VI

A kastélyban még egyre húzta a cigány. A nyitott erkélyajtón keresztül hetyke csárdás áradt ki az éjszakába, beszélgetéssel és pohárcsörömpöléssel vegyesen. Késő éjszaka, mihelyt a báróné visszavonult lakosztályába, s a mulatság férfias szabadosságba csapott át, Mihály, a komornyik, lesietett az emeletről, a parádésok istállójából kölcsönkért egy lámpást, és maga elé világítva, kilépett az utcára. Gondolataiba merülve követte a palánkok mellett húzódó keskeny ösvényt, amelyen még tűrhető volt a sár, amikor az egyik udvarról a kutya iszonyú üvöltéssel nekiugrott a léckerítésnek, s majd az arcát perzselte dühös leheletével. A komornyik nem volt bátor ember, úgy megijedt, hogy az egész testét kiverte a lúdbőr. Tehetetlen dühében felszedett a ház tövéből egy maroknyi száraz vakolatot, és beledobta az üvöltő állat torkába.

A sáros utcából kiért arra a nagyobbacska térségre, ahol a jegyzőség és az állami iskola épülete állt. Megkocogtatta a jegyző hálószobájának az ablakát, és lámpását magasra tartva, vigyori képpel várakozott. Odabent valaki lámpát gyújtott, kinyitotta az ablakot, felhúzta a rolettát, s óvatosan kidugta a fejét. A komornyik az álomtól dagadt arcon alig ismerte fel a jegyző vonásait. A legszokatlanabb mégis az volt, hogy a jegyző román hímzésű hálóinget viselt, s úgy festett benne, mint egy ünneplő paraszt.

–     Adjon isten jó reggelt, jegyző úr! – üdvözölte vigyori arccal a komornyik.

–     Maga az, Mihály? – kérdezte meglepetten a jegyző – mit keres ilyen későn?

–     Alig ismertem meg a jegyző urat ebben a hálóingben, olyan benne, mint egy dászkál. Nincs semmi baj, az ezredes úr üzeni, hogy látni akarja a jegyző urat, a főhadnagy úr is beszélni szeretne a jegyző úrral, mert elvesztette a jegygyűrűjét, tessék felöltözni, szívesen látják.

A jegyző elvörösödött. A felesége egy Naszód környéki görögkeleti kántor leánya volt, s az anyósa küldözgette neki ezeket az ártatlan, hímzett ingeket. Bár a dolog ártalmatlannak látszott, mégis a jegyző irtózott a gondolattól, hogy a kastélyban vagy felettesei közt elterjedjen a híre: Csorba Péter efféle ingeket visel.

–     Semmi baj – nyugtatta meg a komornyik –, az ezredes úr launéja az egész, de őméltósága elküldött, mondjam meg a jegyző úrnak, nagyon szívesen látják fent, tisztelje meg őket.

A jegyző tanácstalanul állt az ablakban. Érezte a boros fejjel küldött késői meghívásban rejlő sértést, de másrészt leküzdhetetlen ösztönzést érzett, hogy bebizonyítsa engedelmességét, lojális hazafiasságát, hogy előre elhelyezzen odafönt néhány mentséget arra az esetre, ha a komornyiknak eljárna a szája az ominózus hálóingről.

–     Hallod, Amália? Hivatalos vagyok a kastélyba! – szólt színlelt büszkeséggel a feleségéhez, aki borzas hajjal állt a háta mögött, és álmosan várta a fejleményeket.

–     Nehogy elmenj! – suttogta ingerülten a szikár, barna aszszony –, tetszett volna meghívni az uraknak nappal, nem késő éjszaka. Nézze meg az ember, berúgnak, és eszükbe jut, hogy te is a világon vagy.

–     Te könnyen beszélsz! – felelte mérgesen a jegyző, aki azt várta a feleségétől, hogy eloszlassa önérzetbeli aggályait. – Szombory Dénes részegen is Szombory Dénes, és az én felettesem. A képviselő úr ma érkezett haza Pestről, hátha van valami bizalmas utasítása számomra.

–     Ha el akarsz menni, ereggy, mit kérdezed tőlem? vedd fel a ferencjóskádat, de légy szíves öltözködj csendesen, még felköltöd a leánykákat, úgyis olyan későn aludtak el szegénykék.

