IX

A faluban percek alatt elterjedt a betörés híre. Az emberek kiálltak a kapuba vagy összeverődtek az utcán, és úgy beszélgettek. A vénasszonyok szörnyülködve vetették a keresztet, a kutyák megétetése valami ördögi cselekedetszámba ment. A falu szegényei, különösen a háborúviseltek, akik Sebesinek egy másik kedvenc mondása szerint „elvesztették a csipájukat” (nem az a Blendea baja, hogy megnyomorodott, nagyobb baja neki, hogy elvesztette a csipáját!), titkos elégtétellel tárgyalták egymás között az eseményt. Szájról szájra járt a gúnyos mondás, hogy az uraktól éjszaka rekvirálnak. A zsákok felhasítását azonban mindenki elítélte:

–     Ez már istentelen cselekedet. Mert ha az urak magtárában is van a liszt meg a málé, csak az Isten adománya, s aki megtapodja, megérdemli, hogy ne legyen egy falat kenyere. Elvetemült ember az, aki a kenyeret sem tiszteli.

A jegyzőkisasszony kedélyét jólesően felborzolta a nagy esemény. Felvette ódivatú bársonyruháját, kipiperészkedett, kikönyökölt az ablakba, s élvezte a falu izgalmát, azt a feszült és ünnepélyes aggodalmat, mely terhesen ülte meg az eperfákat. Ebben a felcsigázott, rejtelmes légkörben minden szó különös visszhangot vert, és a kutyaugatás meg a marhabőgés is valami áruló nyitánynak tetszett. Valéria legszívesebben vette volna, ha a betörést cigányok követik el. Elképzelte magának a hosszú cigánykaravánt, a szalmán heverő, torzonborz, barna férfiakat, a színes rongyokba bújtatott asszonynépet meg a meztelenül futkosó rajkókat. Hirtelen kakastollas csendőrök veszik körül a karavánt. A borzas asszonyok jajveszékelve igyekeznek kereket oldani, de a markos csendőrök bilincsbe verik valamennyit. Egy gyönyörű szál barna legény két csendőrrel viaskodik. Nem is cigány, kék szemű, az arca csak napsütötte, kisgyerek korában rabolták el a sátoros cigányok, itt nevelkedett a fertőben, lopott, rabolt, nőket tett magáévá...

–     Anyuci lelkem, te nem félsz? – kérdezte izgatottan az öregasszonyt, aki fekete ruhában ült karosszékében, s lilára torzult arccal küzdött a köhögéssel – ki tudja, milyen elszánt banda, étetnek, rabolnak, gyilkolnak, jaj, vajon nem lenne jó, hogy a kocsis nálunk aludjék az éjszaka? Jaj, még képes összejátszani a rablókkal!

Az öregasszony józan ellenszenvet érzett leánya regényes képzeletének szüleményeivel szemben. Most is két köhögés között tagadóan csóválta a fejét, még legyintett is hozzá, s fuldokolva elnyöszörögte a véleményét:

–     A mü időnkben az ember nem is álmadatt ilyen dolgakról. Még egymástól sem mertek lopni a népek, hát még az uraságtól. Igaz is, hogy az én lelkem uram rendet is tudatt teremteni, nem mint ezek a mai jegyzők, akik csak kapják a sok tyúkat, tojást, törökbúzát, pénzt, de nem végzik rendesen a dolgakat.

Nagy volt az ijedelem a papi lakban is. A tiszteletes úr az ominózus reggelen éppen falatozott. Mindig nagyétkű ember volt, de amióta meghalt a felesége, még jobban ráadta a fejét az evésre. Egész tál kolbászt és füstölt húst kebelezett be reggelire, paprikával, borssal, hagymával, mustárral, s meg se kottyant rá egy liter erős bor. Különösen a szalámiért rajongott, de a háború óta nehezen tudott hozzájutni.

Az anyja, töpörödött, piros arcú, ősz nénike, mindig rövid, fekete bársonykabátot s egyszerű, fekete szoknyát viselt, mint a közönséges polgárasszonyok. Egész héten keszkenőben járt-kelt, csak éppen vasárnap vett fel egy régimódi, fekete kalapot. Reggeltől estig keményen dolgozott. Megfejte a bivalyokat, hordta a vékony korpalevet a malacoknak, tömte a libákat, takarított az irodában. Éppen a malacokat etette, amikor a szomszédasszony a kerítés mögül sopánkodva újságolta:

–     Hallotta-e a tiszteletes asszony, hogy betörtek az éjjel az udvarba, megétették a kutyákat, s ami disznóság, miegymás volt a kamrában, mind egy szálig elhordták?

