VII

Hajnali négy órakor a községháza előtt egy lovas kürtös szájához emelte a trombitát, és tele torokkal fújta az ébresztőt. A recsegő hangokra felrebbentek az alvó verebek, ijedten kotkodácsoltak a tyúkok, és a barmok örömteljesen felbődültek az istállókban. Amióta megenyhült az idő, a legelőre hívó tülköt várták minden reggel.

A huszárok felültek a surgyén vagy a sarokba rakott szalmán, s csizmájukat felhúzva, kimentek a kútra, hogy megitassák a lovat, és kimossák a szemükből az álmot. A lovak nyerítettek, ficánkoltak, nyilván jól tartották őket az éjjel takarmánnyal. A nagy lármára felébredtek a falusiak is, akiket az éjszakai nyugtalanság után hajnalfelé levert az álom. Kikeltek ágyaikból, magukra kapkodtak valami ruhaneműt, és kiálltak a küszöbre, nehogy szégyenszemre napvilágnál keljen valaminek lába. Különösen az asszonyok buzgólkodtak. Egy szál szoknyát húztak az ingükre, mellrevalót föléje, csakhogy éppen meg ne vegye őket a hűvös tavaszi hajnal, s mezítlábasan, fésületlen hajjal ácsorogtak a derengésben, és konok figyelemmel kísérték a készülődő legények minden mozdulatát.

A községháza előtt, az utca két oldalán, már sorakozott a huszárosztag. Lovaik olyan hetykén toporzékoltak, mintha legalábbis zabbal éltek volna. Bőven trágyáztak az utca árkába, s vizeletüktől megsárgult a pocsolya.

A nap már kibuggyant az erdős hegyek szegélyén, halványsárga felhők kobzékából, s aranyvörös volt, mint az érett kukorica. Friss szél kerekedett a völgyben, s tavaszi párája szinte élesztette a szikkadó sarat. Az árkok vize fölött már leheletnyi gőz imbolygott, apró szúnyogok vitorláztak posványodó tükrén, és könnyű, bugyborékoló zsongás lebegett körülötte, mintha a mocsári dudvák között már próbálkozna a kuruttyolás.

A falu asszony- és gyereknépe az útra kész osztag körül rajzott. A községháza előtt egy csapat asszony verődött össze, és jajveszékelve ostromolta a csukott kaput, melyre az öreg strázsa még idejében feltette a vasat. Az asszonyok mindenáron a jegyző elé akartak vonulni, hogy rábírják, vezesse őket panaszaikkal a „generális” elé. A türelmetlenebbek a szakaszvezetők körül zajongtak, s váltig könyörögtek nekik, hogy engedjék őket a tisztekhez. Néhányan egy kárvallott asszonyt támogattak, aki alig állt a lábán a nagy sírástól. Bőgve törülgette ingujjával a szemét, s nagy bánatában erőtlenül támaszkodott társnőire, akik pergő nyelvvel biztatták, hogy menjen panaszával akár a „generálisig is”. – „Ellopták öt koronáját!” – terjedt el pillanatok alatt a balhír, és az elszörnyedés moraja tört fel mindenünnen. A sorzáró huszárok kihúzták a hüvelyből a kardjukat, és káromkodva tartóztatták fel a károsokat, akik óbégatva futkostak a sorok mögött, s szerettek volna befurakodni a térségre, ahol a tiszteket sejtették. Az öregebbje sopánkodva vetette a kereszteket, egy-egy vérmes, fiatalabb asszony felfedezte a maga kvártélyosait a szakaszban, és éktelen szitkokkal traktálta. Tele is volt a huszárok táskája minden elfogyaszthatóval. Nem volt ház, ahol legalább kéthárom tyúk el ne tűnt volna. A tollát megkapták a trágya alatt, de a húsa elsuvadt. Ahol malacos koca volt, az emberek nagyobb biztonság okából beterelték a kocát a házba, de még így is sok kár esett, mert a szokatlan helyen riadozó koca reggelig agyonnyomott egy-két malacot.

Hirtelen megszólalt a kürt, és a felsorakozott osztag kardvillantva tisztelgett. Az udvar felől ügetve kanyarodtak be a tisztek. Szemük fonnyadt volt az éjszakázástól meg a borozástól, de azért egyenesen ültek a nyeregben. Elöl a legfiatalabb hadnagy lovagolt. Neki, a tisztikar Benjáminjának, csak minden harmadik poharat volt szabad kiürítenie.

