I

Az idő már erősen tavaszodott. Friss gyep verte fel az esőáztatta réteket, és a sár erjedt szaga gyantaillattal keveredett. A trágyadombok gőzölögtek a melegedő időben, és a baromfiak karicsálva bontogatták a ganajban pácolódó szalmaszálakat. Az utcán dagadozott a sár, és bugyborékolva szaladt kétfelé a szekerek nyomában. A boglyákat, zsindelytetőket meg a düledező kerítéseket feketére mosta az eső, és itt is, ott is zöldesen ütötte fel a fejét a penész. Az árkokban színültig állt a poshadó esővíz, s a békanyál már leheletnyi rozsdát vont a tetejére. A kecskegarádicsos, alacsony lankákról keskeny ösvények ereszkedtek le a kékre meszelt házacskák közé, melyeknek zsindelyes tetejét roskadozva hordták a görcsös faoszlopok.

A falu kellős közepén az emeletes kastély, kettős vörösbarna cseréptetejével, zömöken emelkedett ki a gesztenyésből. A tornác fehér oszlopai gömbölyű hasukat dagasztották a tavaszi napsütésben. A padlás szelelőnyílásából selyemzászló csüngött alá, rajta kék mezőben szarvasfejre tűzött aranykorona. A járókelő parasztok babonás tisztelettel mutogatták egymásnak:

– Itthon van a méltóságos úr.

Magas terméskő-kerítés futott a kastély körül, csak a tiszti lakkal szemközti oldalt szegte alacsonyabb palánk, elválasztva a gesztenyést a gazdasági udvartól. A tiszti lak körül magtárak, fészerek, istállók meg kukoricával tömött kasok. A gazdasági udvar nagy kapuja tárva-nyitva állt, szárnyai jókora kődarabokkal voltak kitámasztva, és ökrösszekerek döcögtek ki-be rajta.

Nagy sürgés-forgás volt a kastély körül, mert a bárói család az éjjel megérkezett Pestről. Amíg az állomásról az udvarig hajtottak, a nagy batár erősen bemocskolódott, s most két béres mosta róla a sarat. Vederszámra hordták a vizet a kútról, s egymásután locscsantották a batárra. A béreslányok az udvart takarították, a trágyát hordták az ólakból, és a moslékra leső disznók türelmetlen röfögéssel feszegették a vályúk fedelét.

Sebesi Márton, a „tiszttartó” (valójában csak gazdatiszt volt, de a falubeliek hízelegve tiszttartónak címezték), a magtárnál vesztegelt, és vetőmagnak való kukoricát rakatott szekérre.

Termetes, javakorabeli férfi volt. Bozontos, szőke bajusza a szájára csüngött, tömpe orrát egészen benőtte a borvirág, és szúrós, kék szeme alatt szigorúan ütköztek ki az arccsontjai. Mogorván szívta a pipáját, s fél szemmel hol a béreslányokat, hol a zsákhordó tanyai cselédeket kémlelte. Egy ideig a magtár falának támaszkodott, aztán ellenőrzésképp körüljárta az indulásra kész szekeret. Lomhán vonszolta maga után a lábát, olykor darabos mozdulattal kivette a szájából, a pipát, és hegyeset köpött a földre. Bőrfenekű lovaglónadrágot, finom, barna lábszárvédőt és otromba szeges bakancsot viselt. Kopott, zöld vadászbekecse erősen megfeszült széles mellén és jókora pocakján.

–     Rakjatok még arra a szekérre, Gavrila, ne legyen annyi járás ! – mordult recsegő hangon a cselédekre.

–     Elég, tekintetes úr! – felelte az egyik tanyai cseléd – a Staristyában úgyis kerékagyig süllyed a szekér. Gorun a múltkor úgy beleragadt, hogy négy bivallyal is alig tudtuk kihúzni.

–     Indíts már, ha készen vagy, ne szaporíts! – förmedt rá szúrósan a gazdatiszt. Nem állhatta, ha a cselédek elkezdenek okoskodni.

A kocsis megcserdítette az ostort, és a pár fehér ökör egymásnak vetett marjjal rándított egyet a megrakott szekerén, és lomhán kiballagott a kapun.

