III

Künt az utcán, a mély csatákban, vég nélküli cuppogásba fúlt a lódobogás és a menetelő gyalogság bakancsainak a döngése. Hoszszú, barna sorokban vonult át a vegyesdandár a falun. A Sajótelkére kvártélyozott huszárosztag az út szélére húzódott, hogy átengedje a szomszéd falvakba menetelő szakaszokat. Tele volt az egész falu nyerítéssel, káromkodással meg a trénszekerek nyikorgásával. A gyerekhad lelkendezve szaladt az átvonuló csapatok oldalán, a falusiak istállóiban nyugtalanul prüszköltek a lovak, és a láncos kutyák üvöltözve harapdálták a kapuk alját.

A huszárok nyűttek voltak az éhségtől és a kimerültségtől. Nyergükből lekászálódva, nekihasaltak a kerítésnek, és sóvár szemmel bámulták a parasztudvarokon kapirgáló tyúkokat. Ha az altisztek nem látták, némelyik benyújtotta a markát a kerítés lécei között, és puliszkát vagy dohányt koldult.

–     Sáskajárás – mondta keserűen a bíró az esküdtnek, és eltűnődve sodorgatta a bajuszát. Erősen aggódott a háztája miatt, mert a felesége és a fia kimentek a tagba, csak az anyja maradt otthon a menyével meg a kis unokával, azoktól ugyan mindent ellophatnak. Fülön fogott hát egy bámész gyereket, és hazaizent az anyjának, hogy a tyúkokat gyűjtsék be a csűrbe, a pincét, padlást, gabonást lakatolják le, és a láncos kutyát eresszék szabadon.

Alig végeztek a kvártéllyal, amikor a zsidó boltja előtt összetalálkoztak a jegyzővel. Kopott tavaszi kabátjában gondterhesen kerülgette a sarat, és verejtékes arcát legyezgette a zsebkendőjével. A nagygazdáknál járt az altisztek elszállásolása dolgában, és egészen belefáradt a sok veszekedésbe.

Vezényszó harsant, és a menetelő szakaszok kettéválva, az út szélére húzódtak. Elhallgatott a zenebona, csak a faroló lovak patái cuppogtak. Egy csoport tiszt ügetett el a felsorakozott huszárság sorfala között, és az állami iskola sarkán megfékezték lovaikat. Ide torkollt a kastélyba vezető egyenes utca, melyet terebélyes, vén diófák szegélyeztek. Az egyik tekintélyes idősebb tiszt, aki aranyhímes gallérjáról ítélve törzstiszt lehetett, néhány szót szólt a segédtisztjéhez. A segédtiszt átvette a parancsot, és odakiáltotta a szolgálatos őrmesternek:

–     Balkowsky, schicke mir die Obrigkeit her!

Az elöljárók meghallották a parancsot, s be sem várva az őrmestert, átláboltak az utca sarán, és megszeppenve jelentkeztek a tisztikar előtt.

–     Jegyző úr, van szerencsém, Maulpertsch Ignác főhadnagy vagyok – mutatkozott be a segédtiszt a jegyzőnek. – Rendben a kvártély? Az embereim nagyon fáradtak.

A jegyző zavarában lekapta a kalapját, aztán hirtelen visszagyűrte a fejébe, és igyekezett méltóságot erőszakolni magára. A kis, zömök bíró vigyázzba vágta magát, behúzta a hasát, kipeckelte a mellét, keresztülnézett a segédtiszten, s úgy bámult az ezredesre, mint az élő kinyilatkoztatásra:

–     Ezredes úrnak tisztelettel jelentem, a kvártély rendben van.

Az ezredes néhány szót váltott németül a kíséretével, majd a tisztikar feszes tisztelgése közepette megsarkantyúzta a lovát, és tisztiszolgájával együtt befordult a kastély felé vezető utcába. A tisztek egy része a továbbvonuló csapatok élére rúgtatott, míg a hátramaradó négy tiszt, hadnagyok és főhadnagyok vegyesen, az elöljáróság intézkedésére várt.