A fiatal hadnagy az osztag élére ügetett, s kissé borízű hangján elkiáltotta a vezényszót, mire a sorfalak, négyes rendekbe fejlődve, zárkózni kezdtek az úttest közepén.

A kürtösök most már tele torokkal fújták az indulót, a sorok táncolva zárkóztak fel egymás mellé, és az osztag lódobogás, nyerítés, dörgő német vezényszavak közepette vonult ki a faluból a mezőre. Az asszonynép jajveszékelve loholt a menetelő csapatok oldalán. Annál vidámabbak voltak a gyerekek. A táncoló paripák, a kivont kardok, a csillogó dolmánygombok, a trombitaszó, a pattogó vezényszavak szinte őrjöngésbe hozták valamennyit. Fütyölve, ujjongva, énekelve futkostak előre-hátra, fakardjaikkal hadonásztak, és az ajtóban mogorván pipázó öregek lekentek némelyiknek egy üdvös pofont, hogy menjen el egy kicsit a kedve.

A káros asszonyok és emberek serege fenyegetően gyűlt a községháza elé. Legalább száz száj beszélt és jajveszékelt egyszerre, piszkos ingujjak lobogtak, néhányan még kendőt is elfelejtettek kötni nagy sietségükben, és kócos hajukat ide-oda lóbálta a szél. Az öreg strázsa megszeppenve vizsgálta a kapuvasakat, vajon tartanak-e, ha annyi mérges asszony nekifeszíti a vállát.

A bíró letörölte verejtékes homlokát, és a jegyzőhöz fordult, aki álmodozva ült székében.

–     Sáskajárás, jegyző úr! Én az éjjeli nyugvásomat nem adom semmiért, de egész áldott éjszaka le nem hunytam a szememet. Ha az egyik szomszéd végezte, kezdte a másik, mindenki az én nyakamra járt, mindenki nekem panaszolta a baját. Úgy lopott a huszár, mint a tűz! – kissé halkabbra fogta a hangját, és vészjóslóan folytatta: – a huszár lopott, mert éhes volt, mert hetek óta nem kapott dohányt; nem ez az első kvártély, amit a háború alatt intéztem, de még ilyen rosszat nem éltem meg, amióta vagyok. Olyan száraz kenyér volt a huszár táskájában, mint a homok. Panaszra mentem a szolgálatos őrmesterhez, de az csak rám förmedt: „Az ezredes úr szigorú parancsa, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás, megértette?”

A jegyző szigorú barna vonásait egészen kiforgatta és meglágyította az éjjeli kimaradás. Duzzadó önérzete szinte asszonyos merengésbe ringatta. Alig figyelt a bíró szavaira, egyre az járt az eszében, hogy a képviselő úr letegezte, a báró úr kedves barátomnak nevezte, és Szombory Dénes főszolgabíró, a megye első gavallérja, az ő érdemes felettese, hosszasan és barátságosan érdeklődött tőle a közigazgatás menete felől. Még most is szájában volt az aszú kormos íze, az egész éjszaka víg és fesztelen kedélye – semmi leereszkedés, semmi vállveregetés, igazi magyar úri modor –, ki tudott arról, hogy az ő felesége egy perbe fogott görögnem-egyesült kántor leánya? és ha tudott is, valaki, ugyan kinek jutott eszébe, hogy ilyen régi dolgokat hánytorgasson? Minden nemzet egyformán boldogul a hazában. A jótékony részrehajlás mámorában egészen mellékesnek tetszett az éjszakai felzörgetés, az urak részegsége, a két vihogó fehérszemély, akit vele együtt hajtott fel a komornyik.

–     Rongyos volt a nadrágjuk, a dolmányuk, a bakancsuk, ami fehérnemű a kezükbe akadt, mind ellopták. Olyan büdös rongyokat hullattak el, hogy a macska piszkát is szívesebben szagolom, mint a kapcájukat.

A bíró az ablakhoz lépett, nézte a sikoltozó és dörömbölő aszszonynépet, s elfogta tisztének kevély tudata. Kinyitotta az ablakot, és harsányan ráripakodott a károsokra:

–     Mi dolog, hogy kendtek ilyen cigányvásárt csapnak?

Nem folytathatta, mert valaki megdobta egy friss lótepertyűvel, mely fölösen hevert úton-útszélen.

