II

Két lovas katona poroszkált végig a falun, két huszár, az egyik őrmester volt, a másik tizedes. Földbarna atillájukról még le sem került a bolyhos, téli prém. A csizmaszárukon, a nadrágjuk szárán meg a lovaik szügyén vastag sárfoltok száradtak. A jegyzőség előtt lekászálódtak a lóról, a kantárszárat a kerítés sasfájára csavarták, és bezörgettek a kapun.

A jegyző íróasztalánál dolgozott. Idegesen táncoltatta a lábát, s egyre-másra szívta a rossz, háborús cigarettákat. Sovány, barna arcában fáradtan hunyorgott izgékony, fekete szeme, s bozontos szemöldöke is nyugtalanul mozgott fel-alá a homlokán. A jegyzősködés már nem volt az a kövér hivatal, mint a háború első éveiben. A hadisegélyekre hónapok óta nem volt fedezet, nem lehetett már a cukor, petróleum, liszt kiosztásánál keresni, mert a falura eső kvóta egyre kisebb lett, és az emberek egyre követelőbbek. Az igényjogosultak mind elszántabban ostromolták jussukért az elöljáróságot, s megvádolták, hogy van pénz, van fűszer, csak elsikkasztják vagy jó pénzen kiosztják az uraknak és a gazdáknak. Blendea meg a hozzá hasonló izgágák egyik panaszos csapatot a másik után küldték a nyakára, s egészen megkeserítették az életét.

A fehérre meszelt szoba sarkában, jókora könyvállványon, szalaggal átkötött iratcsomók meg egyéb nyomtatványok porosodtak. A legfelső polcon a megye monográfiájának aranybetűs kötetei sorakoztak. A szemközti falat hadikölcsön-jegyzésre buzdító falragaszok borították. Csukaszürke honvédek szuronyszegezve kergetik az oroszt, s ezalatt a front mögött parasztok, munkások, iparosok, nadrágos urak áldozatkészen hordják aranyaikat az államkasszába. A képek alján a következő biztatás: „Ötéves háború – ötvenéves béke!”

Az íróasztal melletti lócán szótlanul pöfékelt a bíró. Az olajbarna, zömök emberke diószín szemével és hosszú szálú bajuszával olyan volt, mint egy elparasztosodott Rákóczi. Kis, kövér combjain feszült a szürke darócnadrág, s rövid, nyúlbőrös bekecse alig érte be a hasát, önérzetesen szívta a pipáját, s olykor ki-kivillant szép fehér fogsora.

A kopogtatásra a jegyző felrezzent munkájából, s még idegesebben táncoltatta az asztal alatt a lábát. A bíró simított egyet hosszú, barna bajuszán, és szigorúan összeráncolt szemöldökkel meredt az ajtóra.

A két altiszt benyitott az irodába, hanyag mozdulattal csákóhoz emelte a kezét. Községi elöljáróságnak nem dukál több tisztelet.

–     Mi járatban van, őrmester úr? – kérdezte elképedt arccal a jegyző. Tudta, hogy megint valamilyen háborús teherről van szó, de nem akarta elhinni, amíg meg nem erősítik benne.

–     Kvártélyban járunk – felelte kurtán az őrmester, azzal kivett a kézelője hajtásából egy kék pecsétes papirost, és letette az íróasztalra. A jegyző elolvasta a parancsot, és fásult hunyorgással átnyújtotta a bírónak.

–     Nem igazság – morfondírozott méltatlankodva a zömök, barna emberke –, nincs három hónapja, hogy kvártélyoztunk, miért nem mennek katona uraimék Berkesre, mégsem lehet egy rókáról két bőrt lehúzni. – Nekidurálta magát, és félhangosan betűzgetni kezdte:

„Azonnali felfüggesztés terhe alatt utasíttatik Sajótelke község elöljárósága, hogy a kijelölendő... huszárosztagot... legénységet... lóállományt... egy éjszakára elszállásolja. A faluban retablírozandó alkalmas helyen... kutyás gyalogsági üteg... végrehajtással megbízom Maulpertsch Ignác főhadnagyot. Kaupe István ezredes s.k.... Cs. és K. vegyes dandár parancsnoka...”