A jegyző sorra bemutatkozott a tiszteknek, és udvariasan felkérte őket, hogy kövessék a szállásra. Voltaképpen még mit sem intézett a tiszti kvártély dolgában, az érdekeltek megjelenésére várt,, hogy a tiszti uniformis kíséretében nyomatékosabban léphessen fel annál a néhány úri családnál, aki számba jöhetett, s akiknek a vonakodását előre látta.

Útközben a jegyző magához intette Magyarosánt:

–     Esküdt, kendhez is beosztottam egy őrmestert!

–     Elég rosszul tette a jegyző űr – méltatlankodott pulykavörös képpel az esküdt –, egész nap lótok-futok a falu dolgában, szegény anyám és gyenge feleségem egész nap lábon vannak az ivóban, holnap hajnalban megyek be a gabonámmal a városba, míg alszunk se legyen nyugodalmunk?

–     Hát azt hiszi, nekem van? – felelte ingerülten a jegyző, majd suttogva hozzátette: – Akárhogy is intézem, egyik a nyakamon maradt, az ujján megszámlálhatja, ki jöhet számításba. Én megpróbálom az özvegy jegyzőnénél is, de kend is tudja, hogy a vénleány miatt hiábavaló. Talán azt hiszi, hogy Sebesiékhez vihetek valakit?

Gépfegyverekkel terhelt hátaslovak szállingóztak a kanyarodóból, füstölgő gulyáságyuk döcögtek utánuk, majd fütyölés, ostorpattogtatás és vonítás ütötte meg az emberek fülét. Apró szekerekbe fogva hosszú sor farkaskutya loholt a gyalogszakaszok után. Nyelvlógatva vonszolták az apró járművekre szerelt alkatrészeket, olykor beleragadtak a kátyúba, és vinnyogva bujkáltak egymás hasa alá. A hajcsárok megcserdítették felettük az ostort, mire vakkantva ragadták ki a szekeret a sárból, és felhúzott ínnyel kapkodtak hátrafelé. Az állatok csak félig-meddig voltak betanítva, a legénység sem igen értette a bánást, de a nagy lóhiány miatt nem volt más választás. A német hadsereg már régen alkalmazta teherhúzásra a bundás kutyákat, az osztrák–magyar hadvezetőség csak újabban fanyalodott reá. A falu apraja-nagyja kigyűlt a kapukba, és álmélkodó részvéttel nézegette a befogott ebeket. A szokatlan látvány a gyermekek iz_: gatottságát önkívületig fokozta, úgy ujjongtak és visongattak, mintha ördög bújt volna beléjük. A falusi kutyák is fülsiketítően lármáztak, akkora volt a zenebona, hogy a lakosok csak ordítozva tudtak beszélgetni. Egyik-másik öreg paraszt fohászkodva ült le a küszöbre, tölcsért csinált a tenyeréből, s átkiáltotta a szomszédnak:

–     Ez aztán kutyavilág!

Közben a jegyző és a négy huszártiszt az özvegy tanítóné portája elé érkezett. Szép, módos kőháza volt az állami iskola szomszédságában, az utca felől magas kőkerítéssel.

A kis, kövér özvegyasszony szennyes, sárga pongyolában könyökölt a tornácon, és bámész érdeklődéssel figyelte a nyüzsgést. A jegyző barátságosan integetett neki a kalapjával, s olykor hamiskásan vágott a szemével a tisztek felé, így akarva előkészíteni a dologra.

A tanítóné együgyűen mosolygott a férfiakra, mintha a körülmények semmiféle gyanút sem ébresztenének benne. Szégyenlősen megigazította a haján a babos kendőt, és kitaposott házicipőjével, esett szemű, fehér harisnyájában félszegen megállt a küszöbön.

–     Mi újság, édes lelkem? – kérdezte ártatlanul mosolyogva, s együgyű kék szemével félénk pillantást vetett a lovasokra – úgy szégyenlem magam, hogy ilyen rendetlen vagyok, de éppen most csináltam egy kis tarhonyát, és ahogy forgatom, a ruhám ujja beleakadt és kiszakadt, megvarrogattam egy kis barna pamuttal, mert éppen nem volt otthon fehér cérnám, és mégsem akartam feketével összefércelni, a zsidónál igazán mindent lehet kapni, pedig azt mondják, hogy nagy a hiány mindenben, de a cérnára ő is panaszkodik, ha van is, olyan durva, hogy alig lehet befűzni, úgy szakad, mint a pókháló, azt mondják, ezt is papírból csinálják, mint a spárgát, azért olyan komisz, a múltkor is felbontottam egy dunsztosüveget, mert kezdett penészesedni, bizony, ma már a szalicil sem olyan, mint régen, ki tudja, miből csinálják, az ember igazán nem is tudja, mitől óvakodjék.

