VIII

Bisztriczán aznap a tyúkokkal feküdt le. Éjféltájban a rokkant megkocogtatta az ablakát. Bisztriczán felkelt, gyorsan magára kapkodta a ruháit, a derekára csavart egy nagy liszteszsákot, és kilopózott az utcára. A két férfi szótlanul elindult. Sötét éjszaka volt, csak a csillagok sziporkáztak halványan a tavaszi párákba burkolt égen. Óvatosságból az utca közepén botorkáltak, nehogy ugatásra ingereljék a komondorokat. Semmi nesz, sehol egy lélek, csak egyegy kóbor kutya oldalgott el olykor mellettük, s morogván szimatolt az éjjeli vándorok után. Szándékosan kerülték a népesebb utcákat, s ezért csak nagy kerülővel érkeztek célhoz. A kastély és a jegyzőség közötti téren sárga fény imbolygott, és nagy, ovális foltot vetett a földre. A bakter volt. Báránybőr subájába burkolózva, fel-alá sétált, s lámpását tüntetően elfordította, hogy a két éjjeli lopakodó a sötétség leple alatt átsurranhasson a veszélyes téren. Az udvar több holdnyi területét csipkézett, várszerű kőkerítés vette körül, mely jó két méter magas lehetett. A két férfi megállt a kőfal alatt, és hosszasan fülelt. A kutyák a közelben ugathattak. Blendea felkapaszkodott a Bisztriczán vállára, s körülnézett a sötét udvaron. Átnyergelt a fal tetejére, és leste a kutyákat, amelyeknek a csaholása egyre közelebbről hallatszott. Kivette a tarisznyájából a puliszkát, és ökölnyi gombócokba gyúrta. Végre jött hörögve és fogcsattogtatva a három komondor, s vad ugrásokkal próbálták elérni a vakmerőt. Blendea látta alant zöldesen villogó szemüket, s hallotta körmeik szarus reszelését a falon. Torz fintorral markolt bele a lábasba, és szétszórta a gombócokat a földön. A komondorok egymást marták el a csalétektől, s lakmározás közben is egyre vonítottak feléje. Néhányszor még felugráltak a falra, aztán mély csend lett. Blendea most lenyúlt Bisztriczánért, és felsegítette a kerítés tetejére. Rövid szemle után leereszkedtek az udvar földjére. Tíz-húsz lépésnyire az utolsót rúgta az egyik komondor. Meggörbült, mintha karikába csavarták volna, és sűrű hab verte ki a száját. Blendea meggyújtott egy gyantába mártott háncsot, és tájékozódni próbált a sötétben. Nem messze felfedezték a másik két komondor görcsbe csavarodott tetemét is. Jobbra a cselédkonyha falára vetődött a háncs világossága. A két férfi a törött ablakhoz surrant, és a hiányzó ablakszemen benyúlva, kinyitotta a külső szárnyakat. A belső ablaktáblát keresztbe szegezett deszkák pótolták, ami nagyon megnehezítette a behatolást. Blendea feszítővasat és harapófogót szedett elő a tarisznyájából, zajtalanul kihúzta vagy meglazította a szegeket, és az egyik deszka a másik után hárult el az útból. Csakhamar annyira szabad lett az ablak, hogy könnyűszerrel bemászhattak. Rozsdás szerszámokkal, törött kerekekkel, üres bádogkannákkal zsúfolt helyiségből lelakatolt ajtó nyílt a liszteskamrába, míg a kilincsre járó szemközti ajtó a konyhába és onnan a szakácsné szobájába vezetett. A két betörő negyedórányi izzadságos munkával feltörte a lakatot, s végre beléphetett a kamrába.