Nem virradt meg baj nélkül Zsuzsánál sem. Az asszony már kora hajnalban talpon volt, s a karámba készült, hogy savót hozzon a „disznónak”. (A sajt után maradt savót néhány fillérért vesztegették a juhászok a falusiaknak, akik puliszka mellé fogyasztották, de szégyellték bevallani, s inkább azt mondták, hogy a disznónak veszik.) Távozása előtt lelkére kötötte a fiának, hogy tartsa jól nyitva a szemét. A huszárok azonban kifogtak a fiún. Látták, hogy milyen sóváran nézegeti a lovakat, nosza, felültették a nyeregbe, s míg az egyik huszár megnyargaltatta az udvaron, a másik belopózott a házba, s kiszedte a kéményből az oldalszalonnát. Mire Zsuzsó hazatért a karámból, a két huszár már nem volt sehol. A szalmaözvegy hamar fölfedezte a kárát, s kegyetlenül eldöngette a fiát, amiért nem vigyázott jobban.

Alighogy elmúlt mérge a szalonna miatt, elővette a többi gond. Az utolsó villa szénát is felették a huszárlovak, ugyan miből tartja ezután a tehenet? Olyan drága a széna, mint a kenyér, még pénzért sem kapható, mind felvásárolják, és szállítják a katonáknak. A jövő héten már kihajtják a marhát a legelőre, de miből fogja fizetni a csordapénzt? Gondolt egyet, és hazamenet bekopogtatott a szomszédba Ferus bácsihoz, aki a legmódosabb gazdák egyike volt a faluban.

–     Ferus bácsi – kérlelte alázatosan Zsuzsa –, adjon kölcsönbe egy fél szekér szénát, ledolgozom a nyáron, vagy ha jobban tetszik, odaadom kendnek felibe a Sajó menti kaszálómat.

–     Ne is kereskedj nálam, Zsuzsó – rázta szigorúan a fejét a gazda –, a zsidó drága pénzt fizet a szénáért, nem ettem meszet, hogy ingyen elosztogassam. Aztán mit kezdhetnék a te kaszálóddal? Alig van emberem, hogy a magam földjét műveltessem.

Az asszony szomorúan ment haza, s otthon a tehén éhes bőgése a szívét hasogatta. A zsúpot összekeverte egy kis maradék szénával, és a tehén elé rakta a jászolba. A kaparóval levakarta az oldaláról a száraz trágyát, megmosta, megitatta, majd a nyakába kerítette a tarisznyáját, és búsan kihajtotta az országútra.

Számos falusi igyekezett barmaival a beléndeki vásárra. Kecskék, juhok, szarvasmarhák ballagtak a sáros úton, és az emberek savanyú ábrázattal köszöntötték egymást. Zsuzsa megszólított egy öregembert, aki szegről-végről rokona volt, s egy sovány tehenet hajtott maga előtt a borjával.

–     Vásárra megy kend is, Pali bácsi? – firtatta keserűen Zsuzsa, s vigasztalásfélét érzett, hogy nincsen egyedül a bajával.

–     Ami kevés takarmány maradt a télrül, azt mind felétette a huszár, olyan éhesek voltak a lovaik, hogy a kórét is megették volna. No, de nem búsulok, úgyis híre járja, hogy megint lesz hadimunka, legalább nem soroznak be, mint a tavaly, akkor is tartottam a marhákat egész télen, s tavasszal vihettem őket útcsinálni Borgóra.

–     Bátyámnak azért maradt még egy tehene, amiből tejeljenek – sóhajtotta Zsuzsa –, no, de veszek helyette egy fejős kecskét, s ami pénz megmarad, abból csak elélünk nyárig. Úgy számítom, hogy júniusra itt az időm, legalább pihenek addig egy keveset, úgy összetörtem az idén magam a szántással, hogy a jóisten a megmondhatója.

Blendeáéknál még nagyobb volt a nyomorúság. A rokkant nagylelkűségi mámorában mindent felétetett a katonákkal, s éjszakai csavargásából fáradtan hazatérve, lefeküdt, falnak fordult, és aludt egész nap. Tőle ugyan éhen veszhetett az egész család. Joana a szomszédokat járta egy villa szénáért, egy kupa máléért, de hiába ígért érte napszámot, senki sem tudott vagy senki sem akart adni, mert a katonák mindenéből kiették a falut, s akinek maradt is valamije, az is a kárral vetett számot, és nemigen volt adakozó kedvében.