A cselédkonyhán éppen a béresek ebédjét főzték. A kemencén a kondérban rotyogott a puliszkának feltett víz, s egy lompos konyhalány gulyáshúst szeletelt a mészárostőke-szerű, vérbarázdás asztalon. Néhány termetes komondor behúzott farokkal ólálkodott a konyhaajtóban, és sóváran leste, mikor vet ki nekik a lány egy-egy csontot vagy faggyúdarabot.

A komondorok hirtelen abbahagyták a konyha körüli ténfergést, és ugatva vetették magukat a kapunak. Néhány mezítlábas parasztasszony merészkedett be az udvarra, és az előrohanó kutyák láttára visítozva szólongatták a béreseket.

A kukoricászsákokat cipelő cselédek férfias kómával nézegették a rémüldöző asszonynépet, s amikor megelégelték a mulatságot, valamelyikük az ebek közé cserdített az ostorral, mire azok vinnyogva eloldalogtak.

A gazdatiszt a lakás felé vette az útját, hogy átöltözzék, mert tizenegy órára jelentkeznie kellett a kastélyban. Bosszús tekintettel méregette az alázatosan eléje járuló asszonyokat, akik már alkalmatlankodtak nála néhányszor a negyedébe adott kapálás miatt. Csakhogy lerázza őket a nyakáról, megígérte, hogy szóvá teszi kérésüket a báró előtt, mihelyt hazatér. Arra számított, hogy gazdája csak augusztusban látogatja meg az uradalmat, s addig elalszik az egész ígéret. Most itt vannak az asszonyok, és szaván fogják.

Az utca túlsó oldalán egy szikár, cserzett arcú rokkant botjára támaszkodva figyelte, hogy milyen fogadtatásra talál a küldöttség. Néhány lépéssel odábbbicegett, nehogy a háziak észrevegyék, de szívós, fekete tekintetét egy pillanatra sem vette le a jelenetről. Blendea Nikulica volt, az egyik kérelmező asszony férje. Amikor reggel megtudta, hogy a báró hazaérkezett, sorra járta a negyedes asszonyokat, rábeszélve őket, ne szalasszák el a kedvező alkalmat, ki tudja, mikor jön megint haza az uraság. Az asszonyok megfogadták a szavát, és felcsigázott reménnyel lépték át az udvar küszöbét, mert volt ebben a szikár, mogorva nyomorékban valami nyers erő, ami lelket tudott önteni a csüggedőkbe.

A kérelmező asszonyok tiszta inget, szoknyát meg vasalt katrincát öltöttek magukra, erősen remélték, hogy a báró színe elé kerülnek. Szoknyájukat meg katrincájukat kétoldalt felgöngyölték és a derékszorítóba akasztották, nehogy a freccsenő sár bemocskolja. Lábszáraikon szürkére száradt a sárlé, s cuppogva dagasztották a sűrű, hideg lucskot, mely kövéren buggyant ki lábujjaik között.

–     Megint a nyakamon vagytok, Raveka? – förmedt rájuk dühösen a gazdatiszt. A legöregebb asszony, egy ráncos, alázatos képű anyóka, az öreg Nejkáné, hirtelen elkapta a gazdatiszt szőkés szőrezetű, nagy kezét, és cuppanós csókot nyomott reá. A többi asszony is utána nyúlt, de Sebesi bosszúsan zsebre vágta a kezét, és konokul szívta tovább a pipáját.

Raveka valamikor belső cseléd volt a kastélyban, s közösen használta az úr és a tiszttartó. Hajdani szépségét már elnyűtte a munka, de még mindig tartott magáról valamit, mert bizalmas pillantásokat lövellt egykori szeretőjére. Ványadt kék szemét kesernyés mosollyal szegezte a férfira, s fiatalosan megfordult a sarkán, mintha felkínálná maradék bájait. A gazdatiszt dühösen vette ki szájából a pipát, mintha valami kellemetlen adósságra emlékeztetnék.

Az asszonyok között volt Joana is, az utcán várakozó rokkant felesége. Harmincöt-negyvenéves lehetett, de sovány, barna teremtés létére idősebbnek látszott. Nagy, fekete szemét félénken a gazdatisztre emelte, s éneklő hangon fogott mondókájába:

–     Instállom, tekintetes úr, beszéljen a tekintetes úr a méltóságával, isten minket úgy segéljen, nem lehet rokkant férfi mellett negyedébe kapálni.