Az öregasszony ijedtében kiloccsantotta a földre a korpalevet, és a tülekedő malacok visítása közben aggodalmas töprengésbe merült. A kerítés alacsony, kutya nincs a háznál, s ha már olyan kitanultak a népek, hogy étetnek, könnyen megtörténhetik, hogy egy éjszaka itatnak valamit a hízókkal, és röfögés nélkül kiemelik őket az ólból.

Bement a fiához a konyhába. Mindig nagy lelki gyönyörűséggel nézegette, hogy milyen jól tud enni a fia, s a világért sem zavarta volna holmi apró-cseprő dologért. De a betörés baljós esemény volt, évek, talán évtizedek óta nem történt ilyesmi Sajótelkén.

–     Hallá-é, Józsika, az udvarba betörtek az éjjel, megétették a kutyákat, s mind egy szálig elvitték a kamrából az ázalékot!

–     Ej no! – pattant föl megrökönyödve a pap. Kezét hátrakulcsolva fel és alá járt a recsegő konyhapadlón, s egyik riasztó gondolat a másik után fordult meg a fejében.

–     Étetnek és rabolnak? – tűnődött hangosan a pap a maga hadaró módján (annál tisztább és ércesebb volt a beszédje, ha prédikált) –, rossz lett ez a falu, rá sem ismerek, pedig amikor idejöttem, azt hittem, hogy a paradicsomba jövök, már a hívek is alig süvegelik az embert, egyik napról a másikra mindenünkből kifoszthatnak.

Az öregasszony aggódva bámult maga elé. Sehogy sem tetszett neki a dolog. A faluban az a hír járta, hogy nagyon sok a pénzük. Nem lévén a papnak családja, amire költsön, akaratlanul is pénzes ember hírébe került, s volt is valami a dologban.

–     Ne nyugtalankodjék, anyám lelkem, szólok a kántornak, hogy mától kezdve aludjék nálunk az istállóban.

–     Hiszen nem nyugtalankodom én, csak éppen eltűnődtem, hogy milyen ez a világ – motyogta révedezve az öregasszony, s visszacsoszogott az ólakhoz.

A pap felhajtotta a borát, leakasztotta a tornác fogasáról a köpenyét meg nehéz, vasas botját, és elgondolkozva szállt le az udvarra. Az utca felé erősen lejtett a talaj, és a kavicsos ösvény két oldalán már szárba hajtott a gaz. Ahogy lefelé sétált, vasvégű botjával mérgesen kaszabolta a gyomokat, s mogorván hunyorgott maga elé.

Odakünt a falu főutcáján az öregemberek még megbillentették előtte a süvegüket, de az asszonynép, különösen a fiatalabbja, már azt tartotta, városi szokás szerint, hogy a férfi köszöntse előre az asszonyt. Mit volt mit tenni, a pap egy-egy tekintélyesebb aszszonyhíve előtt savanyúan megemelte a kalapját. Bezzeg másképp van a román vallásúaknál, ott még a gazdaasszony is kezet csókol a papjának.

Sebesi ügetve jött Berkesről a hátaslován. Izzadt volt az arca, és az oldalán katonásan mozgott előre-hátra a vadászfegyver. A papilak előtt megfékezte a lovát, kezet nyújtott a tiszteletesnek, és elégülten harsonázva odavetette:

–     Itt vannak mindjárt a csendőrök!

Az állingáló emberek félénken elszéledtek. A csendőr olyan, mint a kálvinista miatyánkban az Isten. Övé a törvény, a hatalom és a dicsőség. Könyörgés nem indítja meg, tojással, koronával, tyúkkal nem lehet levenni a lábáról, mint a bírót vagy a jegyzőt. A csendőr mindenkinek a veséjébe lát, s még az ártatlannak is van mit takargatnia előtte.

Alig telt bele egy negyedóra, két szuronyos káplár gyalogolt végig a falun. Csákójukon kevélyen lengett a feketészöld kakastoll, a fekete egyenruha feszült tagbaszakadt termetükön, és derékszíjuk kipucolt csatján ragyogott az apostoli korona.

A két csendőr egyenesen az udvarnak tartott. A béresek búsan abbahagyták a trágyahordást, a cselédek szepegve kiálltak a konyhaajtóba, minden eszes lény a vizsgálatot várta.