–     Egy deli tiszt urat hoztam, kedves húgomasszony – szakította félbe édeskés hangon a jegyző.

–     Hiszen, ha már itt van, csak elhálatom valahogy, édes lelkem – rebegte vérpirosan az özvegy, s pisze orra olyan furcsán reszketett belé, mintha tüsszentés kerülgetné –, üresen áll a Gyurka szobájában az ágy, ott elhálhat a lelkem, van egy kis ludaskásám estére, ha meg nem veti, szívesen látom lelkecskémet, majd a lovának is kerül egy kis abrak, s a legénye sem marad éhen, bizony, csak olyan szegényesen vagyok, lelkem jó uram, isten nyugosztalja, jó gazda volt, amíg ő élt, minden bőven volt a házban, de talán jó is, hogy nem érte meg szegény a mai világot, méregdrága a kukorica, nem lehet disznót hizlalni, libát tömni, olyan sovány volt a pipe, amit a tegnap vágtam, mint az ujjam.

Annál nehezebb dió volt az özvegy jegyzőné. Nagy háztájuk volt, akár két tisztet is elszállásolhattak volna. A két felnőtt fiú kint volt a fronton, csak az öregasszony meg a lánya tartózkodott otthon. A negyven év körüli leány oly félénk, szemérmes teremtés volt, hogy „kísérő” nélkül még nappal sem tette ki hazulról a lábát. Kislány korában néhány évig egy cinkotai leánynevelő intézetben tanult. Élénk képzeletében a szerény vidéki leányiskola a legelőkelőbb svájci intézettel vetekedett. Pékár Gyula unokahúga is az intézetben nevelkedett, és a Pesten tartózkodó író néhányszor meglátogatta kis rokonát. Több évtizedes falusi magányában a jegyzőkisasszony arra a meggyőződésre jutott, hogy a kis csitri Rózsika csak úri alibi volt, a daliás Pékár az ő kedvéért járogatott Cinkotára... Szenvedélyesen olvasta Pékár műveit, s minden sorában költői célzást sejtett hajdani nagy szerelmükre. Minden ismerőse tudta, hogy ő volt Pékár Gyula múzsája...

A dandár átvonulása erősen felkavarta a jegyzőkisasszony kedélyét. A háború alatt újabb szerelem ébredt benne, éppen olyan sajátságos körülmények között, mint az első. Megszeretett egy Pethe Gergely nevű züllött földbirtokost, aki a háborúban a huszároknál karriert csinált, őrnagyságig vitte, s hőstetteiről egyik ditirambus- a másik után jelent meg a megyei sajtóban. A jegyzőkisasszony a háború előtt gyűlölte és megvetette Pethét, mert ivott, kártyázott, nőzött, de háborús megdicsőülése gyűlöletét szenvedélyes szerelemmé változtatta. Akárcsak Pékár Gyula esetében, visszamenőleg is felismerte, mennyire szerelmes volt Pethébe, s a viszontszerelemre is kezdett emlékezni... A huszárosztag megjelenése tehát nem ok nélkül támasztott benne lelki vihart. A konyhából minduntalan átfutott a szalonba, és a függönyök mögül izgatottan leskelődött ki az utcára. Végül is nem bírt magával, felvett egy régi lila bársonyruhát, őszülő haját gondosan kibodorította, felhúzta fiatalkori csatos cipőjét, és a díványon heverészve, mindenféle regényes lehetőség jutott az eszébe. A huszárok talán erőszakoskodni fognak. Borsózott a háta, ha elképzelte, hogy a marcona katonák betörnek hozzájuk éjnek idején. Nincs férfi a házban, csak két gyenge nő! Édes borzongással törölgette könnyeit, s eszébe jutott, hogy apja vadászfelszereléséből megtartottak egy disznóláb markolatú, szép vadászkést. Az éjszaka a párnája alá fogja rejteni, és ha a katonák feltörik a szobája ajtaját, szívébe fogja mártani a pengét. A teste csak holtan kerüljön a martalócok kezébe. De nem! Az utolsó pillanatban, amikor már betört az ajtó, és a félmeztelen férfiak vigyorogva mutogatnak reá a fáklyák világánál, hirtelen betoppan egy délceg, fiatal őrnagy, Pethe maga, s meztelen karddal a kezében így kiált: „Huszárok vagytok ti, vagy martalócok, hogy éjnek idején betörtök védtelen nőkhöz?” – „Gerő! – zokogja kezét tördelve, s keblén szétnyitja csipkés hálóingét. – Ide szúrjon, úgysem fogom túlélni ezt az éjszakát!”