Az égő háncs világánál jókora szoba tárult fel előttük. Falait magasan felrakott zsákok párnázták. Bisztriczán kioldotta az egyik zsák száját, maréknyi fehér búzalisztet vett a tenyerébe, s gyönyörködve szitálta az ujjai között. A liszteskamrából lábujjhegyen átléptek a belső kamrába. Rikkantani szerettek volna örömükben, de csak szótlanul taszigálták egymást. Kakasülőszerű rudakon füstölt kolbászok és disznóoldalasok csüngtek szemgyönyörködtető bőségben. Sonkák, füstölt húsok, oldalszalonnák kandikáltak ki a kolbászok rengetegéből. A polcon egymás hátának támasztott kenyerek, a bödönökben zsír, a hordócskákban szilvaíz, s szerte a hólyaggal bekötött üvegekben télire eltett uborka, paradicsom, befőtt és mindenféle gyümölcsíz. A két férfi előszedte a zsákokat, és eszeveszett gyorsasággal hányta beléjük a kolbászokat, sonkákat, füstölt húsokat, oldalszalonnákat. Bisztriczán egyik kezében egy darab kolbászt szorongatott, s szinte morgó élvezettel majszolta, míg a másikkal egyre gyúrta a zsákba a húsdarabokat. Blendea egy kisebb kenyeret is begyömöszölt a hús fölé, s amikor már nem fért több a zsákba, a tarisznyáját is megtömte. Bisztriczán pálinka után kutatott, de hiába, pedig tűvé tett érte minden szögletet.

A nehéz zsákokat a vállukra kapták, és görnyedezve botorkáltak ki a kifosztott kamrából. A liszteskamrában Blendeát elöntötte az epés irigység, hogy a sok drága lisztet és málét nem viheti magával. A tüszőjéből kivonta kését, és karhosszúságnyi sebeket ejtett a zsákokon. Egyik-másik tetőtől talpig felhasított zsák puha zajjal rogyott össze, a finom, fehér búzaliszt magas kúpokban gyűlt a padlóra, és gyanútlanul összekeveredett a máléval. Bisztriczán álmélkodva nézte társa működését, s egy-egy rúgással segített a felhasított zsákokon.

A zsákmánnyal megrakodva kibújtak az ablakon, és baj nélkül vergődtek el a kerítésig. A súlyos zsákok átemelése a kétméteres falon már körülményesebb volt. Blendea kötelet hurkolt a zsákok nyakára, felmászott a fal tetejére, s amíg Bisztriczán alulról tolta, ő felülről vonta, hogy majd megrepedt belé a tenyere.

Nem volt merszük végigmenni a zsákmánnyal a falun, hanem a kertek mögött bujkálva, félórányi kerülővel találtak haza, félholtan az izgalomtól és a fáradságtól.

A rokkant nem avatta be feleségét, az asszony pedig már régebbről megszokta, hogy ne firtassa a férje dolgait. Titokzatos viselkedése mégis szeget ütött a fejébe, s amikor éjféltájban felébredve észrevette, hogy nincsen mellette az ágyban, sebtében felöltözködött, és nagy aggodalomban töltötte az időt. Hajnal felé nyílott az ajtó, hallotta férje erőlködő szuszogását, s amint a földes padlón nagyot nyekkent a teher. Mécsest gyújtott, és ijedten kikémlelt a külső házba. A férfi ragyogó arccal fintorgott, s lábát diadalmasan rátette a repedésig tömött zsákra. Megoldotta a zsák száját, s bizalmatlanul várta, hogy mit csinál az asszonya.

–     Loptál, Blendea? – kérdezte fátyolos hangon Joana, s kezét tördelve elkezdett hangosan sopánkodni – csendőrkézre kerülsz, meglásd, s én mehetek koldulni a gyerekekkel! tudtam, hogy valamiben töröd a fejed!