A gazdatiszt az udvaron fogadta a csendőröket, és megkínálta őket dohánnyal, de azok fagyos tisztelgéssel visszautasították. A béreseket még jobban elfogta a félsz. Más ember térden csúszna az ilyen finom vágott dohányért, de ezek csak állnak, mint a cövek, hiába instálja őket a tekintetes úr.

–     Kérem számba venni előbb az embereket, hogy ne múljék a dologidő – indítványozta harsányan Sebesi.

Az egyik csendőrkáplár megmarkolta a fegyverszíját, kevélyen megfordult a sarkán, és katonásan elkiáltotta magát:

–     Cseléd, béres, ide körém!

A béresek lekapták a fejükről a süveget, és félszeg sietséggel körülállták a káplárt. A konyha mellékéről egymást taszigálva és bátorítva elősompolyogtak a cselédlányok, és szégyenkezve bújtak a béresek háta mögé.

–     Öregbéres, te vagy a legértelmesebb a magadszőrű emberek között, mondd meg nekem, hol alszanak a béresek!

–     A káplár úrnak jelentem, itt a színben – felelte méltóságosan a karvalyképű, öreg paraszt.

–     Öregbéres, mondd meg nekem, nem hiányzott-e valaki éjszaka a béresek közül?

Az öregember megvakarta a fejét.

–     Jelentem alássan, nem lehet azt tudni. Ha a béresházban hálnak, akkor még tudnám, mert ott surgyén alszunk, és elaluvás előtt ki-ki dohányozhatik, és az égő pipából láthatom, hogy ki van hon és ki nem. De itt a nyári alváson tilos a dohány, mert szalmán hálunk, osztán az egyik megy a reterátra, a másik visszajő, akad bolondja, aki megy a cselédekhez.

–     Jelentkezzék, aki ma éjszaka a reteráton volt!

Mély csend volt a felelet.

Az öregbéres savanyúan törölt egyet lelógó, ősz bajuszán, és így szólt:

–     Nem mondtam én, hogy éppen ma éjszaka volt reteráton valaki, hiszen még fuszulyka sem volt vacsorára, csak úgy mondtam átaljában, s ha még volt is valaki, olyan félénk és kuka az efféle ember, hogy deresre húzhatják, akkor sem mukkan.

–     Látom, hogy nem megyek veletek semmire! – mondta haragosan a káplár – no, ha nem mondjátok meg nekem itt ebben a minutumban, hogy ki volt a reteráton, cakkumpakk beviszem az egész csürhét az őrsre.

Rövid tülekedés támadt a béresek között, néhány noszogató, durva szó esett, végre kituszkoltak egy középkorú, sovány férfit, aki valami gyomorbajt szerzett a háborúban, s volt éjjel, hogy kétszer, háromszor is kiment a szükségre. A jámbor elbúsultan pislogott maga elé, s ki-be tűrte markában a süvegét.

–     Béres – folytatta a káplár –, ha a színből a reterátra mégy, keresztülvágsz itt az udvaron, és okvetlenül látod vagy hallod, hogy mi történik a kamra előtt.

A béres pislogva körülhordozta tekintetét, s csak hümmögött.

Az öregbéres méltóságosan törölt egyet a száján, és csendesen megadta a felvilágosítást:

–     Nem mennek ám ezek éjszaka a reterátra, csak éppen át a küszöbön, s elbúnak a pajta mögé, nem látnak azok az udvarból semmit.

A csendőr elimádkozott bosszúságában egy rövid káromkodást, s még egy utolsó fogást akart kipróbálni. Kiszemelte magának a legértelmesebb arcú fickót, parázs hirtelenséggel galléron ragadta, és ellentmondást nem tűrő hangon rárivallt:

–     Vallj be mindent, cinkos, a tettes már úgyis mindent bevallott!

A legény kitátotta bámulatában a száját, s csontos, borotvált arcán szinte gyermeki mosoly jelentkezett, a kisfiú mosolya, akit valami új játékra tanítanak. A káplár megszégyenülten vette le róla a kezét, aztán hogy mégse maradjon vesztes, nyersen felütötte a legény állát. A béres kipirult arccal húzódott vissza, és somolygó megkönnyebbülés játszott az ajka körül. A törvény kézzelfoghatóan elintézte vele a dolgot, méltán remélhette, hogy ezután kimarad a játékból.