–     Kutyásüteg nem volt a minap! – jegyezte meg keserűen a bíró.

A jegyző fásultan alákanyarította a nevét az őrmester parancskönyvébe, és átnyújtotta a bírónak, hogy az is írja alá.

–     Instállom, őrmester úr – folytatta a bíró, keserűen fontoskodva –, micsoda kutyákhoz lesz szerencsénk? Csak azért kérdezem, mert eddig, hála istennek, nem volt dolgunk kutyásüteggel, a tekintetes hadvezetőség megkímélte a mi szegény falunkat az ilyen tehertől.

Az őrmester feleletre sem méltatta a bíró savanyú mondókáját, és szúrós pillantással várta, hogy intézkednek-e már a civilek. A jegyző ingerülten fordult a bíróhoz:

–     Kend intézze a tizedes úrral a legénységet, én majd az őrmester úrral a tisztekről és az altisztekről gondoskodom. A kutyásüteget egyelőre hagyjuk a fenébe.

Eszébe jutott, hogy a feleségét is értesítenie kell a rossz újságról, s ez még inkább fokozta ingerültségét. Az asszony olyan szemrehányóan fogadott minden újabb bajt, mintha a férje tehetne róla.

A bíró a tornác küszöbére lépett, és nyújtott hangon elkiáltotta magát:

–     Hé, strázsa, hé!

A strázsa már szaladt is, amennyire öreg lábaitól telt, és az ajtóban katonásan összecsapta a bokáját. Hajlott hátú, szikár vénember volt, harisnyáján, bekecsén folt hátán folt.

–     Eriggy Magyarosánért! – rivallt rá a bíró.

A strázsa fordult, s alig negyedóra múlva már hozta is Magyarosánt, az esküdtet. Szép, szálas férfi volt, feszült rajta sarkig érő, szűk vászonnadrágja meg a városias szabású, fekete kabát, mely alól jó tenyérnyire kicsüngött rakott, kékített inge. Frissen borotvált, barna arca olyan sima volt, mintha kifényesítették volna. Szinte ragyogott róla a jólét és a megelégedés. Leült a bíró mellé a lócára, és tiszta, magyar kiejtéssel megkérdezte:

–     Kvártély?

–     Kvártély, verje meg az isten, sohasem szabadulunk tőle.

Rövid tanácskozás után nekivágtak a tavaszi sárban elnyújtózott falunak. Itt-ott palánkokba kapaszkodva igyekeztek kikerülni a pocsolyákat. Magyarosán kocsmája előtt egy pillanatra kifújták magukat. A kocsma rikító kékre mázolt, pajtaszerű épület volt. Kátrányos vászonnal fedett tornácát hántott kérgű fatörzsek tartották, s alatta néhány durva faragású asztal meg lóca várta a vendégeket. Az ajtónyi kocsmacégéren egy darabosan odapingált tüszős ember otromba mozdulattal itta pálinkáját. Magyarosán benézett a kocsmába, hogy néhány szót váltson a feleségével. Az esküdt már a harmadik háborús esztendőt töltötte odahaza. Volt egy pénzügyigazgató öccse, aki kijárta neki, hogy felmentsék a frontszolgálat alól. Kihozott két kupica szilvapálinkát, egyet a bírónak, egyet a tizedesnek, azok jóízűen felhajtották, s utána ismét útnak indultak.

Nagy kertes telek után, melynek esőben ázott földjét már felverte a gaz, szalmafedeles zsellérházhoz érkeztek. Girbegörbe husángokból vert kerítését akácgallyakkal fonták keresztül-kasul, hogy tartós legyen. Udvaráról faragatlan kútgém billegette kőkolonccal terhelt farát. Nyersen összetákolt ajtófélfája odvas fűzfára támaszkodott.