Amíg képzeletében így kiszínezte az éjszaka elkövetkezendő eseményeit, a jegyző a huszártisztek kíséretében a ház elé érkezett. A jegyzőkisasszony rémülten látta, hogy a tisztek leszállnak a nyeregből, és a jegyző hivatalos ábrázattal benyit a kapun. Nyomban felismerte a helyzetet, és lélekszakadva futott be az anyja szobájába:

–     Anyus, anyus, képzeld, Csorba tiszteket hoz hozzánk!

Az öregasszony most is, mint máskor, kopott, vörös bársonykarosszékében üldögélt, s töpörödött, kis testét szinte elnyelte a galléros, bő, fekete köpeny. Gubancos, ősz haján régimódi, fekete csipkefőkötőt viselt. Valami idült köhögés gyötörte, ami percnyi nyugtot sem hagyott neki. Az öregasszony általában köhögésével védekezett az élet minden kényelmetlensége és meglepetése ellen.

–     Nem vagyunk balandak! – nyögte ki elkékült arccal, s bosszúsan legyintett kis, fonnyadt, sárga kezével.

A jegyző erélyesen kopogtatott az ajtón, és a vénkisasszony izgatott rebegésére savanyú pillantással benyitott a szobába.

A jegyzőkisasszony összecsapta a kezét:

–     Az isten szerelméért, Csorba bácsi, mi jutott az eszébe!

–     Komoly, jellemes úriember, kezeskedem érte, nagyon kérem, drága Valikám, ne csináljon nehézséget! – kérlelte szinte rimánkodva a jegyző.

–     Mit gondol, jegyző bácsi? Fiatalember, katonatiszt lányos házban, éjszakai szálláson! Még Cinkotáról emlékszem, hogy a hadgyakorlatok alkalmával beszállásoltak Rózsikáékhoz egy fiatal hadnagyot. Jó családból való, tisztességes fiatalember volt, de ivott az éjjel, és részegségében ki akart kezdeni a cseléddel; ha véletlenül nincs ott Gyula bácsi, nem is tudom, mi történt volna...

A jegyző bosszús álmélkodással nézte a szikár, kamaszos arcú leányt, aki izgalmában ide-oda mozgott, hol előre, hol hátra, mintha falábakon táncolna. Szerette volna epésen megmondani neki, hogy aggodalma teljesen alaptalan.

–     De kedves Valéria kisasszony!

–     Ne folytassa, jegyző úr – tört ki zokogva a leány –, mit mondanának rólam a faluban? Sohasem mernék többé az emberek szeme elé kerülni!

A vénasszony iszonyú köhögést csapott, és kékesen eltorzult arca meg fülhasogató sivítása maga volt az élő, rosszmájú tiltakozás. Odakünt a tiszt hallotta a vitát, és mérges sarkantyúpengetéssel otthagyta a tornácot.

A jegyző becsapta az ajtót, és köszönés nélkül elhagyta a barátságtalan házat. Amitől tartott, beteljesedett. Az egyik tisztet, akár tetszik, akár nem, haza kell szállítania. Két bakfis leánykája van, azoknak még nem szabad fiatalemberekről tudni, s most egyenesen szállít nekik egy főhadnagyot! Majd lesz mit hallani az asszonytól.

