X

Az irodában két petróleumlámpa is égett, s fényük mélán küzdött a hajnali derengéssel. A jegyző komoran mutogatta vendégeinek az iroda felfeszített ablakait. Szerencsére felébredtek a zajra, s így a betörők kénytelenek voltak kereket oldani. A két leányka odavan az ijedségtől, alig lehet beléjük lelket verni.

A bíró, Ferus bácsi és Magyarosán, a két esküdt, töprengve ült a hosszú lócán; izgatottságukban egyre sodorták a cigarettát, tömködték a pipát, s vastag füstkarikákat eregettek.

A tiszteletes úr indulatosan járt fel s alá az irodában, s hadarva adta elő a betörés történetét:

–     Hallom, hogy húzza valaki a szekrényfiókot az ebédlőben, kiszállok az ágyból, meggyújtom a lámpát, kiadom a konyhába a leánynak, én pedig az ebédlő felől szorítom, de megugrott, bottal üthettem a nyomát, no nem baj, nem, tudom én, hol keressem!

–     Kire gyanakszol, tiszteletes úr? – kérdezte érdeklődve a jegyző, s szemöldökét harciasan összeráncolta.

–     Tudom, mit beszélek! – mondta félig-meddig magának a pap. – Absálómot neveltem.

–     Csak nem valaki a híveid közül? – faggatta a jegyző.

–     Majd a csendőröknek! – felelte ingerülten, s bajuszát tépdesve letelepedett a lócára a bíró mellé.

Az irodába bekopogtatott a jegyzőkisasszony. Sebtében felöltött, japános szabású pongyolájában olyan volt, mint egy alvajáró. Kamaszos arcát szinte elváltoztatta az álmatlanság, az ijedség és a kellemes izgalom. Egészen megfeledkezett jó híréről, és „kísérő” nélkül merészkedett ki az utcára, hogy egy kis bátorságra kapjon, s felfrissüljön a falu izgatott hangulatában. Amikor megpillantotta a nagy társaságot és az ünnepélyes, komoly arcokat, zokogásban tört ki:

–     Védelmet kérek maguktól, az isten szerelmére! Maguk férfiak, de mit tegyünk, anyuka és én? ebbe bele lehet pusztulni, amíg szegény apám élt, nem fordult elő ilyesmi.

–     Nem az embereken fordul meg, az idők változtak! – vágott vissza keményen a jegyző, aki magára vette a jegyzőkisasszony szemrehányását. – Itt mindenki végzi a kötelességét, de megnehezültek az idők!

–     Szegény Valikám, nyugodj meg, lelkem! – vigasztalta részvéttel a jegyzőné, s babusgatni kezdte a feldúlt leányt, amitől az még nagyobb sírásra gerjedt, s el-elcsukló hangon adta elő az éjszaka történteket:

–     Rettenetes! hallom kiáltani a kocsist, hallom a szaladást, hallom a káromkodást, úgy vert a szívem, hogy majd kiszakadt a mellyemből! A jó isten áldja meg magukat, Ferus bácsi, ne pipáljanak annyit, hányingerem van, úgy fáj a fejem, hogy majd megreped!

A jegyzőné kinyitotta az ablakot, hogy Valéria levegőhöz jusson, később maga mellé ültette a díványra, és gyöngéden csitítgatta:

–     Csillapodj, drágám, ezután másképp lesz, Péter gondoskodik róla, beszállásolunk a faluba egy tucat csendőrt.

–     Könnyű a kisasszonynak – dohogta Ferus bácsi –, úgy sírhat, mint a záporeső, de mit csináljon a férfiember, ha bánatja van? azt hiszi a kisasszony, hogy nekem nincs okom sírni? Két akkora zsák kukoricát loptak el tőlem, hogy a nyálam is megkeseredik, ha rágondolok.

A jegyző idegesen táncoltatta a lábát az asztal alatt, egyre dobolt az ujjaival, s ingerülten nézte a feleségét, aki még mindig Valériával foglalatoskodott.