Az elöljárók betaszították a deszkaajtót, és keresztülléptek a magas küszöbön. Alatta még volt akkora nyílás, hogy a tyúkok kényelmesen ki-be szaladgálhassanak. A hepehupás udvaron sovány, fehér jércék kapirgáltak. A láncos kutya üvöltve szaladt neki az ajtónak, s ahogy a lánc megszorult a nyakán, nyöszörögve kecmergett viszszafelé.

Blendea Nikulica, a rokkant, éppen fűrészelt az udvaron, s garmadában állt előtte a hasábfa. Még a háború elején kiszakított a gránátszilánk egy darabot a csípejéből, s azóta járás közben egyik lába begörbült, mint egy gyökér, és erősen sántított vele. Sovány, barna arcát úgy kimarta a keserűség, mintha lúggal öntötték volna szembe. A szája széle is olyan keserűen fityegett, mintha a megtestesült csalódás csimpaszkodna bele. Az elöljáróságnak nagyon a begyében volt ez a mogorva nyomorék. Konok elszántsággal járta segélyért a hatóságokat, s nem volt a faluban rokkant- vagy aszszonyi deputáció, aminek ne ő lett volna a kovásza. Minden módon izgatott az elöljáróság ellen, olyasmiket mondván, hogy a jegyző meg a bíró szedi le a háborúról a tejfelt. Már számtalanszor kitették a szűrét a jegyzőségről, de a mogorva rokkant nem akart tágítani.

A kékre meszelt vályogkunyhó falában tenyérnyi ablakok hunyorogtak, és a roskadozó ereszt néhány nyersen kifaragott fatörzs tartotta. Az agyagból vert tornác annyira tele volt tollupihével, mint valami nyirkos, gyapjas szőnyeg.

A Blendea felesége, Joana, a hiábavaló kastélyjárás után visszatért az asszonyokkal a mezőre, s Mariuca nevű tízéves leánykájuk maradt otthon a kicsinyekkel. Ana, a nagyobbik leány napszámban dolgozott az egyik módosabb gazdánál. A léptek zajára Mariuca kidugta kócos fejecskéjét az ajtón, s riadt kíváncsisággal bámult a jövevényekre.

Blendea is abbahagyta a fűrészelést, s mogorván ráakasztotta a szerszámot a bakra. Izzadt kezét beletörölte foltos pantallójába, s rongyos ködmöne zsebében dohányos zacskóját keresgélte. Megtömte a pipáját a komisz, háborús dohánnyal, amelyben több volt a száradt falevél, mint a dohány, s közben dühösen felpillantott, meg se billentette gyűrött, fekete kalapját, csak úgy foghegyről odakiáltotta:

–     Mi járatban vannak?

A bíróban már forrt a méreg. Sokat tartott a hivatalára, s megkövetelte, hogy tisztességesen megsüvegeljék. Mostanában rengeteg bosszúsága volt néhány fogságból hazakerült vagy háborúviselt emberrel, akik elszoktak minden rendtől és tisztességtől.

–     Ürítsd ki az egyik szobát, Blendea – rivallt rá pulykavörösen a bíró –, két katona száll meg nálad, két lónak csinálj helyet az istállódban!

Blendea meggyújtotta a pipáját, s dühös mozdulattal lekanyarította a bakról a fűrészt. A tyúkok kotkodálva rebbentek szét, és a láncos kutya vinnyogva eloldalgott. A rokkant sötét tekintettel végigmérte a bírót:

–     Magánál nincs elég hely, hé?

A bírónak torkán akadt a válasz, s indulatában berúgta a kunyhó nyersfából tákolt ajtaját. Az esküdt kitámasztotta a küszöbön heverő téglával, s belépett az alacsony, földes szobácskába. Könnyfacsaró füst szivárgott a gerendák alól, s a vályogkemencében sisteregve égett a rőzse. Ingek, pólyák meg katrincák száradtak a tűz körül.