–     Felébreszted a gyerekeket, te tyúkeszű asszony! mit félsz, mit reszketsz, mint a nyárfalevél? – mordult rá a férfi halkan, megvetően, és durván betapasztotta markával a száját – ha a jegyző elrekvirálja a szegénytől az utolsó kupa lisztet, ha a huszár kiesz mindenünkből, az nem tolvajlás? hát csak a jegyzőnek, a bírónak és a katonának szabad élni, a szegény forduljon fel asszonyostól, gyerekestől? ne sírj, ne rimánkodj, mert nagyon eldöngetlek. Inkább segíts eldugni ezt a sok holmit.

Az asszony könnyeit törölgetve engedelmeskedett. A zsákmány egy részét bekaparták a kemencébe a hamu alá, a szalonnákat felaggatták a kéménybe, ami még maradt, azt lehordták a pincébe, s egy hordóba rejtették. A rokkant munka közben szigorúan kioktatta az asszonyt:

–     Hallod-e, Joana, ne állj ki fecsegni a szomszédasszonyokkal, mert még el talál járni a szád; ha napszámban vagy, akkor se állj össze senkivel, végezd szó nélkül a dolgodat.

Az asszony szepegve ígérte meg, hogy néma lesz, mint a sír, Blendea pedig komoran folytatta:

–     A gyerekeknek ne adj egy falat húst sem, egyenek málét, hagymatokányt, mint eddig, egyék meg a mi részünket is. Eldicsekednének a szomszédoknak, hogy ők sonkát, kolbászt és füstölt húst esznek, és másnap már a nyakunkon volna a csendőr. Megértetted? Ha meglátok a gyerekek szájában egy falat húst, jaj lesz neked, Joana. A gyerekek előtt egy falatot se végy a szájadba. Ha megéheztél, menj fel a padlásra, zárd be magad után az ajtót, vagy várd meg, amíg a gyerekek elalszanak.

Blendea kettészelt egy nagy darab füstölt kolbászt, a felét az asszonynak adta, szelt a jó búzakenyérből, a húst megsózták és megpaprikázták, és a jól végzett munka után nagy egyetértésben falatoztak.

Amikor hajnalban a napos béres nagy álmosan kiment a kúthoz, hogy vizet merjen a vályúba az ökröknek, megtalálta az egyik kimúlt ebet. Haláltusájában kínosan hempereghetett, mert a bundája tele volt vastag lucsokkal, és a szája körül mocskos tajték bőrödzött. Szólongatni kezdte a másik két ebet, s alighogy keresésükre indult, megtalálta őket elnyúlva, az egyiket az istálló, a másikat a trágyadomb mellett. Fellármázta a többi bérest, azok észrevették a feltört ablakot, és feldörömbölték a szakácsnét is. Az rossz sejtelemmel nyitott be a kamrába, és sikoltozva csapta össze a kezét a látványra. A két disznóból éppen csak szégyenszemre maradt néhány szál kolbász és füstölt hús. A sonkák és az oldalszalonnák elvágott zsinegei gyászosan fityegtek. Az egész padló tele volt lábnyomokkal. Még szívrepesztőbb látvány fogadta a liszteskamrában. A felhasogatott zsákok tartalma sárgásfehér kupacokba keveredett, és a drága liszthalmokban sáros bocskornyomok éktelenkedtek. Olyan felháborító volt, mintha maga az ördög táncolt volna ott az éjszaka.

A szakácsné csak nyöszörgött, tátogott szörnyülködésében, kövér, barna arca fakó lett, mint a hamu, félig önkívületben kitámolygott a konyhába, leroskadt a székébe, és kövér testét kocsonyásan rázta a zokogás. Egyre azt hajtogatta, hogy elkergeti őt a tekintetes úr, pedig ártatlan, mint a ma született bárány, folyjon ki a szeme, száradjon le a két keze, ha ő lopott, nincs neki sem szeretője, sem rokona a faluban, akivel összebeszéljen, nem is idevalósi.