A gazdatiszt némán szívta a pipáját, és a szeme sarkából élesen figyelte a béreseket, majd a szekérhez lépett, krétával megjegyezte a zsákokat, és megtapogatta, hogy tartanak-e a varrásnál.

Raveka látta, hogy a tiszt rá sem hederít, s a csalódás annyira erőt vett rajta, hogy néhányszor szipogva megtörölte ingujjával a szemét. Hirtelen valamennyien fülsiketítő rimánkodásban törtek ki, ki mélyen fújta, ki magasan, szinte gépies elkeseredéssel, mint a siratóasszonyok. A férfiak kint vannak a fronton, talán meg is haltak, minden nehéz munka az asszonyok nyakába szakadt, még jó, akinek öreg apja vagy anyja van, mert az is mozdít valamit, de mit csináljon az, aki úgy áll a sok gyermekkel, mint a szál ujjam? Már hónapok óta nem kaptak hadisegélyt! Lássa be az uraság is, hogy amíg itthon voltak a férfiak, addig kifizetődött a negyedébe való kapálás, dolgoztak is szépen, ahogy dukált, sohasem rövidítették meg az udvart, de most már nem lehet tovább, nem csinálnak még egy kapálást negyedébe, száraz máléra is alig telt a munkájukból, adja az uraság harmadába a kapálást, hogy megélhessenek, ha már rogyásig dolgoznak.

Az öregbéres éppen a vetőgépeket húzta ki a fészerből. Méltóságos tartású, komoly, vén paraszt volt, hosszú, ősz haja a vállára fityegett, és karvalyszerű tekintetével figyelmesen nézte a jelenetet. Finoman hajlott orrával, ősz hajával, derekán a páncélszerű tüszővel olyan volt, mint egy gazdasági udvarra száműzött római centurio. Látta uráról, hogy milyen nehezen türtőzteti magát, s rövid várakozás után érces, mély hangon rárivallt a siránkozó asszonyokra:

–     Gurá!

A gazdatiszt leverte bakancsairól a sarat, és felballagott a lépcsőn a tornácos előszobába. A tekintetes asszony meghallotta a lármát a belső házban, s porolóronggyal a kezében megjelent a küszöbön. A kis, gömbölyű, pirospozsgás nő mindig oly lelkendezve beszélt, mintha legalábbis a lelke üdvössége forogna kockán. Rátartian megigazította a fülére hulló zsíros, fekete hajtincseket, és apró, ügybuzgó sikolyokban tört belőle a szó:

–     Márton, maga ne mondja, hogy így vagy úgy, a kastélyban úgy is kiadják az útjukat, csak maga ne elegyedjék bele, mert még azt hiszik a népek, hogy maga valaminek az oka!

–     Már megint okoskodik? – reccsent rá mérgesen a férje, és tetőtől talpig végigmérte.

Az előszoba padlóját tarka rongyszőnyegek borították, s egy régimódi barna szekrény meg egy pohárszék takarta a bizonytalan színű falakat. A kalotaszegi függönyök sűrű, piros hímein fakón szűrődött keresztül a napvilág, s megcsillant az ajtó fölé akasztott cserépkorsók tulipándíszes zománcán. Áporodott borszag ülte meg a szobát, mert alatta volt a borospince, és sok évtizedes kigőzölgése felszívódott a padlóba és a falakba. Eldobott szivarvégek, gyufaszálak, dugók meg papírszeletek hevertek az asztal alatt, és arról az éjszakai kártyacsatáról tanúskodtak, amelyet a gazdatiszt a tiszteletessel vívott.