Alig ment el a jegyző, Valéria hangulata az ellenkezőjébe csapott át. Kínos lelkifurdalás fogta el, iszonyúan szégyenkezett gyermekes, szívtelen viselkedése miatt. Hogy is lehetett annyira gonosz, hogy kiutasítson egy kedves, fáradt úriembert, aki hősiesen harcol a hazáért? Hiszen ott van a fiúk szobája, abban szépen elhálhatott volna! Legalább nem maradtak volna egyedül éjszakára! Jaj, anyus lelkem! Ne szalasszam utánuk a cselédet? Mit szólna Gerő, mit szólnának a fiúk, ha idegenben így fogadnák őket?

Keserves sírásra fakadt, mire az öregasszony két köhögés között indulatosan rápirított:

–     Te baland!

Az előrelátott kudarc után a papi lak került sorra. A tiszteletes néhány éve özvegy volt, hetvenéves öreg anyja gondozta. Fél vármegyében híres disznókat hizlaltak. A papilak mögött egész telket foglaltak el a kátrányos tetejű, frissen meszelt ólak. A mészárosok versengtek a tiszteletes disznaiért.

A pap az ötvenötödik évét taposta. Rövid, tömzsi karja, széles melle, válla, egész aránytalan felsőteste domború pocakon nyugodott. Tornyos, kövér feje húsos izmokkal gyökerezett a nyakában, és szeplős meg májfoltos volt az arca, mint a pulykatojás. Olyan keményen tudott dolgozni, mint egy paraszt. Már kora hajnalban talpon volt, és a béres a felügyelete alatt takarította az ólat, hordta a kukoricát a hízóknak.

A tiszteletes bosszúsan csipkedte rezes bajuszát, s olyasmiket morfondírozott, hogy amióta szegény felesége meghalt, jóformán nincs háztartása, nem is követelheti öreg anyjától, hogy kettő helyett dolgozzék, ők bizony nem tudják illendően ellátni a tiszt urat. A jegyző megemlítette, hogy a főhadnagy úr nagyon jól alsózik, mire a tiszteletes már megértőbben mustrálta a vendégeit, s végül bajuszcsipkedve azt mondta, hogy „bánja a só, maradjon”.

Amíg a jegyző a falusi úriházaknál vesződött, az elöljáróságnak ugyancsak főtt a feje a kutyásüteg miatt. A retablírozást elrendelő parancs legalább tíz napot helyezett kilátásba, ugyanis a kutyák egy része megbetegedett, s a beteg állatokat a parancs szerint el kellett különíteni az egészségesektől, és afféle kutyalazarettet kellett berendezni számukra. Az őrmester két nagy szobát követelt a maga és a „kórház” céljára. Hosszas tanakodás után elhatározták, hogy az üteget a Pethe kúriára szállásolják.

A Pethe család hajdanában alispánokat adott a megyének. Sok földjük volt a falu határában, de apránként mindenük elúszott. Az öreg emberek még emlékeztek azokra az időkre, amikor a Pethe urak négylovas hintón jártak a megyegyűlésre. Az utolsó valamirevaló Pethe, név szerint Gergely, faluja csúf nevén al prapadit, a jegyzőkisasszony titkos ideálja, nagy korhely, kártyás, asszonybolondja volt egész életében. Amikor 1914-ben megkapta a mozgósítási parancsot, eladta utolsó pár ökrét, elkótyavetyélte maradék harmincnegyven holdját, és vérmes reményekkel ment a háborúba. Mindjárt az első hónapokban kitűnt lélekjelenlétével és példátlan vakmerőségével. Hőstetteiről zengett az egész megyei sajtó, s oldalakat szentelt az „új Hadik Istvánnak”, az „oroszok rémének”. Aztán hirtelen elhallgatott a fáma. Pethe elesett vagy foglyul esett, nem lehetett tudni róla semmi bizonyosat. Némelyek azt suttogták, hogy „Orosz-Lengyelországban valami szennyes ügybe keveredett, haditörvényszék elé került, lefokozták és kényszermunkára ítélték. Akár élt, akár halt, a faluban elveszett embernek tartották. Egy félkegyelmű, harminc év körüli öccse maradt, az tengődött a portán és a kevés belsőségen.