Nyílt az ajtó, és belépett Sebesi. Torzonborz, szőke bajusza körül valami zord elégtétel koszorúja rengett húsosan. Nyersen kivette a pipát a szájából, az arca kivörösödött, a homlokán kidagadtak az erek, s így leckéztette a kárvallottakat:

–     Most már ti is leeresztitek az orrotokat, mert a ti nyakatokra is rátették a kést, bezzeg a minap még olyanokat hallottam, hogy mit csinál az udvar olyan nagy dolgot abból a két disznóból, persze, csak Sebesi lovalja, úgy tesz, mintha az övé lenne, kell a pénz, hogy a fiait gimnáziumban neveltesse, hadd legyenek különbek annál a paraszt apjuknál; de mondják nekem szemembe, milyenek az idevaló emberek? teszem, ezek az utolsó hegyi pásztorok, vagy az a sok nyíratlan csuhás kalugyer, aki szamárháton jár egyik hegyről a másikra, a csebres mócoknak, padurjánoknak, szénégetőknek kántál, s innen kap egy kis ordát, onnan egy kis sajtot, az igazi, földhözragadt, szegény havasi embertől egy kis savót, a vadorzótól egy lyukas geleznát, s fönt a havasi vásárokon kicseréli egy kis dohányért, egy pár bocskorért, egy kacsuláért, s ha van hol hálni, jó, ha nincs, úgy is jó!

–     A krónikák feljegyezték, hogy ez a falu mindig garázdaság fészke volt – hagyta helyben borongós arccal a tiszteletes, s idegesen tépdeste a bajuszát –, negyvennyolcban két kastélyt égettek itt porrá...

–     Nenene! Mindig csak tekernétek, csavarnátok, nincs mit teketóriázni, az én eszem nem ügyvédi ész, de azért finum, nagyon finum, nem adnám tíz fiskálisnak a velejéért! Az emberek hazajöttek a háborúból, az egyiknek elvitte a gránát a lábát, a másik vak lett az egyik szemére, a harmadikat úgy megtaposták a lovak, hogy majd kifolyt a bele, a negyediknek, már bocsássanak meg a hölgyek, a tökét vitte el a golyó, jaj, hányszor megesett, rettenetes, rettenetes, hogy mi mindenen nem ment keresztül az a nyomorult, utolsó szegény ember, és hogy kitanult! Éppen a múltkor mondtam az én Csorba barátomnak, az okos, művelt jegyzőtanfolyamos embernek, amit ő tud, amit én tudok, amit a képviselő úr őméltósága tud, az mind semmi ahhoz képest, amit a legeslegutolsó háborúviselt, premundás béres tud, és itt van a baj! A jegyző úr vegye elő noteszét, ha pedig nincs notesze, vagy sajnálja, mert azt is meg tudom érteni a mai világban, vegyen elő egy kis frincfranc papirost és írja: ezt ismerem, nyomorék, nagy szegénységben tengődő, a másikról tudom, hogy békeidőben sem vetette meg a másét, jön a bíró úr, s azt mondja, hogy ismeri ezt és ezt, hallotta hánytorogni, hogy így az urak, úgy az urak, a tiszteletes úr is mond egyet, Ferus bácsi is, a kisasszony is, megvan a lista, s amikor jön az őrmester, csak felmutatjuk neki: tessék, tartóztasd le ezeket, a tolvajok biztosan közöttük vannak.

A bíró, aki idáig szótlanul pöfékelt a lócán, most csendesen odavetett egy nevet:

–     Blendea!

–     Még a szeme sem áll jól! Úgy jár, mint az Orbán lelke! Írd fel, jegyző úr, listavezetőnek!

–     Szabados Juon.

–     Vén dologkerülő, nem árt neki a tinta.

–     Marczi János.

–     A tiszteletes úr híve, vajon jótáll érte?

–     Nem én senkiért, még a szülő anyámért sem! – felelte ingerülten a pap, és dacos mozdulattal elfordította a fejét.

Új kárvallott érkezett, Braunstein, a zsidó. Görnyedten megállt az iroda közepén, tekintetét panaszosan végigjártatta a gyülekezeten. Érezte a gyűlöletet és kárörömöt, amit még a közös veszedelem sem tudott elcsitítani, s ez még félénkebbé tette.

–     Tekintetes jegyző úr – kezdte bátortalan, vékony hangon, mely egyre keskenyedett, az ember szinte várta, hogy egyszer csak elszakad, és az egész alak, mint egy zsinegen függő báb, az elöljáróság lába elé esik –, az éjszaka minden vagyonomból kifosztottak.

Braunstein gyűrött, barna kürtőnadrágot viselt, s fölötte molyette, nyúlbőrrel bélelt, bekecsforma kabátot. Rossz magyarsága és hehezetes kiejtése megbélyegezte. Braunstein ösztönösen érezte ezt, s csak akkor beszélt, ha éppen muszáj volt.