Sebesi leült az egyik fonott székre, lehúzta a bakancsát, s beküldte a cselédet a hálószobába a cipőjéért meg a jobbik bekecséért. Gallért váltott, nyakkendőt kötött, s a tükör előtt néhányszor végighúzta a kefét őszülő sertehaján. Hosszú, szőke bajuszát gondosan jobbra-balra simította, aztán a pohárszékhez lépett, hogy megigya a délelőtti szilvapálinka-porcióját. Már szinte kitöltötte magának a pálinkát, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy a kastélyba készül, őméltóságáék színe elé, mégsem fújhatja reájuk a szeszt. Bosszúsan visszatette a fiaskót a polcra, és a füstbe ment szeszelés miatt még ingerültebben kászálódott le az udvarra. A kastélyi jelentkezés sem volt éppen az ínyére, a báró oly ritkán tartózkodott Sajótelkén, hogy Sebesi egészen a maga ura volt a birtokon. Néhány kisebb-nagyobb csalárdságot is elkövetett a gazdája rovására, s most a rossz lelkiismeret miatt sem került szívesen a színe elé. Az ügyesbajos asszonyok még mindig kint állingáltak az udvaron. A gazdatiszt ügyet sem vetett rájuk, egyenesen a gesztenyés kis ajtaja felé vette az útját, olyan ünnepélyesen, mintha ítéletre vagy legalábbis templomozásra menne. Az asszonyok még egyszer utoljára meg akarták próbálni a rimánkodást. Hogyha már nem akar szót tenni értük, legalább bocsássa őket a méltóságos úr elé, majd beszélnek ők magukért. Raveka szenvedélyes buzgalmában egészen melléje furakodott, és bizalmasan megfogta a csuklóját, oly meghitt, közvetlen mozdulattal, amilyent a nők csak egy bizonyos férfival engednek meg maguknak. Tíz évvel ezelőtt Ravekának bizonyára volt alkalma gyakorolni, mert a könyörgés önfeledtségében nem ok nélkül emlékeztek vissza az izmai. A gazdatiszt akkorát lódított rajta, hogy a kerítésnek esett.

A jámbor, fekete szemű Joana könyörögve nézte Sebesit, s arcára oly gyermekien rajzolódott ki félsze és bánata, hogy a gazdatiszt, aki már kitöltötte Ravekán a bosszúját, önkéntelenül is megszánta. Gondolt egyet, és kötényénél fogva berántotta magával a gesztenyésbe:

–     Gyere, te Pilátus anyja!

Szépen daraszolt út kanyargott a sarjadó pázsit között. Az orgonabokrok már erősen rügyeztek. A kertészlegény követ és rothadt avart talicskázott az ágyásokból a szemétre. Joana most volt életében először a gesztenyésben. Kisleány korában még fel-felkapaszkodott a kőfal tetejére, de a kutyák miatt nem volt mersze lemászni. A kanyarulatnál a serkenő zöldből egy terméskőből faragott szatír bukkant ki. Torzonborz fején kecskeszarvak meredeztek, és szőrös csülkeit szemtelen táncra rakosgatta. A jámbor asszony meghökkenve vette szemügyre a kecskelábú szörnyet, és olyasmit gondolt, hogy az ördögöt is az urak tartják.

Sopánkodva panaszolta el a gazdatisztnek a tömérdek bajt. Blendea rokkant, keveset dolgozik, s egész nap kószál, mint egy bolond. Neki, az asszonynak kell napszámba járni, hogy megélhessenek. Négy gyermek van a nyakukon, az egyik még szopós. A nehéz munkában úgy elapadt a teje, hogy kecsketejjel kell etesse, de attól úgy megy a gyermek hasa, mint a víz.

A kastély magas, fehér épülete ünnepélyesen állta a tavaszi verőt. A földszinti csarnokba a konyha, kamra meg a cselédszobák ajtói és ablakai nyíltak. Mustárszaggal fűszerezett pecsenyeillat terjengett a levegőben. A konyhából döngő, szapora kelep hallatszott, a szar kácsné potyolta a húst, és közben a cselédekkel perelt. A pincegádor szájánál a kőkockával kirakott térséget vastag gyékény borította. Itt volt a két Sajótelky csemete játszóhelye. Ödön, a nagyobbik fiúcska, honvédtiszti egyenruhában feszített. Kesztyűs kezével erélyesen szorongatta nikkelezett játékkardja markolatát, és ellenséget sejtve fürkészett a látogatók felé. Öccse, a kis Palkó, sarkantyús csizmában, piros nadrágban és panyókára vetett atillában ült a hintalován, és kipirult arccal ostorozta. Már messziről figyelmeztette Sebesit:

–     Vigyázzon, tiszt bácsi, mert én vagyok a vörös ördög!

