V

Késő éjszaka volt, de a falu házaiban égett a világ, és virrasztottak az emberek. Lelakatolták a csűrt, padlást, pincét, és a belső házba húzódva, nyugtalanul várták a derengést. Blendea se hunyta le egész éjszaka a szemét, pedig igazán nem volt félteni valója. A falu izgatottsága tartotta ébren. Amióta sebesülten hazakerült, olykor elemi erővel szállta meg a nyugtalanság. Minden esemény szívdobogtató visszhangot vert benne, minden érdekelte, ami a faluban történt, sőt, a más dolga, a falu dolga jobban a szívén feküdt, mint a maga apró-cseprő baja. Most is, a világos ablakokból, a szomszédok fojtott beszélgetéséből, a láncaikkal csörömpölő ebek ugatásából valami bujtogató izgalom áradt, és gerjedten gyűlt meg a rokkant ideges lelkében. Haraggal elegyes mámor kerítette hatalmába, és tenni szeretett volna valami szokatlant és maradandót, valamit, ami megfeleljen bús és indulatos várakozásának. Szomszédjait ellátta tanáccsal, de maga kevélyen másképp tett. Nem zárta el a takarmányt, hanem ami kevés zsúppal kevert szénája maradt, saját kezűleg tette a huszárlovak elé. Az etetés után megfejte a kecskét, málét főzetett az aszszonnyal, s meghívta vacsorára a két huszárt, akik valami zsírtalan lőrét kaptak menázsiba. Csend volt az asztalnál, a legények nagy étvággyal itták a tejet, falták a frissen párolgó puliszkát, s az asszony, a nagyocska leány és a kis Mariuca riadtan, tágra nyílt szemmel nézték az ételpusztítást. Amikor az egyik huszár elégült böfögéssel fejezte ki jóllakottságát, a kis Mariuca nem bírta, tovább, és panaszos pityergésre fakadt. Joana is kitörölt szeméből egy ijedt könnycseppet, s megadóan leste, hogy megharagszik-e érte Blendea. A rokkant méltóságteljesen ült az asztalfőn, ímmel-ámmal eszegetett cseréptányérjából, éppen hogy valamivel leplezze furcsa, magasztos izgatottságát, aztán ünnepélyesen megtörölte kezefejével a száját.

–     Hová valósiak, testvér?

–     Csak innen, Nyárádmentéről – felelte kedélyesen a huszár, aki a jó vacsora után mindjárt derűsebbnek látta a világot.

A rokkant komoly maradt, s értelmes, fekete szemével hoszszasan mustrálta vendégeit.

–     Mit beszélnek magukfelé? – kérdezte szinte szemérmes zavarral.

–     Várja már mindenki a végit – felelte csöndesen a huszár –, a szent is megunhatta.

–     Mind unhatja, ha nem unja a sok nagyfejű – felelt vissza Blendea, s résztvevő iróniával nézte a falon függő kis, kormos szentképet. Egyre nézte, fejében serényen kergették egymást a gondolatok, könnyű, szárnyaló bizalommal fogóztak össze, s szinte repültek valami biztonságos cél felé. Olyan jólesett gondolkozni. Úgy tetszett, mintha a kis, kormos, merev Mária-kép hol mosolyogna, hol elkomolyodna, a kicsiny olajmécs lobogása szerint, és a fenekedő árnyékokban testet öltene a nagyfejűek minden gonoszsága.

Vacsora után a család behúzódott a belső szobába, a huszárok pedig leheveredtek a sarokba ágyazott szalmazsákra, s köpenyeikbe burkolózva elszenderedtek. Blendea még órákig töprengett magányosan a sötétben, aztán felállt a lócáról, és nesztelenül a küszöbre bicegett. Izgatott neszek verték fel a falu zsongó csendjét, ugatás, nyerítés s egy-egy perlekedő asszonyi hang; valahol a távolban megharsant a trombita, s a rokkant érezte, hogy megdobban a szíve, nyirkos lesz a szeme az emlékezés méla súlya alatt. Nem tudott uralkodni kóborlási vágyán, s bús izgalmától ösztökélve, botjához nyúlt és kilépett az utcára.