A cselédség után a szomszédokra került a sor, de ez sem járt több eredménnyel. A kihallgatás után a két csendőr a színhelyre vonult, hogy megvizsgálja a nyomokat, de itt sem mehettek sokra, mert kora hajnal óta egymásnak adták a kíváncsiak a kilincset, és összevissza járták a kamrát. Mindössze egy gyantába mártott kormos szalmacsonkot találtak, nyilván azzal világítottak maguknak a betörők. A káplár óvatosan becsomagolta a bűnjelet, és szemrehányóan megjegyezte:

–     Máskor ne járják ám össze a nyomokat!

–     Micsoda máskor? – fortyant fel ingerülten a gazdatiszt, s igazán csak az intézmény iránti tiszteletből türtőztette magát – engedelmet kérek, iskolázott emberek vagyunk mindketten, ön sem a szép szeméért kapott sarzsit, fiam, itt egy cigánynét úgy kivallatott, hogy összeeresztette magát, ott egy kimondott, abból élő tolvajt kéz alá szoktatott, megszolgálta azt a rongyos szép sarzsit akár így, akár úgy! Megmondom én az őrmester úrnak is szemébe: nem káplár, baka nem lehet az olyan, aki csak úgy keríti elő a tolvajt, hogy ilyen még egyszer előforduljon!

A csendőr káplár fejcsóválva hallgatta, s egy pillanatig megfordult a fejében, hogy megtanítja ezt az embert, ki egy szolgálatban levő magyar királyi csendőr altiszt. Mégis meggondolta a dolgot, hiszen az őrmester sem szívesen húz ujjat a sajótelki uradalom koronázatlan urával.

A helyszíni szemle után a gazdatiszt meg a csendőr átment a jegyzői irodába, ahol Csorba éppen a baktert vallatta.

Búsan állt a szikár öreg a szoba közepén, dacosan huzigálta lefelé ősz, kajla bajuszát, s egyre hajtogatta, hogy egész éjszaka nem hallott egy vak hangot sem. Összehúzta a mellén nyúlbőrrel bélelt avíttas ködmönét, s méltatlankodva emlegette, hogy a falu szolgálatában őszült meg, sohasem volt a törvénnyel dolga életében. Hagyják őt tengődni tisztességben, elég bánata van neki amúgy is.

–     Hiszen nem is magát gyanúsítjuk, Mihály bácsi – firtatta tovább a jegyző –, de csak hallott valamit egész éjszaka, hiszen ott bakterkodott a szomszédban. Csak látott egy lelket, egy árnyékot, csak hallotta, hogy hangosabban ugatnak a kutyák?

–     Olyan sötét éjszaka volt, mint a korom, a csillagok is csak éppen hogy pislogtak, ugatni ugattak a kutyák, de mikor nem ugatnak a beste lelkei? – rázta a fejét búsan az öreg, és konok hallgatásba merült.

A gazdatiszt maga sem hitte, hogy az öregnek része volna a dologban. Sokáig öregbéres volt az udvarban, és nagyon megbecsülte magát. Igaz, mostanában nagy nyomorban élt, mert a falu leszállította a járandóságát, a két menye is hozzáköltözött, és maga is betegeskedett.

–     Nagy kópé vagy, öreg! – rivallt rá a káplár, s megmarkolta a mellén a ködmönt – még a szemed se áll jól!

Mihály bácsi támolygott a fogás alatt, és fehér bajusza makacs keserűséggel hullott a szájára.

–     Nem vagyok én tolvaj, nem láttam én egy lelket sem, tisztességben megőszültem.

A jegyző Sebesihez fordult:

–     Még mindig fenntartom a véleményemet, hogy itt szervezett idegen bandával állunk szemben.

–     Nenene! Az ügyvéd úr megint okosabb, én azt mondom ezzel az én egyszerű, tanulatlan, semmi paraszt eszemmel, a paraszt ész pedig nem utolsó, úgy fel tudja magát találni, hogy az csoda, pedig órjásilag igénybe veszi a munka, ide figyelj: ha nem hasított volna zsákot, én is azt mondanám, mint te, iskolát járt ember, de így azt hiszem: az igazi tolvaj, abból élő, züllött, utolsó gané ember nem csinál ok nélkül kárt! csak teszi be a tarisznyájába, ami a keze ügyébe kerül, egy kis pénzt, egy kis ezüstneműt, onnan egy sonkát, amonnan egy befőttesüveget, gyorsan-gyorsan, nehogy nyomorultul rajtacsípjék és elhúzzák a nótáját, nem tör, nem zúz, nem hasít, neki ez a mestersége, mint ahogy például Csorba Péternek az a mestersége, hogy ha leír a főszolgabíró, az okos, művelt ember: ennyi gabonát, ennyi marhát, ennyi újoncot, ennyi adót, akkor Csorba Péter, ez a nyomorult, szegény ember felkeljen, és ne nézze, sár van-e, hó van-e, pihent-e, fáradt-e, hanem zokszó nélkül, úgy, ahogy azt megkövetelik, végezze azt az ő dolgát, és semmiben se essék kifogás alá.