–     Jó napot, úrficskák! – köszöntötte a gazdatiszt a gyermekeket, és illedelmesen levette a kalapját. Valami szenvedélyes alázat fogta el a méltóságos Sajótelky csemeték iránt, s turpis mosollyal élvezte alárendelt helyzetét.

–     Nem úrficska, kapitány! – igazította ki büszkén Ödön, majd kíváncsian fordult a várakozó Joanához:

–     Maga orosznak jött ide, mondja?

Az egyenruhás gyermek láttára az asszonynak eszébe jutott rokkant férje, s nem is próbált uralkodni elérzékenyültségén. Könynyein keresztül jóindulatúan pislogott a kisfiúkra.

–     Orosznak jött maga, mondja? – faggatta Palkó is az aszszonyt, s lekászálódva hintalováról, tetőtől talpig végigmérte.

–     Blendea is katona volt bizony, mint a kis úrfi – bólintotta Joana mosolyogva, s ingujjával szipogva kitörölte a könnyeit.

–     Nekem nem kell szoknyás orosz! – kiáltotta Ödön, és dacosan dobbantott a lábával. – Micsoda orosz maga? Bújjék le a fedezékbe, mert mindjárt jönnek a magyarok, és gulyást aprítanak magából! – felkapta a gyékényről a labdáját, és megdobta vele a panaszos asszonyt.

–     Bum! Ez ágyúlövés, hallotta? Bújjék le, mert mindjárt jönnek a huszárok.

Palkó gyorsan a nyeregbe pattant, megsarkantyúzta a lovát, kirántotta a kardját, s előre-hátra hintázva, szenvedélyesen vagdalózott az „orosz” felé. Közben fáradhatatlanul kiáltozta csengő, izgatott gyermekhangján:

–     Üsd-vágd, nem apád! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!

Joana gyermekes komolysággal élte bele magát a játékba. Megszeppenve húzódott a lépcső felé, az egyik kezét védekezően tartotta maga elé, a másikkal pedig nyöszörögve törölgette a szemét, mert a jelenet fájdalmasan emlékeztette az ura nyomorúságára.

A gazdatiszt felballagott a kastély vörös szőnyeggel borított lépcsőjén, és félénken benyitott a fogadóterembe. A barokk aranyozású falak, a nagy, fehér ablakok és szárnyas ajtók méltóságos derűvel fürödtek a beáramló napsütésben. A régi francia bútorok kék selyemszövete tükörsimán verte vissza a fényt. A szemközti falon, vastag aranyrámában, Mária Terézia-korabeli hajporos vitéz olajba festett arcképe függött. A gazdatiszt a díszes szarvasfejű rézfogasra akasztotta kalapját, és elfogódottan köhintett. Megindultságában lábujjhegyen állt a süppedő szőnyegen. Sebesi egyedül kezelte az uradalmat, s megszokta, hogy gazdáját szinte földöntúli hatalomnak tekintse, aki pesti homályában él, a nagypolitika félelmes közelségében.

A livrébe bújt, kiborotvált képű komornyik épp akkor lépett ki a méltóságos asszony termeiből. A kávéskészletet hozta ki ezüsttálcán, és suttogva ígérte, hogy bejelenti a tiszttartó urat a báró úrnak.

Báró Sajótelky Ödön, munkapárti képviselő, Tisza István bizalmas baráti köréhez tartozott. Noha atyai ágon régi főnemesi családból származott, a magyar arisztokrácia lenézte, mert anyja egy egyszerű marhakereskedő leánya volt. Atyja, báró Sajótelky Ákos, a híres gavallér és fényűző mágnás, annyira tönkrement, hogy kénytelen volt feleségül venni azt a kis örmény leányt, akinek az apja egy időben az elaggott uradalmi igáslovakkal kupeckedett. A félmillió forintos hozomány megmentette a bárót a dobtól, de családját hosszú évtizedekre törölte az arisztokrácia sorából. Sajótelky Ödön, aki e mésalliance-ból született, pályája elején sokat szenvedett anyai származása miatt. A délceg, értelmes fiatalember nagy vagyona és előkelő neve ellenére csak szolgabíróságig vitte a megyénél. A gőgös arisztokrácia nem bocsátotta meg neki sem nagy vagyonát, sem a nevén esett foltot. Politikai pályafutását annak köszönhette, hogy szerelmi házasságot kötött Somorjay Helén grófnővel, Somorjay Ferenc gróf főrendiházi tag és befolyásos Tisza-párti politikus leányával. Házassága és politikai emelkedése éppen csak enyhítette az arisztokratikus körök hűvösségét és tartózkodását, hiszen ezekben a körökben még a Tisza család is parvenünek számított.

