IV

A gesztenyés nagy, szárnyas kapuja kitárva várta a vendégeket. A komornyik meg a lovász, mindkettő libériában, szolgálatkészen állt a kapuban. Délután hat óra tájban kétlovas hintaján begördült Szombory Dénes beléndeki főszolgabíró, szikár, deres hajú öregúr, kifogástalan fekete szmokingban és keménykalapban. A lovászgyerekek kinyitották a hintó ajtaját, s lesegítették az öregurat, aki ezüstfogantyús sétabotjára támaszkodva, fürge léptekkel sietett a daraszolt úton a kastély felé.

A Sajótelky fiúk még aznap birtokukba vették a szamarakat. Sebesi ugyan a hátsó istállóba kötötte a két állatot, de a fiúk meghallották a szamárordítást, és addig könyörögtek apjuknak, amíg megengedte, hogy a pázsiton játszhassanak, noha még elég bizonytalan volt az idő. Sikongva nyargalásztak a két szürke fülesen, s játékkardjaikkal egymás között vagdalóztak, mert a gazdatiszt a sürgető tavaszi munkák miatt nem hagyhatott nekik „oroszt” a béresek közül.

Hét óra tájban megérkezett Amberg Egon báró is, egy különc arisztokrata, akinek pompás kis kastélya volt a falu másik végén, s legalább tízezer hold erdőbirtoka. Két fickándozó pej vonta, egyszerű csézán hajtott be a gesztenyésbe. Maga ült a bakon, míg vadászruhás, ferencjózsef-szakállas, öreg kocsisa hátul az ülésen, oly méltóságteljesen, hogy aki nem ismerte, biztosan őt nézte az úrnak. A báró titkolt élvezettel fékezte a heves vérű paripákat, amelyek a szomszéd istállók szagával orrlyukaikban, tovább akarták ragadni a csézát. Egon báró javakorabeli férfi volt, de karcsú és eleven mozgású, mint egy húszéves ifjú. Szőke haja már erősen deresedett, de keskeny, finom arcának üde színe, kék szemének fojtott tüze, amelyet a monokli üvege fel-felcsillantott, valami frissen maradt ifjúságról tanúskodott. Nyitott köpenye alatt kissé már kopottas, szürke zakót viselt. Azt mesélték, hogy a báró minden új ruháját néhány hónapig az inasával hordatja, hogy lekopjék róla a rikító újság. Révülten szívta kis tajtékpipáját, de amikor észrevette a szamárháton feléje ügető fiúcskákat, idült mosollyal zsebébe nyúlt, s elővett egy bonbonosszelencét.

Rövidesen megérkeztek a faluba szállásolt tisztek is. A kifényesített szőrű paripák kevélyen toporzékoltak, amíg a lovászgyerekek zablaszáron fogva az istállóba vezették őket. A tisztek parádés egyenruhában feszítettek. Húsz-huszonöt éves fiatalemberek lehettek, hadnagyok és főhadnagyok vegyesen, s rangidős tiszttársuk vezetése alatt vidám izgalommal siettek a kastély felé, nyilván abban a reményben, hogy szemérmesen piruló, csipkeruhás kisasszonyok fogadják őket a lépcsőházban. Az estély kedvéért az ezredes a tisztikar elitjét szállásolta Sajótelkére.

A gazdasági udvaron is nagy volt a sürgés-forgás. Az egyik béreslegény bárányt vágott. Az összecsomózott lábú állat vonaglott a béres térdei között, nagy, fekete szeme kidagadt, olykor hörgő bégetésben tört ki, és fehér fodros nyakából bőségesen csorgott a vér a cseberbe. Nem messze a szakácsné meg a két konyhalány pulykát ölt. A lefejezett állatok szárnycsattogtatva bukdácsoltak a véresre ázott földön, rémült társaik csoportba verődve, kinyújtott nyakkal riogtak, és ónszínű lebernyegeiket rázogatták.

Egész gyereksereg gyűlt össze a kapu előtt, és álmélkodva nézte a mészárlást. Piszkos ingecskében és gatyában szorongtak a kapufélfák körül, és kis, ványadt, maszatos arcukon áhítatosan ült a csodálkozás, hogy ebből a sok szép állatból csupa pecsenye lesz estére.

