe véve országról országra terjedt el, hanem párhuzamosan, csaknem egyidőben az európai latin írásbeliség északi és keleti, délkeleti vidékein egyaránt.⁴³

A magyarországi XII. és XIII. századi okleveles anyag vizsgálatával jutott Hajnal István arra a számunkra nagyon fontos következtetésre, hogy a királyság területéről ebben a korszakban már mintegy 2-300 írástudó is megfordult Párizsban, és ott egyidőben mindig tanult 10-20 magyarországi klerikus.⁴⁴ Hogy voltak közöttük erdélyiek, illetve hogy Erdélyben is működtek ilyen írástudók, azt a latin okleveles gyakorlatban eluralkodó jellegzetes gótikus gyakorlati írástípus igazolja.⁴⁵

Az írástörténeti érvek mellett a XII. századból már találunk beszédesebb információkat is a párizsi iskolázásról. A legrégibb és sokat idézett adat egy Bethlehem nevű Párizsban tanuló klerikus korai halálához kapcsolódik. István, a SaintGenevieve kolostor apátja valamikor 1177 után, de 1183 előtt, két levelet intézett III. Béla királyhoz és az ifjú szüleihez. A levelek arról számolnak be, hogy Bethlehem a kolostorban meghalt, ott eltemették, és a híresztelésekkel ellentétben nem hagyott maga után adósságot. Ezt különben ott időző honfitársai: Jakab, Mihály és Adorján is tanúsították. Bethlehemről feltételezhető, hogy Erdélyből származott, és valószínű, hogy Leustachius (vagy Eustachius) dobokai ispán (1164), majd erdélyi vajda (1176) leszármazottja volt.⁴⁶ Az idézett levelek olyan következtetéseket engednek meg, melyeket - még ha Bethlehem erdélyi származtatása tévesnek is bizonyulna - mindenképpen figyelembe kell vennünk. Melyek ezek? Először is a levél bizonyítja, hogy a párizsi egyetem létrehozásában fontos szerepet játszó Saint-Genevieve kolostor iskolájában egyidőben négyen is tanultak a magyar királyság területéről. Előkelő családokból származó klerikusok lehettek valamenynyien, akiknek későbbi szolgálataira az uralkodó igényt formált, és ezért is tartotta kötelességének az apát, hogy magát a királyt értesítse Bethlehem haláláról. A levélben említett Jakab 1200-1202 között prépostként lett II. Endre herceg kancellárja, majd a váci püspökség élére került. Adorján hazatérte után budai prépost, majd királyi kancellár volt, végül szolgálatai jutalmául elnyerte az erdélyi püspökséget.⁴⁷ Különben Párizsban tanult egykor III. Béla Pál nevű notariusa, a király előtt tárgyalt ügyek oklevélben való rögzítéséről szóló határozat megfogalmazója, aki szintén udvari-értelmiségi szolgálataiért kapta püspöki kinevezését Gyulafehérvárra.⁴⁸

A párizsi egyetem szerepe az erdélyiek egyetemjárásában a XIV. századtól fogva vesztett jelentőségéből. Igaz ugyan, hogy elsősorban a hét szabad művészet Párizsban végzett magisterei járultak hozzá a fejlettebb egyházi és világi írásosság létrehozásához, de amint a feudális viszonyok fejlődésével az ügyintézés is bonyolódott, úgy jelentkezett az igény a jogi képzettségű szakemberek iránt. A pápaság törekvése, hogy az egyház ügyeit tanult, jogtudó papok intézzék, ékkor találkozhatott a hazai feudális társadalom új igényeivel. Fülöp fermói püspök a Lengyelországba és Magyarországra küldött pápai legátus vezetése alatt tartott 1279-es zsinat határozata megkövetelte, hogy a főesperesek jogtudó papok legyenek (illetve ha nem azok, akkor kötelezték őket, hogy három év leforgása alatt pótolják e hiányosságukat), jótékonyan befolyásolta a világi munkakörben dolgozó klerikusok jogi képzettségét is.⁴⁹ Igaz, hogy e határozatot maradéktalanul talán soha nem tartották tiszteletben, mégis hiba lenne hatását aláértékelni. Tény ugyanis, hogy a XIII. század utolsó évtizedeitől fogva az erdélyi klerikusok is felkeresték a középkori jogtudomány és jogoktatás két fellegvárát, a bolognai és páduai egyetemet. Számuk nem volt nagy, illetve csak kevesük nevét őrizték meg a korabeli források: 1292-1355 között mindössze öt Bolognában és két Páduában tanult erdélyiről tudunk, de ők a váradi és a gyulafehérvári káptalannak voltak tagjai,⁵⁰ és közvetlenül befolyásolhatták a két káptalan keretében működő, országos jelentőségű hiteleshely tevékenységét. Tanultságukat a székesegyházi iskolákban is gyümölcsöztethették: András, valamint György fia László váradi éneklőkanonokokat hivatali kötelességük is az iskolába szólította (az első 1292-ben, társa 1341- 1345 között tanult Bolognában).⁵¹ Ezek és a hozzájuk hasonló tanult kanonokok tevékenysége nyomán érezhetően emelkedett a káptalani iskolák színvonala, s így lehetővé vált, hogy a külföldre induló értelmiségiek az ideig nagyon szűk köre fokozatosan kiszélesedjék.