A vizsgálat eredménytelensége nagy aggodalommal töltötte el a falu módosabb elemeit. A létrákat bezárták az istállóba, nehogy a tolvaj felmászhasson a szénapadlásra. Gondosan lelakatolták a csűröket, a magtárakat, az ólakat. Az özvegy jegyzőék az istállóban hálatták a kocsisukat. Sebesi őrséget szervezett a cselédségből.

A tiszteletes úr istállójában Öregdi aludt, a kántor. Jóképű, szálas férfi volt, elszegényedett bocskoros nemes, aki a papnak köszönhette, hogy nem vitték el katonának, s ezért hálából béreskedett neki. Valami ágyfélét tákolt magának össze az istállóban,  a pókhálós ablakszem alatt, ahonnan az ólak felől származó minden neszre felfülelhetett, ha nem aludt mélyen.

Éppen Szent György éjszakáján történt. Csillagtalan, borús idő volt, csak a tavaszi légkör enyhítette a komor égtájakat. A homály kegyes volt, és a zsongó csend cinkosan eltompított minden zajt. A tolvaj a kerten keresztül lopózott be a papilakba. Felfeszítette a kertre nyíló kamraajtót, a kamrából benyitott a konyhába, onnan az ebédlőbe, és óvatosan lámpást gyújtott. A lámpásra ráterített egy fekete kendőt, és a lefojtott világosságot az asztalra tette. Leszedte a pohárszékről a tortástálat, a szervízeket, az ezüst cukortartót, s feszegetni kezdte a fiókokat is. A kulcsok ugyan könynyedén fordultak a zárban, de a fiókok annyira szorultak, hogy zaj nélkül nem volt könnyű őket kihúzni. Végigpróbálta mindahányat, de szépszerével egyik sem engedett. Jó ideig türelmesen bajlódott az egyikkel, amelyikben az ezüstneműt sejtette, de végül is beleunt a pepecselésbe, és egyetlen rántással kinyitotta. Akkor zajt csapott vele, hogy zengett bele a csendes ebédlő. A tolvaj ijedtében lehasalt a szőnyegre, eloltotta a lámpást, és dobogó szívvel várt. A szomszéd szobában mozgolódás támadt, ijedt szóváltás hallatszott ki az ebédlőbe, majd a pap kiáltása: „Ki az?” A tolvaj gyorsan hátára kapta a zsákot, s nem törődve a lármával, nagy ugrásokkal a konyhában, onnan a kamrában termett, és a nyitott ajtón keresztül kivetette magát a kertbe.

–     Ki az? – kiáltott ki újra a pap, s haragjában és felindulásában minden ízében reszketett. Az öregasszonynak még a lélegzete is elállt, moccanás nélkül feküdt az ágyban, s kitágult szemmel bámult bele a rosszindulatú sötétségbe. A tiszteletes meggyújtotta a petróleumlámpát, s bizonytalan léptekkel a konyhaajtóhoz botorkált. Hallotta, hogy a tolvaj bútorokat dönt fel ijedtében, és vad futásban keres menedéket. A konyhaajtó egyik törött üvegszemét vastag nemezpapír borította. A pap leszakította a papirost, és a nyíláson keresztül átnyújtotta a lámpát a cselédkének:

–     Fogd meg és nézz körül!

A gyerek átvette a lámpát, és szepegve húzódott a sarokba. Még hallották, hogy a betörő végigbukdácsol a kerten, aztán minden elcsendesedett. A pap első gyanúja a kisleány apjára és bátyjára esett. Hogy lopózhatott végig a tolvaj a konyhán, anélkül hogy fel ne ébressze a gyermeket? Igaz, nagyon mélyen alszik, és az éjszaka is sötét.

Az öregasszony felült az ágyában, szörnyülködve összekulcsolta a kezét, majd kivette párnája alól a bibliáját, és hevesen a szívéhez szorította.