–     Jegyző úr – szólt be csendesen a komornyik –, ha felöltözött, várjon meg a kastély kapujában, úgysem tudna egyedül bemenni, mert már kieresztették a kutyákat. Egy negyedóra múlva ott vagyok.

A komornyik továbbsietett, s az egyik sarkon bicegő alakkal találkozott, aki botjára támaszkodva rótta a gyalogjárót. A rokkant volt, furcsa izgatottságában még egyre csavargott az éjszakai faluban. A komornyik lámpásával az arcába világított. A rokkant ráemelte konok, fekete pillantását, aztán kényszeredetten megbillentette a kalapját, és szótlanul továbbállt. A komornyik fejcsóválva nézett utána, s addig követte tekintetével, amíg el nem nyelte a homály. Miben töri megint a fejét a nyomorék? Nyugtalanul pipára gyújtott, s valahogy nem érezte magát biztonságban. Vagy a bolondokházába kell zárni, vagy lakat alá kell tenni, ilyen ember számára nincs hely a faluban. Reggel szólni fog Sebesinek, hogy csináljanak valamit. Éjjel-nappal csavarog, hol a felvégen van, hol az alvégen, az emberek már nem győzik kiutasítani, egyszer még igazán rájön a bolondóra.

Lámpásával rávilágított egy alacsony, szalmafedeles viskóra, melynek otrombán tapasztott falában parányi ablakok nyíltak. Düledező kerítése néhány girbegörbe fűzfára támaszkodott, udvarán nagy eperfa bóbiskolt, s álmosan gubbasztottak rajta a tyúkok. A komornyik többször is megkoccantotta az ablakot, de bosszúságára senki sem jelentkezett. Sokáig töprengett, hogy mitévő legyen, aztán gondolt egyet, benyitott az udvarra, lábujjhegyen a szérűig sompolygott, és egy pillanatig hallgatózott. Villámgyorsan felrántotta a szérűajtót, és katonásan elrikoltotta magát:

–     Habst Acht, du verfluchter Kerl!^*

A tetten ért huszár a tisztforma alak láttára ijedten feltápászkodott a szalmáról. A leány pillanatig bénultan hevert mellette, s csak akkor tért magához, amikor a komornyik vigyorogva rávilágított meztelen combjaira.

–     Öltözz fel, Paraszkiva, jössz te velem az udvarba!

A sikerült fogás után a komornyik újra nyakába vette a falut. A megszégyenült leány magára kapott egy tiszta inget meg egy jobb katrincát, és szipogva sompolygott utána. Kimentek az alvégre, ahol már a Sajó árterülete kezdődött, s megálltak egy homokkőből rakott viskó előtt. Az udvar alsó részén még látható volt az áradás minden üledéke, rengeteg iszap, törmelék, fakéreg és egyéb gizgaz. A kerítése csak néhány düledező cölöpből állt, mert a sövény nagy részét elsodorta az árvíz.

Két lapos kő vezetett fel az agyagos földből döngölt tornácra. A botorkáló léptekre az asszony felült az ágyában, zajtalanul kikelt, felpiszkálta a tűzhelyen az alvó parazsat, és megtömte szalmával. A komornyik óvatosan bevilágított lámpásával a lábadozó félhomályba. A sarokba ágyazott szalmazsákon, színes rongypokrócokba csavarva, nyugtalanul aludt a férj. Sápadt, sovány arcán gyöngyözött a verejték, beesett melle alig emelkedett, olykor erőtlen köhögés hagyta el vértelen ajkát, a szeme félig kinyílt,  és eszméletlen közönnyel bámult a mennyezetre, majd újra elszenderedett.

Az asszony Raveka volt, az egykori belső cseléd, aki részt vett délelőtt a negyedes asszonyok küldöttségében. Lábujjhegyen a ládájához osont, zajtalanul kinyitotta, s kiszedett belőle egy erősen kikékített inget, egy hímzett mellrevalót és egy szépen kivasalt katrincát. Fél szemmel alvó férjét nézegette, s közben egy-egy sóvár pillantással faggatta a komornyikot, aki tölcsért csinált a tenyeréből, és úgy sugdosott neki, vagy az ujjain mutogatta a koronákat. „Kevesebbel is beéred majd, te szajha, csak legyünk egyszer túl rajta” – gondolta megvetően a komornyik. Az asszony a derekára hullatta viseltes fehérneműjét, felvette a frissen kékített inget, a hímes mellrevalót s végül a kivasalt katrincát. A keble már petyhüdt volt, de még nem vesztette el fiatalos vonzóerejét. Egy fogatlan fésűvel rendbe hozta a haját, fürge ujjakkal fonni kezdte hosszú tincseit, s mihelyt elkészült a két fekete hajfonattal, koszorúba tűzte a fején.