Alkonyattájban egy kopott fiákeren befordult az udvarra a beléndeki cigánybanda. A vén prímás és a púpos bőgős a hátulsó ülésen szorongott a nagybőgővel, míg a bakon és a kisülésen egy-egy siheder cigányfiú kucorgott, hegedűvel a hóna alatt. A füstösök lekászálódtak a fiákerről, és alázatosan hajlongva köszönték a pohárka szilvapálinkát, amivel a gazdatiszt megkínálta őket, hogy a rázós út után egy kicsit magukhoz térjenek. Kopott, fekete zsakettjük és keménykalapjuk nemigen illett a gesztenyés mögötti finom világba, s a szegény cigányok nagyon is érezték kopottságukat, mert hegedűvel a hónuk alatt esetlenül sompolyogtak a gazdatiszt után. Csikáré János bandája még sohasem volt eddig igazi úriháznál. A környékbeli nagy családok mindig a dési cigányt rendelték haza, ha valami mulatság volt. Az ezredes tiszteletére adott estély sokkal rögtönzöttebb volt, semhogy idejében lehetett volna gondoskodni a dési cigányról, s így jobb híján be kellett érni ezzel a malacbandával.

A cigányok félve léptek .a feljárat vörös szőnyegére, de néhány lépcsőfok után annyira zavarba hozta őket a szőnyeg süppedő, vörös pompája meg a sok aranysárga rézrúd, hogy félszegen eloldalogtak, és a lépcső csupaszon maradt szegélyén lopakodtak be a kastélyba.

A társaság a pipázóban tanyázott. A terem közepén hosszúkás diófa asztal terpeszkedett, szélén zöld selyemfoglalattal. Tucatnyi kényelmes, barna bőrszék süppedő ölében otthonosan ültek a vendégek. A parkettet medve- és disznóbőrök borították, és a vadak feje lábzsámolynak szolgált az asztal alatt.

A cigányok álmélkodásukban még zavarukról is megfeledkeztek, s merőn nézték a nagy tapétás falakat, amelyeken szarvasagancsok meredeztek tucatnyi ágboggal, s itt-ott vastag sörtéjű, nagy disznófejek, vérvörös szájukban félelemgerjesztő, fehér agyarral. A lefüggönyözött nagy ablakok között különféle kaliberű vadászfegyverek, kések, kürtök, táskák, lőporszaruk és nyestbőr süvegek függtek, zordon díszeket képezve.

A tisztek bőrszékeikben ültek, és kártyáikat legyező módra nyitották izgalmukban. A civilek tudták, a tisztek pedig meg akarták mutatni, hogy mi a huszárvirtus. Az öreg Szombory nem játszott, megfogadta volt beteg feleségének, hogy egy évig nem vesz kártyát a kezébe. Savanyú arckifejezéssel gibickedett az ezredes oldalán, s ha nem tetszett az ütése, bosszúsan simogatta kis, deres angolbajuszát. A libériás komornyik ezüsttálcával a karján körbejárt, s kínálgatta a kristálypohárkákba töltött aperitifet.

A képviselő összeráncolt szemöldökkel nézte a besompolygó cigányokat, s bosszúsan az ajkába harapott. Maga adta ki ugyan a parancsot, hogy jobb híján be kell rendelni a beléndeki malacbandát, de mégis kellemetlenül érintette a cigányok kopottas külseje és kocsmai félénksége. Mentegetőzésképpen így szólt németül az ezredeshez:

–     Bocsáss meg, kedves barátom, az idő rövidsége miatt nem tudtam jobb muzsikáról gondoskodni.

–     Macht nichts, mein lieber Abgeordneter! – felelte kártyáiba merülve az ezredes – wir sind keine heiklige Zivilisten.^*

–     Elvesztettem a százast! – kiáltotta olyan tüntető jókedvvel Maulpertsch főhadnagy, mintha egyenesen örvendezne a veszteségnek. A segédtiszt hazafias sváb családból származott, s felvillanyozóan hatott reá, hogy egyszerre két báró is ül az asztalnál. Úgy érezte, hogy a kártyaveszteség, az adjutánsi zsebből a bárói zsebbe vándorló néhány korona valami ritka és meghitt rokonságot teremt közte és a báró között.

–     Uraim – folytatta lelkendezve –, a cigányról jut eszembe, hogy olyan hitvány füstösöket, mint Galíciában, sehol nem láttam, még zsidó cigánnyal is húzattam, akkora göndör tincse volt a füle mögött, hogy belecsavarhattam a bankót.

–     Több szúrás nincs, csak piros király kell! – kiáltott fel diadalmasan az egyik fiatal hadnagy, s lecsapta az asztalra a piros ászt.