A férfiak rosszindulatúan összekacsintottak. A szatócsot senki sem sajnálta, mert már nagyon kezdett tollasodni. A. háború előtt még a faluvégen lakott egy szalmafedeles viskóban, amelyet egy özvegyasszonytól bérelt, és szamaras kordéján bőrért és tollúért járta a vidéket. Odahaza egy kis tímárműhelyt rendezett be, és maga dolgozta fel a potom áron összevásárolt bőröket. Ahogy egy kicsit összeszedte magát, házat bérelt a falu közepén, boltot és pálinkamérést nyitott, s nagy uzsorakamatra adogatta kölcsönbe pénzét a háborús körülmények miatt megszorult falusiaknak. Az üzlet, a kucsma és a kiadott pénz csakhamar annyit jövedelmezett, hogy felhagyott a piszkos és kényelmetlen tímármunkával.

–     Mi a kára, Braunstein? – kérdezte szigorúan a jegyző.

–     Hamarabb tudnám megmondani, hogy mim maradt meg – sóhajtotta nyöszörögve a szatócs, és ösztönös szófukarsága nehéz harcot vívott az elemi erővel feltörő panaszvággyal; szerette volna a kárt minden oldalról érzékeltetni, kitapintani, lepengetni, megízlelni –, feltörték a boltomat, a kocsmámat, ellopták két nagy demizson pálinkámat, egy mázsa lisztemet, a sómat, a vásznamat, a cérnámat –, szeretett volna a sok drága rizséről, cukráról és kávéjáról is beszélni, de erről tanácsos volt hallgatni, mert a gyarmatárut erősen rekvirálták –, ha minden kiírómat összevetem, testvérek között is megér háromszáz koronát.

–     Kire gyanakszik, Braunstein?

A szatócs riadtan hátralépett, s kezével elhárító mozdulatot tett:

–     Én nem gyanakodok, Braunstein Ármin nem gyanakodik, mert az itteni nép cinemintyés. Én csak tudok a káromat, tudok, hogy ez hadikár, és az államnak kötelessége ezt a kárt nekem, Braunsteinnak megfizetni.

–     Ne beszéljen bolondokat, Braunstein, már hogy lenne ez hadikár? – szakította félbe bosszúsan a jegyző – ne vesztegessük az időt, mondja be nekünk, hogy kikre gyanakszik, letartóztatjuk a bűnösöket, s meglátjuk, mi fog megtérülni.

Braunstein félig lehunyta a szemét, tagadóan rázta a fejét, s ahogy kövéres, sápadt arca jobbra-balra mozgott, könnyű, vörhenyes szakálla még tiltakozóbb lengést végzett.

–     Gyanúsokat nem írunk! Tessék felvenni a jegyzőkönyvet,, hogy Braunstein Ármin falubeli lakosnak van háromszáz korona hadikára, én rendjén aláírok, terjesztjük Budapestre és kész. A miniszter úr jobban tudja, mi a hadikár, mint mink.

–     Maga tökfilkó! – rivallt rá megvetően a gazdatiszt.

–     Tiszttartó úr, inkább legyek tökfilkó, minthogy maradjak a kárommal, s még éjszaka se aludhassak nyugodtan.

A tiszteletes nyugtalanul fészkelődött a helyén, hol a jobb lábára, hol a bal lábára támasztotta könyökét, bajuszát tépdeste, hunyorgott, morfondírozott magában, s néha oly elszántan bámult a jegyzőre, mintha valami fontosat akarna mondani. Végül is csendet intett:

–     No várj csak, várj! Írd fel, jegyző úr, Öregdi István kántor.

–     Hiszen az tisztességes magyar ember! – szólt meglepetten Sebesi – ismertem az apját, szegény birtokos volt!

–     Méghogy birtokos – legyintett keserűen a pap –, de hogy a saját hívem, a kántorom, akit én mentettem meg a háborútól, akiben megbíztam, mint a saját fiamban!

–     Aztán tetten érted?

–     Hosszú sora van – felelte a pap, s haragosan elfordította a fejét –, majd a csendőrök kiderítik!

Az utcán, a jegyzőség előtt, fél tucat szurony villant meg. A kakastollak kevélyen lengedeztek a hajnali szélben. Éles parancsszavak röpködtek, s a menetelő szakasz hirtelen megállt.

–     Végre megérkeztek! – kiáltotta Valéria, s izgatottan futott az ablakhoz.

–     Isten hozta, őrmester úr! – köszöntötték nagy gaudiummal a szikár altisztet, aki katonás léptekkel nyitott be az irodába, s tisztelegve üdvözölte a jelenlevőket.