Már Gergely idejében nagyon elhanyagolt állapotban volt a porta. Először a porcelánt meg az ezüstneműt adogatta el, majd néhány felesleges szobabútort, később lebontatta a nagy cserépkályhákat, leszedette a külső ajtókat meg ablakokat, és potom áron elkótyavetyélte a parasztoknak. Néha hetekig dorbézolt idegenben, s ilyenkor teremtett lélek nem ügyelt a házra meg a gazdaságra. A faluvégi cigánylányok belopóztak a félkegyelmű testvérhez, és gabonát, ruhát meg régi csecsebecséket zsaroltak tőle. Gergely erősen dühbe gurult, amikor észrevette, hogy öccse is fogyasztja a családi vagyont. Néhányszor olyan kegyetlenül elverte, hogy a félkegyelmű azóta sem mer cigánylányra nézni.

A kúria omladozó kőkerítése csipkés peremével nyersen felrakott várfalhoz hasonlított. Az alacsony, régi épület szinte roskadozott a púpos, fekete zsindelytető alatt. A tornác hasas oszlopai fölött szálkásan ütközött ki a mennyezet sárga nádrakása. A katonák kinyitották a düledező kapukat, és behajtották a csaholó üteget az udvarra. A porta falában csonkán meredeztek az ajtók és ablakok sarkai.

A konyha előtti púpos dombocskán jól megtermett férfi tűzifát hasogatott. Szürke vászonnadrágja ostorszíjjal volt a derekára kötözve, és ócska vadászkabátja alatt durva falusi gyolcsinget viselt. Otromba bakancsa szinte gyökeret eresztett a sárban. Lomha mozdulattal letette a fejszét, és gyermekes álmélkodással nézte az eléje táruló nem mindennapi jelenetet. Puffadt, kerek arcának oly sárgás színe volt, mint a sütőtöknek. A kutyák farkcsóválva lekussadtak, és szűkölve kúsztak feléje. Nagy, sárga kezét nyalogatták, s orrukat szimatolva dugdosták nadrágja ráncaiba. Lapos orrával bohókásan fintorgott a kutyákra, s foghíjas szája oly nyájas mosolyra torzult, mint egy frissen vágott borjúszelet.

–     Ténsúrfi – mordult rá erélyesen a bíró –, kiürítünk a házban két szobát a kutyáknak és a katona uraknak!

A félkegyelmű nem hederített a bíróra, egyre a kutyákat simogatta, s közben becéző szavakat dünnyögött. A bíró sem vesztegette tovább a szót, hanem berúgta a konyha ajtaját. Valami émelyítő szag csapta meg az orrát, olyasforma, mint a romlott tejszín. A szellőzetlen ágyneműk verejtéke hagymaszaggal és avas zsírszaggal keveredett, és a kormos sarokba épített kemencéből meleg csóvákban illant a keserű füst. Az átellenes sarokban rozsdás vaságy terpeszkedett, s rongyos, piszkos szalmazsákjából csüngött az alomszerű, nyirkos szalma. Szedett-vedett daróctakarója beleroggyant a közepén támadt gödörbe.

A félkegyelmű becammogott a bíró után a konyhába, s szótlanul letelepedett az ágyára. A bíró mérgesen feszegette a szobaajtót, de nem boldogult vele, akkora lakat volt rajta, mint az ökle.

–     Hol a kulcs, ténsúrfi? – vallatta szigorúan a félkegyelműt, de az csak keresztbe fonta mellén a karját, ahogy a bátyja szokta, és elégülten vigyorgott.

–     Ugyan, legyen egy kis tisztessége az úrfinak – rivallt rá keményen a bíró –, kapja már észbe azt a fránya kulcsot, ne csak mind vigyorogjon a markába!

A félkegyelmű sárgás arca elkomorodott. Szemöldökét feltaszította alacsony homlokára, és a felborzolt ráncok sötéten torlódtak a haja tövében. Kezét védekezően felemelte, és pislogva fürkészett körül.

–     Nála van – motyogta öklét rágcsálva.

–     Kinél?

–     Gergely bácsinál!

–     De csak hagyott az úrfinál egy szál kulcsot, hogy kiszellőztesse a lakást, tisztába tegye az ágyát, ha kell, bemenjen egy edényért vagy amiért kell?

A félkegyelmű egykedvűen rázta a fejét.