Az inas egymásután gyújtotta meg a falba illesztett bronzgyertyatartókat és a kártyaasztal fölé terebélyesedő csillárt, és a kellemes, sárga fény lassan meghódította a homályosodó terem minden zugát.

Lent a pincegádor előtt éppen akkor számolta össze a pincemester az átalvető kosarakba rakott sok aranyos nyakú butéliát, és meghagyta legényének, hogy a felszolgálás előtt mindegyiket gondosan törölje le. A felső konyha nyitott ajtajából ínycsiklandó szagok keltek szárnyra. Babérlevél-, szegfűszeg- és majoránnaillat vegyült a rántott bárány tejes szagához. A szakácsné, kövér, cigányképű asszony, visszeres lábán kacsázva járt a tűzhely és az asztal között. Tiszta, fehér kötényt viselt, s egy nagy fakanállal figyelmesen csorgatta a forró zsírt a pulykasültre. A kék csempével kirakott tűzhelyen fedővel letakart edények rotyogtak. A konyhalány a lapítóra tornyozott kőttestésztát apró cipócskákba gyúrta, a cipócskákat hosszú szalagokba nyújtotta, és tojásos vajjal kenegette.

Nesztelenül kinyílt a konyha belső ajtaja, és suhogó, szürke selyemruhában, nyakán habos csipkegallérral, váratlanul belépett a báróné, s aranyszárú lorgnette-jén keresztül figyelmesen vizsgálta a pulykasültet meg a rántott bárányt, s amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is távozott, a szakácsnénak meg a konyhalánynak alig maradt annyi ideje, hogy egy-egy sietős kézcsókot nyomjanak a tüllkesztyűje fölé.

Alig telt el egy negyedóra az izgalmas „ronde” után, szigorúan berregni kezdett a csengő. A kövér szakácsné szuszogva felkapta a rántott báránnyal tele serpenyőt, és kirakta a nagy porcelán tálra.

A felső konyhából a nyitott folyosón keresztül hordták fel az ételt az ebédlőbe. Odakünt már egészen beesteledett. A tisztilak mellett sorakozó eperfákon, mint óriási fekete gubacsok, gubbasztottak a tyúkok. A cselédlány kihozta a konyhából a gazdagon díszített tálat, s a folyosón a lépcső felé indult. A belső termekből fény és vidám beszélgetés szűrődött ki a lépcsőházba. Bent az ebédlőben, a mahagónifa-rámás nagy állóképeken olajosan úszott a petróleumlámpák fénye. A fehér lenvászonnal leterített asztal körül bizalmasan ültek a vendégek, és előételnek párolt harcsát fogyasztottak. Az ezüstvillák és kanalak meghitten koccantak a finom porcelánokon, és a karcsú, metszett poharakban sárgán csillant a bor. A báróné az asztalfőn, ült, és rózsás arcát királynői mosollyal fordította az ezredes felé, aki valami háborús anekdotával szórakoztatta.

A kastély ablakaiból úgy sugárzott a fény, mint egy kacsalábon forgó várból. A kőkerítés körül egész sereg falusi bámészkodott. Felkapaszkodtak a falon a peremig, és elbűvölve bámultak bele a fényes ablakokba. Egy-egy ködmönös asszony ölében hozta a kisfiát, s felemelte a kerítés tetejéig, hogy az is lásson valamit. Sokan a mezőről jöttek, a messze, Sajón túli tagokból, vállra vetett ásókkal és kapákkal, s csak most tudták meg a kvártélyozást. Noha fáradtak voltak a napi munkától és a hosszú gyaloglástól, rosszat sejtve szaladtak haza. Vajon a tehetetlen öregekre maradt házban nem garázdálkodtak-e kényük-kedvük szerint a beszállásolt katonák? Nem fejték-e meg a tehenet, nem tekerték-e ki a tyúkok nyakát vagy, isten bocsáss, nem nyúltak-e a dohányhoz meg a pénzhez?

Néhány fiatal leány meg legény megneszelte, hogy a kutyákat a vendégség miatt láncra kötötték. Nosza, óvatosan megmászták a falat, s egy ideig a fal mögötti ribizkesorban lapultak, s ahogy sűrűsödött a homály, hason csúszva osontak előre a nyírott pázsiton, a nagy gesztenyék oltalma alatt, az orgonabokrokkal szegett ösvényig. Két fiatal leány a szatírig merészkedett, és elbújt a szobor talapzata mögé. Az egyik legény észrevétlenül mögéjük osont, és egy óvatlan pillanatban a surcuk alá kapott.