A beteg szárazon köhintett a sarokban, kinyitotta a szemét, és meglepetten nézte a piperészkedő asszonyt. Az első pillanatban arra gondolt, hogy már hajnalodik, és az asszony felkelt, hogy enni adjon a marháknak, de megcsapta az orrát a sáfrányvirág illata. Sárga fürtjeit a kivasalt fehérnemű között szárítják. A beteg sápadt arcát elöntötte a vér, s szemöldöke bozontosan összeráncolódott. Az asszony megszeppenve fojtotta le a tűzhelyen a lángot, s próbálta megnyugtatni a gyanakvót:

–     Aludj tovább, Tógyer, sikoltani hallottam a tyúkokat, megyek, megnézem, nem bántja-e őket a görény.

–     A tyúkok miatt váltottál inget, Raveka? – kérdezte rekedten a férfi, s fekete szemgolyói sötéten izzottak gödreikben.

–     Dögölj meg már egyszer, és ne üsd bele mindenbe az orrodat! – tört ki indulatosan Raveka –, csak henyélsz a sarokban, mint egy dög, s még az ujjadat sem mozdítod, de enni eszel, mint egy marha, fordulj a falnak és aludj!

–     Hiszen alig eszem, te szajha, te! – nyögte fogcsikorogva a férfi, s minden erejét megfeszítve felült a szalmazsákon –, csak egy sajka köménymaglevest meg egy csupor aludttejet ettem egész nap, már azt is sajnálod tőlem? Azt hiszed, nem tudom, hogy a múlt héten megint jártak nálad éjszaka? Akkor is inget váltottál, te szajha! – hörögte az ember, s erőlködésében meleg, piros hab verte ki a száját.

–     Hiszen elfolyik a véred, te istenverte, te, ha annyit hánytorogsz! – csitította ijedten az asszony.

–     Tudom én! – lihegte az ember, s viaszszín arccal elnyúlt az ágyán –, látom én! hitvány asszony vagy te, Raveka, szajha vagy te, szajha! – ismételte fuldokolva, s karikás, fekete szemét tehetetlen gyűlölettel szegezte a feleségére –, inkább dögöltem volna meg a fronton!

–     Hiszen érted csinálom, te nyomorult, te, hogy az isten verné meg a büdös emberét! – rikoltotta toporzékolva az aszszony –, miből tartanálak drága orvossággal, hogy ki ne add azt a nyomorúságos szuszodat?

–     Szajha, szajha! – suttogta megvetően a férfi, s kínosan a falnak fordult.

Az asszony sem törődött többet vele, inkább azon törte a fejét, hogy mit húzzon a lábára, mert mégsem állíthatott be mezítláb a kastélyba. Gondolt egyet, és előszedte a lóca alól a férje bakancsát, amit még a katonáéktól hozott haza, és felpróbálta. Lötyögött ugyan rajta, de úgy segített magán, hogy belegyúrt vagy három kapcát, és jó szorosan befűzte.

Künt az utcán Raveka szégyenkezve vette észre, hogy nincsenek egyedül, Paraszkiva is a komornyikra vár. A két nő zavarában nem is vett egymásról tudomást, s egész úton nem szóltak egy árva szót sem.

A jegyző már egy félórája várakozott a gesztenyés kapuja előtt. Amikor megpillantotta a komornyikot a két nőszeméllyel, szégyenében és haragjában azt sem tudta, melyik lábára álljon. Szerette volna istenesen elagyabugyálni a komornyikot, ha már a többieken, a sértés értelmi szerzőin, nem tölthette ki a bosszúját. Éjnek idején felverik álmából és felcitálják a kastélyba ezzel a két személlyel! Első mérgében vissza akart fordulni, de hirtelen olyan ijesztő színben tűnt fel előtte a hálóing-ügy, hogy csak egyetlen menekvést látott: elmenni a kastélyba és megjelenésével bizonyítani lojalitását.