Most már talpon volt az egész cselédség, s félénken tárgyalták a nagy eseményt. A fehércselédekre meg a béreslányokra is átragadt a szakácsné szívszaggató bőgése, s riadt képzeletükben már látták magukat egy szál batyuval a szuronyos csendőrök között. A szomszédok is besereglettek az udvarra, és rémült keresztvetéssel értesültek a vakmerő gonoszságról. Komor volt az arcuk, nem ok nélkül attól tartottak, hogy őket veszik elsőnek gyanúba. Sopánkodva mosakodtak a béresek előtt, mondván, hogy az este nagyon korán lefeküdtek, mert egész napnyugtáig dolgoztak a tagban, egész éjszaka úgy aludtak, mint egy darab fa, nem hallottak, nem láttak semmit, nem idevaló emberek követhették el ezt a szörnyű dolgot.

Az öregbéres vállalta magára a nehéz feladatot, hogy felzörgesse a gazdáját, és tudomására hozza a rossza újságot. Kissé megilletődve ballagott fel az öreg a tornácra, de méltóságának és hivatalának a tudatát egy pillanatra sem vesztette el:

–     Tekintetes úr, keljen fel, kirabolták az éjjel a kamrát!

–     Mi az? – horkant fel álmából a gazdatiszt.

–     Kirabolták a kamrát!

–     Ne beszélj, bolond! – torkolta le dühösen a gazdatiszt, s leakasztotta ágya mellől a puskáját.

Gyorsan magára kapta a házikabátját, s fegyverrel a kezében kilépett a tornácra. Látta a riadtan összeverődött embereket, s megértette, hogy ennek fele sem tréfa.

A zajra a tisztné is felébredt, és sietősen magára öltött pongyolájában kifutott az udvarra. Lelkendező hangon szólongatta a férjét:

–     Mi a baj megint, Márton? csak maga ne hősködjék!

–     Már megint okoskodik? – rivallt reá pulykavörösen a férfi – miért kelt fel ilyen korán? menjen, bújjék vissza az ágyába, és ne lábatlankodjék itt nekem!

A három kimúlt eb ott hevert egymás mellett az udvar sarkában. Sebesi csak egy pillantást vetett görcsösen összecsavarodott testükre, sűrű, szennyes habbal lepett szájukra, s vészesen reccsent ajkán a szó:

–        Ezeket megétették!

A szomszédok, cselédek, béresek egymásra néztek, és szörnyülködve vetették a keresztet, ők is tudták, hogy ez étetés, de egy szóval se mondták, nem való ilyen ördögi szó keresztyén szájra.

A tiszt sarkon fordult, és komoran döngő léptekkel a cselédkonyhába ment, ahol még mindig bömbölt a szakácsné. Nagy, kövér keble görcsösen hullámzott, bal kezét csüggedten lógatta ölében, s jobbjával könnyeit törülgette. A gazdája láttára még fájdalmasabb óbégatásba kezdett, egészen összekuporodott a székén, s olyan félénken hunyorgott reá, mint egy megvert kutya.

–     A házat elvihetik felőled, te vén szuka! – mordult reá megvetően a gazdatiszt.

A szakácsné támolyogva felállt a székről, megragadta a gazdája kezét, és görcsösen az arcához szorította:

–     Folyjon ki a két szemem, ha én tudok valamiről, ismer engem a tekintetes úr, hozzám nem járnak férfiak – az öregaszszony sírása még panaszosabban csuklott –, nekem nincsenek rokonaim, akiknek lopjak, olyan magam vagyok, mint az ujjam. Fáradt voltam a dologtól, és nagyon mélyen aludtam. Maguk az ördögök voltak, édes szűzanyám, mit műveltek a kamrában!

A gazdatisztnek minden vér a fejébe szállt. Kivörösödött szemmel nézte a húsoskamrában árván fityegő zsinegeket. Bent a liszteskamrában csikorgott a foga, mint a ráspoly. Nem a kárt fájlalta, hanem, hogy ennyi elvetemültséget nem tud helyben és azon nyomban megtorolni. Hogy nem tudja rögvest kerékbe törni, felnyársalni, felnégyelni az elvetemült gazembert.