Mariuca bámészan ringatta a nyersfából összerótt bölcsőt, amelyben pólyába bugyolált, viaszos arcú csecsemő szunnyadt. A bölcső oldalába egy kétéves maszatos apróság kapaszkodott. A kotló felborzolta a tollát a fűzfakosárban, és elkezdett baljóslatúan kotkodácsolni.

–     Mariuca – szólt az esküdt a kislányhoz –, mondd meg anyádnak, ha hazajő, hogy katonákat szállásoltunk a belső házba.

–     Majd megmutatom én az apádnak – tört ki fenyegetően a bíró –, megtanítom én becsületre, a koldus úrangyalát neki!

A lármára fölébredt a csecsemő, és nyöszörögve sírdogált egy ideig. Mariuca félénken a sarokba húzódott, magával vonta a totyogó apróságot, s kis, fekete katrincáját görcsösen beszorította a térdei közé. Nyílt, sötét szemével riadtan bámulta az elöljáróságot, s olykor gépiesen taszított egyet a bölcsőn.

Távozóban a bíró krétát vett elő a zsebéből, s haragos vonásokkal rárótta a kapura: „Két ember, két ló.”

A következő porta jómódú, öreg gazdáé volt. A fia a fronton szolgált, a gazdaság a menyére meg egy orosz fogolyra maradt. Nagy pénzt fizettek városon mindenféle terményért, nem csoda, ha az öreg Béni szemlátomást gyarapodott, s rakta élére a pénzt. Amikor az elöljárók benyitottak, éppen málét szitált a tornácon. A hívatlan vendégek láttára ösztönszerű mozdulattal letakarta a kupát, s ősz bajuszát fintorgatva, gyanakvóan meredt rájuk. A bíró legszívesebben kihagyta volna. Az öreg Béni meg a fia a bíróválasztáson neki korteskedett, volt is mit aprítaniok a tejbe, nem szerette volna őket magára haragítani. Tréfásan megrántotta az esküdt ingét, s átkiabált az öregnek:

–     Nem kell segítség, Béni bácsi? Hozok, ha kell, katonákat!

–     Hozzám? – kérdezte elkomorodva az öreg gazda, és bütykös ujjával hitetlenkedve mutatott magára.

–     Hiszen csak tréfadolog – legyintett barátságosan a bíró, és a kerítésnek húzódva, tovább folytatták útjukat. A palánk lécein keresztül jól láthatták, hogy a sehonnai fogoly milyen otthonosan viseli magát. Orosz katonacsizmát meg nadrágot hordott, hosszú,  szőke haja kicsüngött tányérsapkájából, de zubbony helyett rendes posztóbekecse volt, amilyenre csak a módosabb gazdáknak telik. Béni bácsi menye, élénk, barna menyecske, a szénával megrakott szekér tetején ült, és asszonyosan kényeskedve nyújtotta le a kezét:

–     Segéljen már, elég erős.

A bírónak már szemet szúrt a bekecs, de most, hogy hallotta az asszony kéjesen turbékoló hangját, s látta az egész lényén elomló aluszékonyságot, egyszerre tudta, hányadán áll a dolog.

–     Látja, vitéz úr, milyen a fehérnép – szólt megbotránkozva, s nagyot köpött a földre –, vak ez a vén szamár?

A tizedes bólintott, az esküdt pedig bölcsen megjegyezte:

–     Nem jobb a többi sem, bíró úr, a gazdaasszonyok mind öszszeálltak a sehonnaiakkal.

A szomszédos viskóban egy Zsuzsanna nevű zsellérasszony lakott a fiával. A férje már harmadéve volt orosz fogságban, s ő a hetedik hónapja teherben. Éppen sivalkodva perelt a fiával, aki tizenhárom éves suhanc létére nem tudott megbirkózni egy kukoricás zsákkal. Mindig szájas asszony volt, nemhiába csúfolták Gurámárénak, de most, hogy közelgett az ideje, alig fért meg a bőrében. A mezítlábas fiúcska lihegve gyürkőzött neki a zsáknak, feszült rajta gyolcsgatyája meg rongyos ujjasa, de hiába terpeszkedett jobbrabalra, sehogy sem tudta vállra kapni.