–     Ide hallgassatok, leányok! – szólt a komornyik a két nőhöz, akik a jegyző láttára még nagyobb zavarba jöttek, és siralmas vihogással temetkeztek a kötényükbe –, eredjetek be szép csendesen a konyhába, van ott egy nagy dézsa meleg víz, fürödjetek meg jól mind a ketten, legyetek tiszták és jószagúak, mint a tej. A szájatokat is öblögessétek jól ki, megértettétek?

A jegyzőt mindinkább hatalmába kerítette a látogatás izgalma, és sérelme egészen felolvadt az előkelő környezet ragyogásában.  

A pipázóban szinte vágni lehetett a füstöt. A cigányok borosan tántorogtak egyik vendégtől a másikig, s cikornyásan húzták a fülébe az édeskés melódiákat. A kártyások lankadatlanul ütötték a blattot, s latyakos hangon hajtogatták furcsa, sztereotip szólásaikat.

A jegyző megjelenése kellemesen felvillanyozta a társaságot. Az elázott emberek mindig friss erőre kapnak, ha új ivó téved közéjük. A képviselő a legudvariasabban fogadta, kedves barátomnak nevezte, és maga mellé ültette. Józan állapotban sohasem volt kapható ennyi fesztelenségre. A komornyik poharat hozott az új vendégnek, és a báró, a házigazda, az ezredes, a főszolgabíró, az egész tisztikar az elázott emberek szeretetreméltóságával koccintott vele.

Kaupe ezredes, aki annyira kötötte magát a jegyző megjelenéséhez, alig tudott uralkodni viharos megelégedésén. Az arca kékeslilán tüzelt, mint a borszeszláng, s valami szeretetreméltó kópémosoly gömbölyítette. Közelebb húzta székét a jegyzőhöz, s elkezdte barátságosan veregetni a vállát, rövidesen már akkorákat ütött reá, hogy Csorba nem is tudta, mire vélni. Hirtelen az ezredes zajosan a nyakába borult, néhány borízű csókot nyomott az arcára, s elérzékenyültségtől csukló hangon hajtogatta:

–     A legjobb barátom, úgy szeretem, mint a saját fiamat, milyen tisztességesen elém jött a faluban, mindjárt láttam, hogy ez az én emberem, jó családból való, derék magyar ember, adjon az isten ezerannyit a szegény, megtámadott Monarchiának, akkor dolmányban jár megint a huszár, és sarkantyús csizmában születik a gyerek is.

A jegyzőnek nagy kő esett le a szívéről. Egész úton valami apropón törte a fejét, olyasféle megjegyzésen, hogy nincs annál ártatlanabb dolog, ha az ember felvesz egy háziszőttes inget. A környékbeli románság népművészete nyilvánul meg benne a maga egyszerűségében és jámborságában, a politika minden nyoma nélkül. A kitüntető fogadtatás eloszlatta minden aggodalmát, s néma áhítattal szürcsölte népszerűségét és a társaság úri, magyar kedélyét. Koccintanak vele, lesik a szájáról a szót, tegezik. Most ez a szikár, fanyar képű főhadnagy ül melléje, és így kérleli:

–     Ha ismernéd a menyasszonyomat, kedves barátom, ezt az aranyos gyermeket, akkor megértenél. A tiszttartónál már letétbe helyeztem tíz koronát arra az esetre, ha a cselédség találná meg, de félek, hogy a faluban vesztettem el, ezért légy jó, doboltasd ki, hogy a becsületes megtaláló tíz koronát kap, vedd át, kérlek.

–     Készséggel állok szolgálatodra – felelte a. jegyző, s valami üdvözítő melegséget érzett a szíve táján, hogy visszategezheti ezt az embert –, a tíz korona felesleges, majd elkérem a tiszttartó úrtól.

–     De az a cselédség számára van, kedves barátom! – felelte szelíd elnézéssel a főhadnagy.

–     De ha megtalálták a faluban, nem találhatja meg a cselédség!

A főhadnagy pillanatra elhűlve bámult a jegyzőre, aztán komor taglejtéssel a homlokára ütött.

* – Vigyázz, te átkozott fickó!