–     Én Krisztusom! – makogta síró hangon – hát ezért tartottál meg?

A pap haragja és elképedése nőttön nőtt. Visszakérte a kis cselédtől a lámpát, és bevilágított az ebédlőbe. A szőnyegen meg a festett padlón sáros lábnyomok éktelenkedtek. A pohárszékről hiányzott a tortástál, a szervíz, a cukortartó. A kihúzott fiókhoz már nem tudott hozzányúlni a tolvaj. Huszonöt éve lelkészkedett a faluban, s most meg kellett érnie, hogy falubelijei, talán a saját hívei éjnek idején belopóznak hozzá és kifosztják. Ha úgy hozza a véletlen, attól sem riadtak volna vissza, hogy felkoncolják. Ennek a népnek nem ige kell, nem zsoltár, nem tanítás, hanem deres és törvény. Nincs mit kezdeni a keresztyéni könyörülettel, ha már a papjuk személye és vagyona sem szent előttük.

Fújtatva és morfondírozva lépett ki a tornácra, a petróleumlámpát magasra emelte, s haragtól elborult tekintete körülvizsgálta az éjszakai kertet, de nem látott semmi gyanúsat. Egy-két percig még merően figyelt, aztán leakasztotta a fogasról a vasvégű turistabotját, s lámpával a kezében lebotorkált az udvarra. Egyenesen az istállóba ment, hogy felébressze a kántort, de nagy meglepetésére nem találta a vackán. Sötét gyanú fogamzott meg a fejében. Csak állt ott dermedten, s egyre a kántor üres fekhelyét nézte. Alig telt belé egy perc, a gyanúsított belépett az istállóba.

–     Né a tiszteletes úr, miért kőtt fel ilyen korán? – kérdezte nyugodtan a kántor.

–     Hol járt, Öregdi? – kérdezte indulattól reszkető hangon a pap, s leplezetlen gyanakvással fürkészte az emberét, aki nagy lelki nyugalommal igazgatta a nadrágszíját, és különösebb kíváncsiság nélkül várta, hogy a pap felvilágosítsa koránkelése okáról.

–     Csak a szükségen, hát a tiszteletes urat mi lelte?

A pap végigmérte a kántort, majd lesütötte a szemét a földre, és botjával vészjóslóan csapkodta maga körül a szalmát.

A kántor is szemügyre vette a gazdáját, aki hosszú szárú lábravalójában és hálókabátjában nem volt a legkomolyabb jelenség.

–     Tolvaj járt a házban, kirabolt.

–     Ej a beste lelkét! – felelte nyugodtan a kántor – hiszen hallottam is, amíg a lyukon csücsültem, valami szaladást, de azt gondoltam, kóbor kutya. Aztán mit rabolt?

Öregdit a világon semmi sem hozta ki a sodrából, s ez okozta vesztét, mert a pap most már szentül meg volt győződve bűnösségéről. Már akkor is gyanús volt, amikor olyan szívesen vállalkozott, hogy az istállóban aludjék. Már száján volt az indulatos vád, hogy te tudod a legjobban, gazember, de a vizsgálat érdekében erőt vett magán.

Az utcáról izgatott lárma szűrődött be az istállóba. A pap kíváncsian lépett ki az udvarra, s meglepetten észlelte, hogy az átellenes házak ablakai világosak.

Aznap éjszaka alig volt módosabb hely, ahová ne próbáltak volna betörni. Az özvegy jegyzőnénél a kocsis arra ébredt, hogy valaki jár a szénapadláson. Nem volt a legbátrabb legény, nagy lármát csapott, s így a tolvaj még idejében kereket oldott. Az özvegy tanítóné csűrjéből több zsák búzát és kukoricát hordtak el. Feltörték a zsidó üzletét, kifűrészelték a Ferus bácsi gabonásának az oldalát, a jegyző egész éjszaka puskával virrasztott a tornácon, mert a tolvajok fel akarták törni az irodát.

Kora hajnalban már talpon volt az egész falu. Könnyű pír terjedt az ég alján, s úgy tetszett, mintha a borús égbolt is pattanásig feszülne az izgalomban. Az emberek kint lézengtek a kapukban, és halkan beszélgettek. Mindenki kerülte a hangos szót, mintha félne túlfeszíteni a terhes hangulatot. A károsultak lassan szállingóztak a jegyzőségre, ahol az elöljáróság és a falu előkelősége megbeszélésre gyűlt össze.