–     Te ingyenélő – pirongatta az anyja –, zabálni tudsz, mint egy béres, de ezt a nyomorult kis zsákot meg sem tudod mozdítani. Csak ne lennék állapotos, majd megmutatnám én neked, hogy kell egy ilyen zsákot megforgatni.

A fiú újra nekifohászkodott a zsáknak, s az anyja alulról taszította, hogy a vállára segítse. Az elöljárók éppen akkor léptek be az udvarra. Zsuzsanna hirtelen ölbe kapta a nehéz zsákot, könnyedén, mint a tollupelyhet, s a pincébe szaladt vele, hogy elrejtse. Utána állapotához illő lomhasággal visszatért az udvarra, s alamuszian a hatóságok elé járult.

–     Éppen egy kis tollút fosztottam – mentegetőzött ártatlanul hunyorítva –, olyan jó ára van most a tollúnak, a szegény ember úgy él, ahogy tud.

–     Csak ne dugdossa, lelkem, azt a kis törökbúzát, nem rekvirálásban járunk.

–     Nem törökbúza volt, csak egy kis tollú – erősködött vérvörös arccal a szalmaözvegy. – Here, te here! – förmedt a tétlenül álló fiúcskára – láss a dolgod után!

–     Zsuzsó néni – szólt a bíró erélyesen –, ürítse ki az egyik házat, mert két katonát kvártélyozunk ide.

A bíró erélye csinált dolog volt, alig fejezte be mondókáját, félénken behúzta a nyakát, és az esküdtre kacsintott, hogy csak ezután jön a feketeleves.

Zsuzsanna eltátotta a száját, s ahogy magához tért első meglepetéséből, az arcát elöntötte sűrű vére, és a nyakán úgy dagadoztak az erek, mint a taréj:

–     Hogy a tűz vesse fel a katonáit! Nem kell nekem egy szál sem, a magam porontyának sincs hely a fedelem alatt, olyan szűken vagyok, menjenek a gazdákhoz, azok híznak, van ott hely is, étel is, egészség is!

–     Asszony, legyen eszed, magas parancs ez, nem az ujjamból szoptam – dobbantott fenyegetően a bíró.

–     Bánom is én, ha mindjárt a királyé is, hogy a tűz vesse fel, csak a minap döglött meg a drága tehenem, maholnap napszámba kell adjam ezt a csikó gyereket is, hogy legyen mit faljunk itthon!

–     Ne szaporíts, Zsuzsa – vágott közbe nyugodtan az esküdt –, két ember, két ló dukál, ide írjuk a kapura.

–     Az én istállómba akarnak kendtek lovakat kötni? – rikoltotta gyászosan a szalmaözvegy, s dühében lerántotta kócos fejéről a keszkenőt. Toporzékolva futott az istállóhoz, félrerúgta az ajtót kitámasztó karót, s megmutatta a szűkös kamrát, amelyben jámborul kérődzött a tehene:

–     Hová akarnak kendtek ide két lovat kötni? Megharapják az egyetlen, drága tehenemet a beste lovai! Aztán mit gondolnak kendtek? Az én drága pénzen vett szénámat más állatja egye fel?

–     Hiszen maholnap kicsaphatja a marhát a legelőre, nem lesz gondja takarmányra!

–     Az ám, akinek van tehetsége, hogy fizesse a legelőpénzt és a csordapásztort, a gazdáknak, de nem nekem, szegény, szerencsétlen asszonynak! – sikoltotta a szalmaözvegy, s gyűlölködve vágott a szemével Ferus bácsi szép, cserepes háza felé, mely takarosan emelkedett a szomszédban.