A képviselő könyvtárszobájában fogadta gazdatisztjét. Osztályától szenvedett sérelmei miatt szívesen kacérkodott a szabadelvűséggel; jó szemmel nézte, ha egyszerűen képviselő úrnak szólították, s keveset adott a mások címeire is. Ha odahaza volt, többnyire a könyvtárszobában tartózkodott; úgy érezte, hogy ez a légkör illik leginkább az ő dacához. Íróasztalánál ült, magas hátú, címeres székben, mögötte az egész falat hatalmas könyvállvány borította, s polcain aranykötéses kötetek sorakoztak. Piros-barna arcát fekete Széchenyi-szakáll körítette. Sajátságos szürke szeme az ónos karikák mélyéről is élénken csillogott. Finoman hajlott orrában és ajka vonulatában már valami bagolyszerű bágyadtság gubbasztott. Dús, göndör haja erősen deresedett. Hírhedt volt óriási kártyaveszteségeiről, noha nem könnyelmű természetű, de ez is egy módja volt, hogy a Nemzeti Kaszinóban feledtesse atyja ballépését. Ezúttal is háromnapos kártyacsata után jött haza a családi birtokra, amint felesége, a grófnő, mondani szokta: „vezekelni”. Szürke ruhát viselt, magas keménygallért, hanyagul megkötött szürke selyemnyakkendővel, s egész megjelenésében volt valami előkelő egyszerűség. Az üveges könyvszekrény tetején aranyozott géniuszok tartották Id. teleki báró Sajótelky Ödön 48-as honvédtábornok mahagónirámába foglalt arcképét. A báró hajviseletével és körszakállával nagyatyját utánozta, de nem sok sikerrel, mert haját és szakállát leszámítva, megszólalásig olyan volt, mint az a gazdag marhakereskedő, akinek a képe az öreg méltóságos asszony halála után felkerült a padlásra.

A gazdatiszt, aki a béresek között olyan biztosan járt-kelt, parancsolgatott, mint egy recsegő beszédű, pipájából hatalmat szopogató fejedelem, most szinte félszegen várakozott, s jámbor mosollyal kereste ura tekintetét, aki néhány pillanatig nem akart tudomást venni jelenlétéről.

Hirtelen a képviselő ruganyosan felállt, karikás szemében értel mes fény villant, s minden leereszkedés nélkül kezet nyújtott gazdatisztjének, aki félszeg meghajlással fogadta a megtiszteltetést, s valami csendes köszöntésfélét rebegett.

–     Isten hozta, kedves Sebesi! – szólt a képviselő érces, szónokias hangján, mely a Ház és a Kaszinó bizalmas vitáiban nem tudott annyira megedződni, hogy szónoki érce mögül ki ne csendüljön az önmagával szemben való gyanú. – Foglaljon helyet, mi újság?

Sebesi a világért sem ült volna le, csak félszeg vigyázzállásán enyhített valamennyit, hogy fesztelenebbül beszélhessen.

–     Méltóságos uram, a vetéssel istennek hála idejében elkészültünk, csak a törökbúza maradt hátra, mihelyt szikkad egy kicsit, annak is nekilátunk, de mi tagadás, a béresekkel hátrányban va gyok.

Aki a gazdasági udvarban vagy a családban hallotta a gazdatisztet, el se hitte volna, hogy ennek az indulatos, recsegő beszédű embernek ilyen halk is tudjon lenni a szava. Nem volt sem darabos kurta, mint a parasztokkal szokta, sem bőbeszédűen elkalandozó, mint a rangjabeliekkel, éppen annyit beszélt, amennyit kellett, s azt is olyan szelíden fújta, mint a leckemondó diák.