Félreeső utcában volt a rokkant háza, sok kert és üres telek terpeszkedett körös-körül, nem csoda, ha kezdetben nemigen tűnt fel a falu nyugtalansága. Mihelyt a jegyzőség tájára érkezett, a falu sűrűn lakott részére, láthatta, hogy minden kunyhóban lámpa ég. A kutyák éktelenül vonítottak az udvarokon, s fülsiketítő hangversenyüket káromkodás, veszekedés, ajtócsapkodás kísérte. A szomszédban, az öreg Dán Vaszile háztájáról perlekedő aszszonyi sivalkodás hallatszott. A rokkant odabicegett a kerítéshez, és izgatottan belesett a hasadékon. A szegényes viskó nyitott ajtajából petróleumlámpa gyér világa esett a hepehupás udvarra. Az öreg Dán Vaszile ingben-gatyában állt az udvar közepén, és olyanokat nyikordult néha, mint egy megterhelt szekér. Fenyegetően meglóbálta kérges öklét, s mozdulatait egy-egy sötét mordulással fűszerezte. A feleségének, aki egy szál pendelyben állt mögötte, pillanatra sem állt be a szája:

–     Verjen meg az isten, sok éhenkórász, tolvaj katonája, az én marhámnak jó a zsúp, a ti ronda gebéteknek nem? (Az öreg Dán Vaszile közbemordult: hordja el az ördög a fajzatját!) Azért takarékoskodtunk egész télen a szénával, hogy ti felegyétek? Bezzeg, a tehenünk megette a zsúpot, pedig borjas volt, a borja is szopta, mi is fejtük, mégis áttelelt! nem etetnétek mindjárt gabonával azt a két átkozott dögöt, hogy vesszen ki a magja veletek együtt?! ki fizeti meg nekünk ezt a rengeteg kárt, talán bizony a jegyző?!

A szénapadlásnak támasztott lajtorján egy ingujjra vetkőzött huszár állt, és nagy lelki nyugalommal hányta le a szénát a bajtársának, aki egy barna sátorponyvát tartott alája.

–     Szállj le, te bitang tolvaj! – mordult rá fenyegetően az öreg Dán.

–     Ki téríti meg nekünk a kárt?! – visította az öregasszony, és dühtől szárnyaló hangja szinte lélegzetállító magasságig vergődött – ki téríti meg?! hiszen olyan drága már a széna, mint a kenyér! szállj le, te kötélre való lator, amíg jó dolgod van, úgy a fejedhez teremtem a vasvillát, hogy megemlegeted, amíg a világon vagy!

A láncos kutyát megvadította a jelenet. Üvöltött, hörgött, habzott a szája, s ahogy körbeszaladva tépdeste láncát, minden csörgött és csikorgott körülötte.

–     Hallod, koma – szólt le a huszár a lajtorjáról –, ez biztosan az anyánk lelkét szidja.

–     Nem értek én ebből egy vak hangot sem, mokány ember ez, azért olyan cinemintyés.

–     Ne te, még csinál valamit.

–     Majd beleverem a vasvilla végét a szájába, attól megcsendesedik.

–     Hogy toporzékol ezért a kicsike szénáért, majd megríkatja az embert!

A katona elvégezte a szénahányást, és vasvillával a kezében leszállt a lajtorjáról. Társa bekötötte a zsákmányt a sátorponyvába, beleütötte a bogba a villája végét, s vállára kapva, megindult az istálló felé. Ez már több volt, mint amennyit az öregasszony elviselhetett. Úgy, ahogy volt, egy szál ingben, rávetette magát a huszárra, visítozva lerántotta a villájáról a ponyvát, s be akart vele szaladni a házba. A huszár sem volt test, utánaeredt, s káromkodva cibálta visszafelé. Az öregasszony eleresztette a zsákmányt, s mind a tíz körmét belevájta a legény arcába. A másik huszár társa segítségére sietett, és a vadmacska módjára prüszkölő vénasszonyt úgy meglódította, hogy nyekkenve elvágódott a földön. Pendelye felcsúszott a derekáig, és felfedte hervadt hátulját. A szégyentől és fájdalomtól úgy visított, mint egy elnáspángolt gyermek. A két huszár majd megpukkadt nevettében. Nekitámaszkodtak a fészernek, és fuldokolva csapkodták a térdüket. Az öreg Dán Vaszile szótlanul füstölgött vak haragjában, s felsegítette pórul járt asszonyát a sárból.

Néhány szomszéddal odább még keményebb összetűzés tanúja volt. A bíró kidoboltatta, hogy amíg a katonák kvártélyon vannak, a kutyákat kösse mindenki láncra. Az öreg Bakó János megfogadta a rokkant tanácsát, s a kutya cölöpjét éjszakára a szénapadlás mellé verte, hogy ha már láncra kell kötni, legalább a takarmány mellett legyen. A huszárok éjfél után mozgolódni kezdtek, csukták-nyitották az ajtót, és fojtott hangon beszélgettek. Az öreg Bakó kiment a külső házba, és megkérdezte, hogy miért nem ülnek nyugton. A huszárok azt felelték, hogy csak a reterátra járnak. Nem telt bele egy negyedóra, vad kutyaugatás és fájdalmas ordítás verte fel az alvókat. A kutya elbújt az istálló mögé a zsúpszalmába, s amikor a katonák lopva a szénapadláshoz sompolyogtak, s az egyik éppen fel akart mászni a társa vállára, hogy elérje a padlásajtót, mert az öreg Bakó óvatosságból a lajtorját is elrejtette, a kutya lesből rávetette magát a tolvajokra, s egyiknek a karját csúnyán összemarcangolta. Az dühében és fájdalmában vasvillát ragadt, és a láncra kötött ebet agyonverte. Bakó, a felesége, a menye s ötéves kis unokája átkozódva és siránkozva állták körül a kimúlt állatot. Véres lucsokban hevert a földön, a kisgyermek bőgve ráncigálta a farkát, és nevén szólongatta.