–     Ne bomolj, Lupu! – sikították a leányok, minden óvatosságról megfeledkezve.

–     Ne csapjatok akkora lármát, ti szajhák! – szólt valaki félhangosan a hátuk mögött – még eleresztik a kutyákat, aztán lesz haddelhadd!

A legény is a szobor mögé húzódott, és szimatolva előrenyújtotta az orrát:

–     Be jó szag van az uraknál!

Nyílt a konyhaajtó, és a cseléd nagy tállal a karján kilépett a folyosóra. A tálban gesztenyével töltött, pirosra sült pulyka párolgott rózsakrumpli körítéssel, s paradicsomi illata elbűvölte a leselkedő fiatalokat. Ami most történt, valósággal lenyűgözte őket: a cselédlány óvatosan körülnézett, letette a tálat az egyik fonott székre, s az illatosan párolgó pecsenyéből elcsent két szép szeletet. A zsákmányt elrejtette a pálma levelei alá, aztán a megdézsmált tálat gondosan elegyengette, nehogy odabent észrevegyék a turpisságot. Még délután elbújtatta szeretőjét a parádés istálló padlásán, hogy majd vacsora után néhány jó falatot felcsempészhessen neki.

A látvány valami emésztő becsvágyat gerjesztett a leselkedőkben. Ó, a cseléd boldog, mert ura hajlékában él, s asztaláról mindig jut neki is egy jobb falat, ha nem tisztességesen, hát fondorlatos úton. A falusiak penészes málét esznek tejsavóval, de azzal sem lakhatnak mindennap jól. A cseléd kuckójában meleg van, a falusiak viskóiban megfagy a lehelet. A legény merészen kimászott az útra, csaknem a lépcsőfeljáratot díszítő kőurnáig, de a cseléd még idejekorán végzett a felszolgálással, és a pálmalevelek alá rejtett húsdarabokat összeszedve, leszaladt a gazdasági udvarba a szeretőjéhez. A kalandos legénynek alig maradt annyi ideje, hogy visszabújjék rejtekébe. Elbúsultan csúszott vissza a kuksoló leányokhoz, akik egy darab málét szedtek elé valahonnan, és kelletlenül eszegették. A legény kikotort tüszőjéből egy csipetnyi dohányt, belecsavarta egy szelet újságpapírba, tüzet csiholva rágyújtott, s ez egy kissé lecsillapította éhségét.

A kastély emeleti ajtajából magas, szikár alak lépett az erkélyre. A segédtiszt volt. Atilláját egész hosszában kigombolta, sőt a nadrágját is megoldotta az illendőség mértékéig. Tétován járt fel s alá az erkélyen, végigpróbálta az emeleti ajtók kilincseit, de szemmel látható bosszúságára egyik sem nyílt. A kőkorlátra támaszkodva leszállt a lépcsőn, egy ideig az alsó folyosón őgyelgett, vigyázva, nehogy felhívja a cselédek figyelmét, sikertelenül végigpróbálgatta a kilincseket, aztán csendes német káromkodással a sötét kert felé vette útját. A leselkedők ijedten lapultak meg a szatír mögött. Az erdős hegyekben kelőben volt a hold, s fénye mélán bevilágította a kastélyt és az erkély alatti daraszolt térséget. A huszártiszt paszomántjai csillogtak, és ez az alig emberi lény, aki a kacsalábon forgó várból szállt le, elképesztette a halandókat viselkedésével. Böfögött, köpött, megkönnyebbült, mint minden közönséges ember.

–     Sokat evett-ivott – suttogta tiszteletteljesen az egyik leány.

A főhadnagy éppen vissza akart térni a kastélyba, amikor egyszer csak az ujjához kapott, ijedten végigtapogatta a zsebeit, szitkozódva gyufát gyújtott, és guggolva keresgélt a fűben. „A kirelejzomát!” – rebegte szomorúan, s egyre matatott a fűben, már a harmadik gyufa égett a körmére, de minden eredmény nélkül. Negyedórai hiábavaló keresgélés után feltápászkodott a földről, és verejtékes homlokát törölgetve, búsan felment a kastélyba.

A két leány és a legény lélegzetvisszafojtva leste, hogy mikor csukódik be mögötte az emeleti erkély ajtaja. Egy-két percet még vártak, abban a hiszemben, hogy visszatér a cselédséggel, aztán lassan a helyszínre csúsztak. Minden talpalatnyi helyet végigkutattak, a legény tüzet is csiholt, és apró papírszeletkékkel világított, de nem találtak semmit. Beletörölték pendelyükbe a tenyerüket, és elégedetlenül visszabújtak a szobor mögé.