A jegyző mindjárt csapra üttetett egy kis hordó szilvapálinkát, amit az egresi bíró küldött neki, hogy szemet hunyjon titkos szeszfőzője fölött. A jegyzőné egy kis harapnivaló szalonnáról és búzakenyérről is gondoskodott, hogy ne igyanak éppen éhomra. Jóízű falatozás lett belőle, mert az egészséges gyomor korogva követelte a magáét, már csak azért is, mivel az álmatlanul töltött éjszaka miatt a szervezet korábban merült ki.

–     Isten adjon áldást, békességet, a ház urának és családjának holtig való egészséget! – köszöntötte fel Ferus bácsi a házigazdát, s némiképpen megvigasztalódva, egyetlen hajtásra kiitta a poharat.

–     Adjon az isten – vette át a szót a bíró –, adjon a mainál nyugodalmasabb időket.

A jegyző újra töltött, de amikor az őrmesterre került a sor, az altiszt erélyes mozdulattal eltakarta a pohara száját, és határozottan kijelentette:

–     Szolgálatban egy pohárnál soha többet!

A jegyző átnyújtotta neki a listát, s az őrmester hosszasan tanulmányozta, majd gondosan összehajtogatta és bedugta a zubbonya alá. Ünnepélyesen felállt székéről, és hivatalosan köhintett.

–     Tekintetes községi elöljáróság! Az összeállított lajstrom segítségemre lesz a nyomozásban, de ennek alapján letartóztatásokat nem foganatosíthatok, mint ahogy az urak követelik. Sem a büntető perrendtartás, sem a mi külön szabályzatunk nem ad nekem erre jogot.

–     Akkor megette a fene! – fortyant fel a gazdatiszt. – A múltkor sem volt foganatja a nyomozásnak! tessék engem meghallgatni: órjásilag fontos dolognak tartom, hogy a népnek példát mutassunk. Lássa az a szegény, szerencsétlen, a háborúban megnyomorodott, tönkrement ember, hogy kivel van dolga!

Az őrmester már nem ügyelt Sebesire, az esküdttel beszélgetett, aki előadta, hogy tőle szénát loptak az éjjel, s hogy az elhullatott szénaszálak nyomán jó darabig követni lehet a tolvajt. Nyomban kiadta a parancsot, hogy két csendőr szálljon ki az esküdthöz.

A társaság oszladozott. A tiszteletes magához intette az őrmestert, s közölte vele a gyanúját.

–     Ennek is a végére járok, legyen nyugodt a tiszteletes úr – felelte az őrmester.

Az esküdt hazavezette a két csendőrt, s megmutatta nekik a szénapadlástól elkanyargó ösvényt, amelyen az áruló szénaszálak hevertek. Túl a sövényen még könnyebben lehetett követni a nyomokat, amelyek egy Gavrila nevű részeges paraszthoz vezettek.

Gavrila felesége, apadt testű, katrincás parasztasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, s jó ideig nem is tudott szóhoz jutni. Mihelyt megjött a szava, égre-földre esküdözött, hogy nem bűnös a férje, egész éjszaka mellette feküdt az ágyban, nem tudnak ők semmiről semmit, biztosan valami rossz szomszéd rágalmazta őket. A két csendőr összekacsintott. Az asszony zavarában és ijedtségében sokat fecseg.

–     Hol a férjed? – rivallt rá a csendőr.

–     Nem tudom! – sikoltozta az asszony, s kétségbeesetten tördelte a kezét – itt volt az előbb, de elment, hiszen iszákos, verje meg az isten a heréjét, de nem lop, száradjon le a keze, ha lop, hiszen ki is kaparnám mind a két szemét, csak tegye idegen jószágra a kezét, nem szorul ő lopásra, mind a ketten dolgozunk, én napszámba járok, ő még a zsoldját is kapja, mert szabadságos, verje meg az isten, van egy kis kaszálónk a Sajó partján, miért lopnánk szénát, amikor jobban kell a kenyér a házhoz?

A két csendőr újra összekacsintott. Az asszony rémületében mindent kifecseg.

Gavriláné homályosan érezte, hogy elárulta a férjét, s fájdalmas zokogásra fakadt. Maszatos arcú apróságok bújtak elő a szobából, s szoknyájába csimpaszkodva, versenyt bőgtek vele.

A csendőrök körülnéztek a földes szobácskában, felforgatták az ágyat, kinyitották a ládát, felmásztak a padlásra, puskatussal széthányták a szalmát, de hasztalan.