–     Szénát akartak lopni a gazemberek! – rázta az öklét az öreg Bakó a kút felé, ahol a megharapott katona káromkodva mosta a sebét.

–     Ne szájalj már, te, mert beléd fojtom a szuszt, mint a kutyádba! – ordította a huszár, s ép kezével sötéten megforgatta a feje felett a vasvillát.

–     Gyertek be, apó! – rimánkodott az öregasszony – még minket is megölnek!

Künt az utcán összeverődtek a szomszédok, és jajveszékelve panaszolták egymásnak a sok tolvajlást. A kutyák érezték az idegenek gyűlöletes szagát, s nyugtalanságukat még fokozta az éjszakai láncra kötés. Üvöltözve forogtak a cölöpök körül, s tajtékos szájjal harapdálták láncaikat.

–     Emberhalál lesz máma! – sopánkodtak az öregasszonyok –• azért ugatnak és szűkölnek olyan eszeveszettül a kutyák.

–     A Bakó kutyáját siratják, akkora vértócsában fekszik az udvaron, mint egy megszúrt disznó. Érzik a kutyák a vérét és üvöltenek.

Távolról olykor felharsant egy vonító kardal, mintha egy egész falka csaholna valahol. A Pethe portába zárt kutyák felelgettek a falusi komondoroknak.

A sok elszenvedett sérelem, aminek tanúja volt, az izgatott zenebona, az egész falu baljós hangulata valami önfeledt ábrándozásba hajszolta Blendeát. Fekete szeme ragyogott, ideges fintorgását elfelejtette, s ünnepélyes merevséggel bicegett. Elképzelte, hogy felmegy a toronyba, félreveri a harangot, felbolydul a falu népe, kapát, kaszát, cséphadarót ragad, és űzi ki a garázda katonaságot. Maga felkap egy tiszti lóra, és karddal aprítja a menekülőket. Aztán józan, paraszti esze legyőzte felgerjedt indulatát, s fejét csóválta komoran, csüggedten. Hiábavaló. A huszároknál kard van, karabély és gépfegyver, amíg egyet elnyomnak, tíz falusi harap fűbe.

A kastély felől hegedűszót hozott a szél, és a pattogó zene szinte fergetegesen vonzotta Blendea rokon hangulatát. Fújva és lihegve bicegett előre, s makacsul bámulta a kastély magas tetejét, mely feketén emelkedett ki a zűrös égburából. A redős függönyök mögött villogtak a csillárok, s a feltámadó szél vidám beszélgetés foszlányait szórta a hegedűszóra, amely egy pillanatra ziláltan állt meg, majd újra felszárnyalt. A rokkant lelkében hódolat és odaadás birkózott a keserűséggel. Az egyszerű emberek módjára úgy könnyített ellentétes érzésein, hogy a szeretetet és a hódolatot a múlt javára írta. Régen az uraság is jó volt. Könnyes szemmel gondolt az ősz szakállú, jóságos, öreg méltóságosra, aki egyszerű, fekete atillát viselt, s valahányszor könnyű hintóján kihajtatott az udvarból, piros almát, körtét, nagy szemű diót szórt a bámész gyermekek közé. Akinek ügyes-bajos dolga volt a faluban, felmehetett hozzá, és kiönthette keserűségét. Az öreg méltóságos úr tisztességesen leültette, meghallgatta, s ha tehette, segített rajta. Egyszer öt koronát adott egy szegény öreg embernek, hogy megülhesse a felesége torát. Ilyenek voltak hajdanában az urak. Azóta nagyon elgazosodott a világ. A képviselő úr nem sokat törődik a falujával, félévenként rándul le egy-két napra, Pesten éli világát, abban az irdatlan nagy, füstös városban, amelyre Blendea csak irtózattal tudott gondolni. A frontról hazatérőben alkalma volt megismerni. Az öreg méltóságos úr ha élne, nem lakomázna, nem húzatná magának, hanem lejönne a faluba, s megnézné, a sok szilaj katona nem rövidíti-e meg az ő cselédeit. Ez még csak a színe elé sem engedi a népet, a gazdatisztjével intéztet mindent. A rokkant farkasszemet nézett a kivilágított ablakokkal, s nyomorék lába ormótlan bocskorával követelően rugdalta a gazdasági udvar kerítését.