A desszertnél egy tisztiszolga jelentkezett, jókora bőrönddel a kezében. Kürtőskalács és mogyorótorta illatozott a tálakon, s áttetsző kristályedényekben alma, körte és aszalt szőlő. Kaupe ezredes titokzatos mosollyal átvette a tisztiszolgától a bőröndöt, kivett a zsebéből egy parányi kulcsot, és bűvészkedő mozdulattal a zárba illesztette. A társaság felállt a székekről, és kíváncsian köréje sereglett. Felül selyempapírba csomagolva szép sárga narancsok pompáztak. A narancsok alól előkerült néhány porcelán doboz orosz kaviár, egy gyönyörű ementáli sajt, egy doboz valódi mokkakávé és három üveg francia pezsgő.

–     Méltóságos asszonyom – szólt az ezredes ünnepélyesen –, a mai háborús időkben azt tartják, ha jösztök lesztek, ha hoztok, esztek. A méltóságodék háza békebeli oázis, ahol a szegény katona abba a hitbe ringatja magát, hogy szép császármanőveren van, szép leányok mosolyognak reá a kivirágozott ablakokból, szól a cigányzene, és folyik a bor. Ehhez a drága békebeli hangulathoz szeretnék én is, megpróbált öreg katona, hozzájárulni, amennyire tőlem telik, fogyasszák egészséggel, áldjon meg az isten mindnyájunkat!

A társaság megtapsolta a szónokot, és mindenki elérzékenyült. A báróné kivett a tányérjára egy narancsot, a kis ezüst hámozókéssel lenyúzta taplós, sárga bőrét, és szeletekre hasította a hamvas húst, melynek sértett redőiből illatos lé szivárgott.

–     Mostanában lesz egy éve, hogy utoljára narancsot ettem – szólt a báróné, és lorgnette-jével mosolyogva nézett az ezredesre –, a kis Szacsvay comtesse esküvőjén, de oda is egyenesen Svájcból hozatták, Pesten és Bécsben aranyért sem lehetett kapni, persze, nekik nem volt egy ilyen kedves ezredesük, aki falun is elővarázsolja a narancsot...

–     Hogy jutottál ehhez a békebeli kirakathoz, ezredesem? – kérdezte engedékeny malíciával a képviselő.

Az ezredes rácsapott az asztalra a tenyerével, és lila-vörös arca bohókásan kigömbölyödött:

–     Ezt már elmesélem, nem vidám história, egy icipicikét talán pikáns is, de lehet rajta mulatni, ugye megengedi, méltóságos asszonyom? Teljes felépülésemig a zsitomiri hadbírósághoz kaptam beosztást, és ott is maradtam februárius végéig. Egyszer csak beállít a lakásomra egy fekete köpenyes, vén zsidó, és kézzel-lábbal könyörög, hogy tegyek valamit a fiáért, kémgyanúsan ül a hadbírósági börtönben. „Ajándékképpen” minden úton-módon rám akarja tukmálni ezt a csemegével tele bőröndöt. Rettenetesen dühbe gurultam, és rámordultam: „Schaffen Síe das fort und gehen Sie zum Teufel!”^* Másnap, amíg nem voltam otthon, egy kis zsidó fiúcska visszahozza a bőröndöt, s melléje egy pecsétes levelet; a tisztiszolgám átvesz mindent gyanútlanul. Amikor délben hazajövök s felbontom a levelet, hát kiesik belőle a bőrönd kulcsa, egy szép zsidó leány fényképe meg egy kis levélke. Ennyi volt benne, ne nevessenek kérem: „Ez a kulcs a szívemhez is passzol.”

A fiatal hadnagyok harsányan felnevettek, s a báróné könnyű pírral fordította el mosolygó arcát. A képviselő ép, fehér fogsorát kivillantva, halkan megkérdezte az ezredestől:

–     Amilyen nagy kópé vagy, Kaupe, mindjárt kipróbáltad a zárban a kulcsot?

–     Nem kötöm az orrotokra – szabódott pajzán, vörös képpel az ezredes, szemlátomást élvezve a gáláns gyanúsítást.

* – Nem tesz semmit, kedves képviselőm, mi nem vagyunk finnyás civilek.

* Hordja el innét, és menjen az ördögbe!