Blendea vacsoratájban felébredt, de nem kelt ki az ágyból, fekve maradt, s tűnődve bámulta az alacsony mennyezetet. Felesége hozott neki egy tányér böjtösen készült hagymatokányt, s azt úgy magára, puliszka nélkül felkanalazta. Vacsora után falnak fordult, és újra elszenderedett.

Másnap délelőtt kijózanodva kelt ki az ágyból. Mintha maga is megcsömörlött volna tétlenségétől és furcsa viselkedésétől. Szemének fekete tüze kialudt, s arcára megint kiült a lúgszínű keserűség. Már nem volt álmodozó, hanem a régi konok és elszánt. Nézte felesége ványadt, elcsüggedt arcát, a sárgarépát majszoló gyermekeket, akikre minduntalan rájött a sírás. Kapta a botját, és szó nélkül elbicegett az uradalomba. A kapun belül lehajolt egy kőért, mire a nekirohanó komondorok szűkölve visszakullogtak. Felsántikált a tiszti lak tornácára, s onnan egyenesen a konyhába. A tekintetes asszony a tűzhely körül foglalatoskodott, s bámészan eltátott szájjal nézett a jövevényre. Blendea szó nélkül a tűzhelyhez lépett, elismerően mustrálta a plattenen a sültet meg kőttestésztát, majd szemügyre vett egy lábast, amelyben jó csomó mócsingos hús főtt. Megszagolta a húst, aztán se szó, se beszéd, lekanyarította a válláról a tarisznyáját, és az egészet belerázta. A tekintetes asszony alig tudott szóhoz jutni meglepetésében:

–     Az a kutyák húsa, Blendea!

–     Nem baj, kutya leszek érte! – felelte Blendea mogorván, s követelő pillantást vetett a szép, barna búzakenyérre, mely olyan szélesen és tornyosan terpeszkedett az asztalon, mint egy kisebbfajta malomkő.

–     Adhatna hozzá egy jó karéj kenyeret is a tekintetes asszony! – folytatta Blendea.

Mintha megigézték volna, Sebesiné szó nélkül leszelt egy nagy karéj kenyeret, és átnyújtotta a rokkantnak, aki begyúrta a hús mellé a tarisznyába, aztán köszönés nélkül kibicegett a konyhából.

A tekintetes asszonyt egészen kihozta a sodrából a furcsa esemény. Leült a lócára, kigombolta a mellén a pongyoláját, s ahogy újra meg újra átgondolta magában, egyre nyugtalanabb lett. Világéletében nem esett meg vele, hogy egy koldus egyszerűen elvigye a kutyák két napra való eledelét. A baj ott volt, hogy Blendea nem úgy viselkedett, mint egy koldus. Fellépése olyan természetes volt, hogy ennyi fáradsággal a pecsenyét is elvihette volna. S hogy nem a pecsenyét vitte el, hanem a mócsingos húst, az alighanem csak véletlen szemérem, amelyre nem lehet többé számítani. Van valami nyugtalanító abban, hogy ez az ember bejön az udvarra, holtbizonyosan érzi, jussa van valamihez – egyelőre csak a kutyák húsához. De hová jut a világ, ha így haladunk tovább? Az emberek nagyon megváltoztak. De hát a férfiak lássák.

Blendea megállt egy pillanatra az udvaron, és fürkészve körülnézett. A cselédkonyha egyik ablakszeméről hiányzott az üveg, s valami régi ágydeszka pótolta. Merően nézte az ablakot, aztán bicsakló járásával tűnődve hazafelé vette az útját.

Otthon megetette a gyerekeket a húsból, félretett a feleségének néhány jobb falatot, maga is jóllakott, és a maradékot visszatette a tarisznyába. Nem volt maradása a házban, töprengve nyakába vette a tarisznyáját, és megint elcsavargott.