–     A keserves úristenit, hát mért nem jött az úrfi hozzám vagy a jegyző úrhoz, hogy né, ez az én lelketlen bátyám lecsukta az orrom elől a házat, nem tudok egy váltó tiszta inghez jutni, nem tudom tisztába tenni az ágyamat, megesz a tetű meg a piszok? Hiszen ha nem jövünk ide a kutyákkal, belefullad az úrfi ebbe a rettenetes piszokba! Hiszen úrfi maga is, vagy mi a fene, ismertem az édesatyját, nagy úri ember volt, alispán, szedje össze az úrfi magát!

A félkegyelmű makacsul hallgatott. A bíró szavai meg sem rebbentették az arcán gubbasztó konok, sárga egykedvűséget.

A bíró, türelmét vesztve, felhozatta a fejszét, és leverte a lakatot. Recsegve fordultak ki az arasznyi vasszegek, és a nagy, szárnyas ajtó kinyílt, mintha belülről taszítanák.

A félkegyelmű arca szederjesre változott, feltápászkodott ágyáról, s rémülten nyöszörögte:

–     Gergely bácsi, jöjjön hamar, kinyitják a házat...

–     Hiszen nem lesz semmi baja, ténsúrfi, meghalt Gergely bátyja!

–     Jöjjön, Gergely bácsi – siránkozott a félkegyelmű, s gyorsan a tűzhelyhez bukdácsolt, kinyitotta a fűtő ajtaját, kivette a téglára rakott, füstös bögrét, s felrázta a benne alvadó szürke savót, aminek orrfacsaró szaga volt:

–     Jön Gergely bácsi, megissza a káposztalevet, és kendteket veri meg!

A legénység a bíróval az élen belépett a nagy, teremszerű ebédlőbe. A padló nyikorgott alattuk, minden lépésükre fullasztó porfelhő csapott fel. A karosszékek bársonyhuzatát erősen kikezdte a moly. Körös-körül, a falak alján, nyirkosan virágzott a penész. Nagy nehezen felfeszítették az ablakokat és a berozsdásodott zsalugátereket. A hirtelen támadt légvonat fellebbentette a régi, szürke pókhálót. A katonák nekigyürkőztek, hogy áthordják a bútorokat a belső szobákba.

A félkegyelmű az ajtóhoz futott, szörnyülködve bekukucskált, aztán izgatottan leszaladt a konyhalépcsőn, és előrenyújtott nyakkal kémlelt az utca felé. Olykor megfordult, és alattomosan kacagott. Szentül hitte, hogy ha kinyitják a házat, a bátyja hazajön.

A katonák átcipelték a belső szobákba a nagy diófa asztalt, a rózsafa berakású pohárszéket, a karosszékeket, a régimódi tükrös asztalkákat és a két fekete almáriumot. Felgöngyölítették a foszladozó, aranyhímes szőnyeget, amelyet két török nyeregtakaróból varrtak össze két-háromszáz évvel ezelőtt. A fiókok alján megkoccantak az üvegek, és a falakon megbillentett képek csendesen jártak, mint az órainga.

–     Jön Gergely bácsi! – ordított a félkegyelmű, s ijedtében keresztülbukdácsolt a küszöbön. Gyorsan feltápászkodott, belebújt az ágyába, és a fülére húzta a takarót.

–     Jön a fészkes fene! – szitkozódott a bíró.

Az ebédlőt már nagyjából kiürítették, csak az aranykeretes képek lógtak még a falon. A katonák néhány villa szalmát hoztak a csűrből, és elszórták körös-körül. A beteg állatokat beterelték az üres terembe, azok ott körülszaglászták a falakat, megöntözték a repedező vakolatot, mellső lábukkal kaparták a szalmát, és forogva keresték a helyüket.

Az őrmester meg a három kutyamosó legény a hálószobában ütötte fel a tanyáját. A bíró kulcsra zárta a pohárszékeket, szekrényeket, almáriumokat, íróasztalokat, tükrös asztalkákat, és a kulcscsomót ünnepélyesen átnyújtotta az új gazdának:

–     Ténsúrfi, itt vannak a kulcsok, vigyázzon rájuk, mint a szeme fényére, mert ezután maga a gazda. Gergely bácsi meghalt, és az úrfié minden, amit csak lát. Szedje magát rendbe, mert úr, vagy mi a fene?!