A bírót kihozta a sodrából ez a gyűlölettől és irigységtől szikrázó pillantás, amely mindenkit perzselt, akinek többje volt a koldustarisznyánál. Dühében úgy becsapta a pitvarajtót, hogy majd kifordult a sarkából. A harmadik szomszédba is áthallatszott Zsuzsanna óbégatása, s az utcára kicsődült emberek sopánkodva tárgyalták az új megpróbáltatást.

Az elöljárók utána bekopogtattak az öreg Nejkáékhoz.

Olyan alacsony volt a kunyhó ajtaja, hogy a termetes esküdtnek kétrét kellett görnyednie, hogy bebújhasson. A kemence mellé ágyazott surgyén betegen feküdt az öreg Nejka. Vastag, szürke pokrócára még egy báránybőr subát is ráterített a felesége, a kemencében is barátságosan ropogott a tűz, de az összekucorodott kis öreget mégis úgy rázta a hideg, hogy majd a térdét verdeste az orrával. A sarokban, egy füstös kis görög Mária-kép előtt két vékony gyertyaszál égett A felesége, Lele Ánika, aki a negyedes asszonyokkal járt az udvarban, éppen tollút fosztott. A szálldosó pihe megülte a ruháját, fejkendőjét meg a szoba agyagos földjét. Sírástól töredezett hangon elmesélte, hogy az öreg bágye a múlt héten vásárra hajtotta a tinót, a vásárosok becsapták, bánatában tökrészegre itta magát, részegségében árokba esett, s amire hazahozták, úgy kilelte a hideg, hogy nem lehet belé lelket vetni.

Az öregember felkönyökölt a surgyén, mert beszélni szeretett volna, de nyomban elővette száraz köhögése, és tehetetlenül vajúdott vele. Csak bólintott felesége mondókájára, s arcába lila vért szivattyúzott az erőlködés. Az öregasszony szenes vizet itatott vele, hogy csillapodjék.

Mikor a bíró kirukkolt a kvártéllyal, Lele Ánika felemelte két száraz karját, és égre-földre esküdözött, hogy nekik már elegük volt mindenből, maholnap elfogy az utolsó máléjük is, inkább haljanak meg, semmint újabb terhet vegyenek magukra. Az öreg Nejka megint felült a surgyén, s mondani szeretett volna valamit, de a görcsös köhögési roham makogásba fullasztotta. Fogatlan szája szinte lenyelte az állát, s görcsös öklével mérgesen hadonászott. Betegségével nem sokat törődött, de kétségbe ejtette, hogy idegeneket hoznak a fedele alá.

Amíg az elöljárók a falut járták a káplárral, Blendea kapta a botját, és rendre elbicegett a szomszédokhoz. A harmadik, negyedik, ötödik szomszédhoz is bekopogtatott, s minden bevezetés nélkül így szólt a háziakhoz:

–     Jó lesz éjszakára elvenni a szénapad alól a lajtorját, mert sok az éhes gebe.

Tanácsát egy félig bohókás, félig görcsös fintorral fűszerezte, aztán megbillentette gyűrött, fekete kalapját, s mint aki jól végezte dolgát, önérzetesen kibicegett. A küszöbről még egyszer visszafordult, és komoran hozzátette:

–     Ha a bíró kidoboltatja, hogy éjszakára meg kell kötni a kutyákat, jó lesz közel verni a cölöpjét a szénához.

Béni bácsinál aztán megjárta. A menye csípőre tette a kezét, és szikrázó szemmel végigmérte:

–     Mit törődik kend a más dolgával? Mit fáj kendnek a mi szénánk? Ha elveszi a huszár, hát vegye, van honnan, hál’ istennek, mink dolgozunk, nem csavargunk egész nap egyik szomszédtól a másikig, nézze meg az ember a sánta prikulicsát, egyik házból ki, a másik házba be! Ha a felesége lennék, odatenném, hogy tapogassa, tojósok-e a tyúkok, egyébre úgyse jó!