Felkeresett egy Bisztriczán Pável nevű özvegyembert, aki mostanában Vlád Pantelimonnénál lakott bérben. A férfi kint volt az olasz fronton, az asszony egy ideig maga bajlódott két hold földjével, végül is eladta a görögkeleti tanítónak, aki nagyban vásárolta a földet a megszorult parasztoktól. Négy apró gyerek sivalkodott a házban. Az asszony, mióta földjét eladta, bejárt a gazdatisztnéhez, nem is annyira pénzért, hanem a sok jó ételmaradékért. Bisztriczán havi egy koronáért kibérelte az egyik szobát, és igyekezett hasznossá tenni magát a ház körül. Fát vágott, takarította a kecskeistállót, mosdatta a gyerekeket. Termetes, középkorú férfi volt, bal keze három ujját elvitte a gránát, s kopaszodó feje búbján rózsaszínű forradások éktelenkedtek. Amióta Vládnénál lakott, az asszony csak a levest meg a főzeléket tálalta fel a gyerekeknek, a húst meg a kenyeret kettesben ette meg az emberrel a nyári konyhában.

Blendea éppen déltájban kocogott be a vadházasokhoz. Először a házban kereste Bisztriczánt, majd bezörgetett a nyári konyhába. Az asszony kikukucskált az ajtón, s amikor látta, hogy idegen, szó nélkül beeresztette. Bisztriczán a lócán üldögélt, s egy jókora marhacsontról harapdálta a főtt húst. Az asszony is visszaült a helyére, s tovább eszegette a húsát, amelyet a zörgetésre hátradugott. Egyre majszolták a húst meg a kenyeret, s hallgatagon nézték a jövevényt. Blendea ünnepélyesen megállt előttük görbe derekával, s mord fintorral odaköszönt a férfinak:

–     Egészséget, testvér!

–     Befellegzett Uzsoknál – vetette oda majszolva Bisztriczán.

–     Én se viselem magam jobban – folytatta Blendea –, nem jó már semmi részem, még az asszony is panaszkodik, de csak asz’ mondom, ne bánd, asszony, legalább nem lesz gyerek. – Az asztalhoz sántikált, és elismerőn belenézett a cseréptálba:

–     Szép darab hús.

–     Még mi is éhesek vagyunk – szabódott az asszony –, de már ezt a keveset a gyerekeknek kell adjam, éppen csak egy falás jut mindegyiknek.

Kiállt a cseréptányérral a konyha küszöbére, s éneklő hangon szólongatni kezdte a gyerekeket:

–     Tu Florica, tu, Pavele, Ioane, Fetiţo!

A házból egyszerre négy kis maszatos apróság futott ki, szenynyes ingecskében, lebegő hajfonattal, és sivalkodva meg köhögve táncolták körül az anyjukat, aki a körmeivel darabokra tépdeste a csöpögő húst, és mindegyiknek adott belőle egy falatot.

–     Szép darab hús volt – ismételte jelentőségteljesen a rokkant, s fekete szemével a kastély felé kacsintott –, van ott több is, szebb is.

–     Van – hagyta helyben Bisztriczán, s meglepetten nézett a szomszédra.

Blendea az ajtóhoz sántított, és a madzagot jó erősen rácsavarta a fakilincsre. Az asszony közben elmosta az edényt, s amikor kíváncsian vissza akart térni, meghökkenve vette észre, hogy az ajtó be van zárva. Hallotta a két férfi hangját, de összefüggéstelen szavakon kívül egyebet nem tudott kivenni. A titokzatos viselkedés megijesztette, s nem firtatta többé a dolgot.

Félórai sugdolózás után Bisztriczán kiment a faluba, s bekopogtatott a sógorához, aki falusi bakter volt. Literes mérték volt nála, s a szomszédasszonyok össze is súgtak, hogy ni, a roggyant kecske málét kunyorál a sógortól a macájának. Jó félórát is elbeszélgetett Bisztriczán a sógorral, s nem járt eredménytelenül, mert a szomszédok színültig tele mértékkel látták elmenni.

Blendea ezalatt odabent várt, egyre tömködte a pipáját és töprengett. Szeme kérdően villant a belépőre, és Bisztriczán vigyorogva felmutatta a tele mértéket. A rokkant belemártotta a kezét a szép sárga lisztbe, sötét mosollyal szitálgatta az ujjai között, majd megkóstolta.

–     A sógornak is ez volt az utolsó kupa máléja – jegyezte meg Bisztriczán.