A tisztné is értesült a cselédségtől a történtekről. Ideges szaporasággal fonta zsíros, fekete tincseit, és a maga sebes, sikongó hangján egyre kerepelte:

–     Milyen időket élünk, édes Jézusom! maholnap a fejünkre gyújtják a házat, vagy ránk törnek az éjjel és megölnek! Márton, csak maga ne elegyedjék bele, nem a mi kárunk, az udvaré!

–     Hallgasson! – ordított rá türelmét vesztve a gazdatiszt, s vérbe borult szemét dühösen rámeresztette.

Ezalatt a kocsis felnyergelte gazdája hátaslovát, és kivezette az udvarra. Sebesi felkapaszkodott a nyeregbe, megsarkantyúzta a lovat, és iramodófélben rikkantva kiadta a parancsot:

–     Béresek! senki sem megy a tagba, amíg a csendőr nem vizsgált, mindenki találjon magának dolgot a ház körül! ne tegyétek be többet a lábatokat a kamrába, mert elpusztítjátok a nyomokat!

Sebesi egyenesen a jegyzőségre lovagolt. Útközben marcona kedvvel fundálta ki, hogy micsoda gorombaságokat fog mondani a jegyzőnek. A béresekkel való uraskodás már nem elégítette ki becsvágyát, szeretett volna hébe-korba egy-egy nadrágos urat is kézhez kaparintani. A jegyzőre amúgy is volt oka haragudni. Néma vetélkedés folyt köztük a faluban, a jegyző azt tartotta a gazdatisztről, hogy paraszt, a gazdatiszt azt tartotta a jegyzőről, hogy mokány. Sebesi nagyon a szívére vette, hogy a minap is annyira lefőzték. A jegyzőék úgy beszéltek az éjszakai meghívásról, mintha valami rendkívüli kitüntetés érte volna őket. Csorba fennhéjázva magyarázta, mennyire sajnálja, hogy csak olyan későn mehetett el az estélyre, de hát a kötelesség kötelesség, éppen aznap futott be egy fontos rendelet, egész éjszaka a végrehajtási utasításon dolgozott. Meg is üzente a képviselő úrnak, hogy csak éjféltájban teheti tiszteletét, a képviselő úr pedig visszaüzent, hogy bármikor szívesen látja. Bőbeszédűen számolt be az estélyről, és minduntalan hangoztatta, hogy az urak letegezték, és ő is visszategezte az urakat. „Kedves Csorba, mondja nekem a főszolgabíró úr, a te körzeteddel veszedelmesen meg vagyok elégedve.” – „Nagyságos uram, felelem én, te vagy a dirigens, tied az érdem!” A jegyző tekintélyét nagyon megnövelte az eset. Azt beszélték a faluban, hogy felterjesztik kitüntetésre a belügyminiszterhez. Sebesi mellőzöttnek érezte magát. Ez a betörés éppen kapóra jött, legalább más megvilágításba helyezi a jegyző közigazgatási érdemeit.

A kopogtatásra a jegyzőné nyitott ajtót, és csodálkozva összecsapta a kezét:

–     Milyen korai vendég minálunk, drága tiszttartó úr!

–     Alszik még a barátom? – kérdezte harsányan a tiszt, és kelletlenül megszorította az asszony kezét.

–     Alszik szegény, tudja, drága tiszttartó úr, a tegnapelőtt éjszaka egész hajnalig kimaradt a báró úrékkal, pedig nem bírja az italt és az éjjelezést, azóta sem tudja magát kialudni.

A gazdatiszt komoran összeráncolta a szemöldökét, nem volt ínyére a dicsekvés:

–     Kinek mi a hivatala, arra kel korán.