Az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a XIV. század közepe táján lezárult első korszakát - számsoraink alapján - a folytonosság hiánya, bizonyos ötletszerűség jellemezte. Mindez nem az összefüggő diáknévsorokat tartalmazó egyetemi anyakönyvek teljes hiányának a következménye. Kevés külföldön tanult erdélyi értelmiségi azonosítható, de tényleges számuk sem lehetett jóval nagyobb az általunk ismerteknél. Egy fontos eredményt mégis felmutatott az egyetemjárásnak ez az első szakasza: kiépültek a kapcsolatok a nyugat- és dél-európai egyetemi oktatással, és meghonosodott az egyetemjárás gyakorlata. Az egyetemetjártak első nemzedékének tagjai többnyire előkelő családokból származtak, és rendszerint az egyházi ranglétra élén állottak, ami az egyetemjárás korai szakaszának arisztokratikus jellegét mutatja.

Az egyetemjárásban változás a XIV. század utolsó évtizedeiben állt be, azután, hogy létrejöttek Közép-Európában az első egyetemek. Prága és Bécs közelsége könnyebben elérhetővé tette az erdélyi értelmiségiek számára az egyetemi tanulmányokat. Szerencsénkre éppen ezzel egyidőben szaporodnak meg és válnak teljesebbé az egyetemek történetére, a beiratkozott diákokra vonatkozó írásos emlékeink is. Több anyakönyv, a fakultások és a natiók jegyzőkönyvei alapján lehetőség van az erdélyi fiatalok teljességre törekvő számbavételére, és arra, hogy ettől kezdve az egyetemjárás folyamatát a számsorok (1. táblázat) és azoknak a grafikonokra vetített tükrében is vizsgáljuk.

Mielőtt rátérnék az egyetemjárási statisztikában észlelhető tendenciák alaposabb elemzésére, szeretném hangsúlyozni, hogy a táblázat és a grafikonok is a beiratkozások és nem a hallgatók számát tüntetik fel. Néhány diák ugyanis egymást követően két vagy több egyetemre is beiratkozott, és így a 2573 beiratkozás valamivel kevesebb, 2496 személyre vonatkozik, de a két szám közötti eltérés lényegében nem módosítja az egyetemjárás egészéről alkotott képet.

A folyamat alakulásának jobb szemléltetése érdekében a beiratkozások évenkénti alakulását rögzítő grafikon mellett feltüntettem a beiratkozások tízévenkénti változását is. Ez ugyanis - kikapcsolva az évenkénti, félévenkénti nagy ingadozásokat - jobban érzékelteti az egyetemjárás fejlődését az 1520-as évet megelőző időszakban (5. grafikon). Ugyancsak külön grafikonra vetítettem a bécsi, a krakkói, valamint a német egyetemek látogatottságának alakulását (4. grafikon). Ez teszi lehetővé az egyetemjárásban mutatkozó általános jellegű ingadozások különválasztását és az erdélyi társadalom, közelebbről az erdélyi értelmiségi réteg fejlődéséből, a helyi politikai-gazdasági változásokból fakadó sajátos módosulások feltárását.

Az erdélyi diákok döntő többsége a bécsi és a krakkói egyetem hallgatója volt. Bécsben 1368-1520 között összesen 1588-an, Krakkóban pedig 1405-től 1520-ig 811-en iratkoztak be. Ezért az egyetemjárás elemzésekor figyelmünket e két középkori egyetem látogatottsági görbéinek alakulására összpontosítjuk (2., 3. és 5. grafikon). A külföldi egyetemekre beiratkozott erdélyi hallgatók száma a XIV. század utolsó évtizedeitől kezdve 1410-ig folyamatosan emelkedett. A növekedés valójában meghaladta a táblázatban és a grafikonon rögzített értékeket. Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy ez időben - más források egyöntetű tanúsága szerint - az erdélyi intellektualizmus fejlődésében a prágai egyetem volt a döntő. Egy olyan egyetem tehát, amelynek anyakönyvei a harmincéves háború idején majdnem teljesen megsemmisültek, és következésképpen a kutatás csak közvetett adatokra van utalva a beiratkozott diákok számára és kilétére vonatkozóan. A hiányt csak részben pótolhatja a bölcsészkar 1367-1390 közötti fennmaradt anyakönyve, valamint a bölcsészek és jogászok promóciós jegyzőkönyvei.⁵² (Az utóbbiakban azonban csak a vizsgát tett diákok neveit jegyezték fel, akiknek száma messze mögötte maradt a ténylegesen beiratkozottaknak.) Segítségükkel eddig 22 erdélyi diák prágai tanulmányait sikerült bizonyítani. Kérdés azonban, hogy hányan lehettek azok, akik vizsgára nem álltak, jóllehet diákjai voltak az egyetemnek. František Šmahel megkísérelte rekonstruálni a prágai egyetem látogatottságát, a diáklétszám alakulását a huszita eszmék elterjedésének időszakában, 1399-1418 között. Arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgát tett és beiratkozott diákok arányának koefficiense 1399-1418 között 11,3, 1409-1418 között pedig valamivel alacsonyabb, 7,22 lehetett.⁵³ Ennek alapján feltételezhető, hogy 1399-1410 között (ezekből az évekből ismerünk vizsgát tett erdélyieket) az erdélyi diákok száma 65-70 körül mozgott. Tekintettel arra, hogy 1355 és 1398 között még 14 Prágában graduált (egyetemi címet szerzett) diákról tudunk, s feltételezve, hogy a graduáltak és a beiratkozottak arányának mutatószáma 1399 előtt is megközelítette a 7-et, a prágai egyetemre 1419 előtt beiratkozott erdélyi hallgatók összesített száma megközelíthette a 150-200-at. Ez a szám, az előző korszakban egyetemet járt erdélyiek számához viszonyítva jelentős előrehaladásról tanúskodik, és alkalmas arra, hogy a prágai egyetem és a huszitizmus gyors elterjedése közötti kapcsolatot igazolja.