Blendea legyintett, s megvető fintor gyűrődött a szája szögletébe. Amióta hazakerült a háborúból, úgy tudta mozgatni a bőrét, mint egy komédiás. Az orrát, száját, fülét válogatott fintorokba tudta torzítani, még a haját is tetszése szerint vonogatta. A falusiak azzal csúfolták, hogy nagyon félt őkelme a háborúban, s minduntalan próbálgatta, nem tudna-e kibújni a bőréből, azért olyan vonogatható. Tüntető óvatossággal belenyúlt a tüszőjébe, s kihúzott onnan egy apró orvosságosüveget, melyben valami cukorszerű fehér por volt. Bisztriczán kíváncsian nyúlt az üvegcse után, de a rokkant ráütött a kezére:

–     Ne nyúlkálj!

–     Ejnye, be félted – mondta Bisztriczán vigyorogva –, pedig nem használom só helyett.

–     Nem adom ki a kezemből, mit tudsz hozzá, testvér?! – felelte sötéten a rokkant – én voltam szanitéc vagy te? Herr Frájviliger, Herr Officir, ha egyszer bekerült a lazarettbe, nem hordta már olyan magasan az orrát, szelíd lett, mint a kezes bárány, és ettől ni!

–     A puskától is, ha jó kézben volt! – kontrázta meg Bisztriczán. – Ismertem egy rezervista hadnagy urat, aki a kiképzés alatt az öreg népfelkelők szakállát cibálta, elhiszed-e, hogy az első meleg napon golyót kapott a fejébe? Hátulról, nem elölről.

Blendea előszedett a tarisznyájából egy máztalan cserépedényt, vizet mert belé a vederből, föltette a tűzhelyre főni, s odakészítette a puliszkalisztet. Mihelyt a víz felforrt, apránként beleadta a lisztet. Kicsomagolta a nagy darab, inas marhahúst, apró szeletkékre vagdalta, és belekavarta a máléba. Fogta az üvegcsét, óvatosan kidugaszolta, és a cukorszerű fehér porral meghintette a keveréket. Küzdött a beszélhetnékjével, s hogy Bisztriczán értse is, ne is, alig hallhatóan dünnyögte, de ahol jónak látta, erősítette a hangját:

–     Sok pénzt kerestem én szanitécfeldvébel Kovalektől, csak azért, hogy tartsam a szám. Annyit mondok, hogy nálunk a pénzes sebesültek úgy hulltak, mint a legyek. Hidd el nekem, hogy ha golyó van a hasadban, és bankó van a zsebedben, nem a haslövés miatt halsz meg, hanem a bankó miatt.

–     Nem a mi dolgunk, az uraké.

Blendea gondosan visszatette az üveget a tüszőjébe, a tűzhely szélére húzta a párolgó puliszkát, s pipázva várta, amíg kihűl. Bisztriczán félénken kinézett az ablakon, nem látja-e meg őket valamelyik szomszéd. A rokkant nem állhatta meg, hogy dühösen oldalba ne taszítsa a könyökével:

–     Mit forgolódsz úgy, mint egy félénk veréb? Hát már puliszkát sem szabad főzni ezen a kutya világon?

Időközben az asszony nagyobbik kislányával, Florikával visszakérezkedett a konyhába; fél szemmel a titokzatosan viselkedő férfiakat figyelte, de sehogy sem tudott rajtuk eligazodni.

A kis Florika észrevétlenül a kemencéhez somfordált, csipás, kék szemecskéjével sóváran nézte az illatosan párolgó málét, s egy óvatlan pillanatban beledugta a mutatóujját. Már éppen be akarta szopni, amikor Blendea villámgyorsan megragadta a karocskáját, s olyan kíméletlenül törölte le az ujjára ragadt puliszkát, hogy a kisleány elkezdett torkaszakadtából bőgni. A tetejébe Blendea felemelte az ingét is, néhányszor csípősen rávert a fenekére, és kipenderítette a konyha közepére. Rémült mostohaapja is megpaskolta, majd kidobta az udvarra. Blendea felkapta a puliszkáslábast, mindenestől belegyúrta a tarisznyájába, és köszönés nélkül továbbállt.

Az asszony elhűlve nézte a jelenetet, és keserű szemrehányással illette vadházastársát:

–     Jó pipa kend is, nálam eszik, nálam hál, de csöppet sem húz a házhoz. Ha kapott egy kis málét a sógorától, minek adja másnak? Az én porontyaimnak nem lett volna jó vacsorára? Csak az ujját merte beledugni a kicsi, s már úgy megverték érte, hogy hal meg a sírástól. Miféle dolog?

–     Eszel te még ebből a puliszkából tokányt – vetette oda titokzatosan Bisztriczán.