A jegyző, akinek izgékony ember létére könnyű volt az álma, felébredt a beszélgetésre. Megismerte a gazdatiszt hangját, és ágyában felkönyökölve hallgatózott.

–     Kelj fel, Péter! a tiszttartó úr beszélni akar veled! – szólt be az asszony a hálószobába.

–     Fáradj be! – felelte rosszat sejtve a jegyző – még az ágyban vagyok, de gondolom, itt is beszélhetünk.

–     Szervusz, barátom! – nyújtotta feléje a kezét Sebesi, és dölyfös elégtétel ült ki az arcára; csak az oldalát mutatta a jegyzőnek, s a kezét is csak éppen könyökből lódította oda neki, mintha nem vállalna közösséget az önfejű végtaggal.

–     A faluban rosszul áll a közbiztonság – recsegte egyre a gazdatiszt, és a nyakán meg a homlokán dagadoztak az erek –, a faluban maholnap a gazemberek az urak, a faluban maholnap az ember nem hajthatja békén nyugalomra a fejét!

–     Mi történt, az isten szerelméért? – kérdezte riadtan a jegyző.

Sebesi élvezte uralkodó helyzetét, s még dörgedelmesebben folytatta:

–     Az éjszaka betörtek az udvarba, megétették a kutyákat, elloptak a kamrából két egész disznót, s jegyezd jól meg, ilyet még nem hallottál, ezt én mondom neked, én, a tudatlan ember, valami utolsó, elvetemült gazember felhasította a liszteszsákokat, de csak kerüljön a kezembe, majd elhúzom a nótáját!

–     Hihetetlen! – sóhajtotta megtörten a jegyző, és sietve kezdett öltözködni. Ez az eset alaposan meg fogja tépászni a babérjait, s ki tudja, nem jár-e vele egy sereg más kellemetlenség.

–     Így beszél egy úriember, egy tudós, jegyzőtanfolyamos, a falu esze – fortyant fel kaján indulattal a gazdatiszt –, pedig amikor én gyerek voltam, porban játszó, semmi gyerek, rossz viseletű, taknyos kölyök, olyan rend volt ezen a környéken, hogy párját ritkította, elő nem fordult olyan, hogy az udvarból lopjanak, mit, hogy az udvarból? egy utolsó, ötszilvafás birtokosnak, gané semminek az udvaráról nem veszett el egy petrence széna, de engedelmet kérek, olyan is volt akkor a jegyző! Én azt mondom most is, hogy a jegyző ne járjon éjszaka mulatni se a kocsmába, se a kastélyba, s ha már éjszaka jár, vegye fel azt a rongyos, piszkos, tetves parasztruhát, mint az igazságos Mátyás, s nézzen körül a faluban, nem törik-e valami rosszban a fejüket az emberek!

A jegyzőné sopánkodva belépett a szobába:

–     Hogy ilyet is megérjünk! Szegény Péter, igazán nem hibás. Ő megtesz mindent, amit megtehet!

–     Megyek egyenesen Berkesre, a csendőrőrsre – folytatta szigorúan a gazdatiszt –, te se ülj addig ölbe tett kézzel.

–     Ilyen rafinéria nem telik a falutól – mondta kissé nyugodtabban a jegyző. A körülményeken elgondolkozva, valószínűbbnek találta, hogy a betörést valami idegen banda követte el.

A gazdatisztet bosszantotta, hogy a jegyző ki akar bújni az ódium alól, s dühösen felfortyant:

–     Csakhogy a népek megjárták a háborút, jártak Oroszországban, Szerbiában, Olaszországban, és kitanultak! Kicsoda Csorba? kicsoda Sebesi? ha kétannyi iskolát járnak, akkor sem tudnak anynyit, mint az a rongyos paraszt, az a gané, az a semmi ember, aki a békében meg se tudott mukkanni, de ha most nekihajt az ökrével a kocsidnak, azt mondja: pardon!