–     Ezen nem segíthetek – felelte a képviselő –, így is elég embert mentettem fel.

–     Méltóztatott kapni a jegyzéket a zsidónak, mármint a Treitelbaumnak eladott és szállított tételekről? A felét fizette a héten, azt el is küldtem méltóságodnak Pestre, a másik felét a jövő héten fizeti.

A képviselőnek eszébe jutott a kártyaveszteség, s bosszúsan viszszaült karosszékébe. Miközben, gazdatisztjéről megfeledkezve, azon tűnődött, honnan keríthetne annyi pénzt, hogy revanche-ot vehessen Schőnborn Pepi bárón, barna, örmény tekintete szinte a szoba nehéz, fényezett bútorait és mahagónirámás képeit is felbecsülte.

A gazdatiszt elfogódottan vette sorra a gazdaság minden ágát. Ennyi tehén ellett, ennyi borjút adtak el a környékbeli mészárosoknak. A faluban sertésvész volt, de hála a jó orvosságnak, az uradalomnak nem volt kára. A lovak is egészségesek, a Bogár gyönyörűen fejlődött egy fél év alatt, méltóságod alig fog ráismerni. A méltóságos asszony parancsára két szamarat vásároltak a kisúrifiknak.

A képviselő a szamarak említésére derűsen felpillantott:

–     Néhány napig, amíg az idő kimelegszik, ne szóljanak a gyermekeknek a szamarakról.

Szoknyasuhogás hallatszott, és a könyvtárszoba küszöbén megjelent a báróné. Szürke selyemruháján egy könnyű, fehér csipkegallér volt az egyetlen dísz. Gyöngyházgombokra nyíló, hosszú szárú tüllkesztyűket viselt. Kék szeme és finom metszésű orra gyöngéd, rózsás arcbőrben fürdött. Aranyszárú lorgnette-jét jóindulatúan a gazdatisztre szegezte, és kissé tartózkodó mozdulattal kezet nyújtott férjének, aki szemernyi bűnbánó mosollyal csókot lehelt a tüllkesztyű fölé.

–     Sebesi, a szamarakat megvették? – kérdezte mosolyogva a báróné.

–     Igenis, méltóságos asszonyom – felelte a gazdatiszt katonásan.

A bárónőnek oly kegyes, meleg csengésű hangja volt, mint egy női zárda főnökasszonyának. Nagyobb ünnepeken szívesen énekelt a kegyúri kápolnában, és a néhány katolikus hivő nagy áhítattal hallgatta. A háború elején önkéntes ápolónőnek szeretett volna menni, mint annyi jólelkű, előkelő nő. Sebesinét megbízta, hogy a téli estéken rendezzen kalákákat a cselédkonyhában, és tanítsa tépést csinálni, hósapkát, harisnyát, lélekmelegítőt kötni a falu leányait. Ha véletlenül Sajótelkén tartózkodott, maga is részt vett a kalákákon, megkóstolta a cukros vízben főtt kukoricát, és versenyt kötött a leányokkal.

–     Sebesi – szólt a képviselő, s barátságos kézszorítással elbocsátotta gazdatisztjét –, miheztartás végett közlöm, hogy ma estére vendégeket várunk.

–     Parancsára, méltóságos uram.

Odakünt Joana reménykedve várt.

–     Mit mondott őméltósága? – kérdezte tágra nyílt szemmel..

–     Mit mondott?! – harsogta recsegve a gazdatiszt – mit mondhatott volna? Ahelyett, hogy sírni jártok a nyakára, inkább lássatok a dolgotok után!

A rokkant férj a többi asszonnyal együtt reménykedve várta Joanát. Amikor látták, hogy csüggedten, szemét törülgetve jön ki az udvarról, már tudnivaló volt, hogy hiába járt. Az asszonyok sírtak csalódásukban, vagy óbégatva szidalmazták Sebesit, amiért nem pártfogolta ügyüket a máriászánál, csak a rokkant fogadta szemrebbenés nélkül a rossz hírt. A kudarc nemhogy megtörte volna, még konokabbá tette.