A ház előtt egész csődület támadt. A szomszédok apraja-nagyja az utcán ácsorgott, és szájról szájra jártak a rosszabbnál rosszabb hírek. Az asszonyok dúlt arccal bámészkodtak, és görcsösen szorongatták karjukban az ölbevaló gyermeket. Ha olykor a kakastollas csendőrkalapok megjelentek a ház, az istálló vagy a szénapadlás ajtajában, a csődület ijedten húzódott el a kerítéstől.

A csendőrök folytatták a nyomozást. Kivezették a tehenet az istállóból, villával széthányták a jászolt, még az ászokdeszkákat is felfeszegették, hátha valami rejtek van alattuk. Végre megtalálták a bűnöst a disznóól és az istálló közötti szűk vacokban. Ott kuporgott a földön, s egy régi ketrecajtót húzott a fejére fedezékül. A csendőrök kipenderítették a sarokból, és feltűzött szuronnyal kivezették az udvarra. Ott ország-világ szeme láttára bilincset vertek a kezére. Magas, fakó arcú paraszt volt Gavrila, nyirokban úszó, réveteg kék szemmel és rövidre nyírott, deres hajjal, mely serte módra lepte be a fejét. Tántorogva állt a lábán, s dűlt belőle a pálinkaszag. A felesége tuszkolta be nagy nehezen a rejtekre, amikor a szomszédból ide látta a kakastollasokat. Ütött-kopott daróckabátja meg pantallója tele volt sárral és pókhálóval, amit a kuporgás alatt szedett fel. Katonásan összeütötte a bokáját, megbilincselt kezével megpróbált tisztelegni, s csukladozva jelentette:

–     Az asszony tett be, magamtól soha! – haragosan rázta a fejét – csak az asszony! Én jelentkezem, olyan ember vagyok! loptam egy kis szénát, csak két-három petrencét – álmosan lehunyta a szemét és legyintett –, semmi az, becsuknak egy hónapra, nem bánom én, csak legyen egy kis dohány, hej, mert dohány nélkül rossz!

Amikor az asszony látta, hogy férjét elvezetik, elkezdett torkaszakadtából jajveszékelni. Fejére borította a kötényét, s úgy rázta a zokogás, hogy a szoknyájába csimpaszkodó gyerekek ide-oda fityegtek rajta, mint holmi bömbölő, szurtos rojtok. A szomszédasszonyok is rákezdték a sírást, olyan furcsa hangverseny kerekedett, hogy a csendőrök jónak látták eloszlatni a csődületet.

Gavrila a kapunál visszafordult, s odaszólt a jajveszékelő aszszonynak:

–     Ne ríj, te! – ügyetlenül belenyúlt a nadrágzsebébe, majd a tüszőjébe, s előkotort egy tízfilléres pénzdarabot – eriggy Magyarosánhoz, mondd meg neki, hogy én loptam a szénát, tiszteltetem, adjon egy pakli dohányt meg egy deci erős oroszállást, mert keserű az életem, ha nem futja, írja fel, majd megfizetem.

–     Indíts! – rivallt rá a csendőr.

Gavrila tántorogva botorkált ki az utcára, s a két csendőr utána. Az asszony szívszaggató óbégatással követte, a szoknyájába csimpaszkodó apróságok meztelen lábacskával futottak mellette, s majd megszakadtak a bömböléstől. A kapunál a csendőrök visszakergették az asszonyt, de amint egy kissé elhaladtak, megint előmerészkedett, s egészen a jegyzőségig kísérte a férjét.

Az őrmester két legényt a kántorért küldött, maga pedig két másik legénnyel a szatócshoz ment vizsgálni.

A kárvallott család a boltlépcsőn várta a csendőrséget. Elöl Braunstein vasalatlan, zsíros nadrágjában és feslett, nyúlbőr kihajtós bekecsében. Kövérkés, fehér arcán már olyan érett volt az egész nap gondja, mint a sajt. A jegyző nem akarta jegyzőkönyvbe venni a hadikárt. Beszélni kell vele egyszer négyszemközt. Mögötte állt a felesége, kövér, szeplős, szőke asszony, duzzadt kebellel, kontyba tűzött, dús hajjal, rikító, piros ingvállban és kék aljban. A kocsmárosnéról sok adoma járta. Vele történt a kvártélyozás alatt, hogy nem akarta elfogadni az egyik önkéntes szakaszvezetőt, s amikor a jegyző méltatlankodva magyarázta neki, hogy az önkéntes jó családból való fiú, érezze magát megtisztelve, a kocsmárosné rátartian azt akarta mondani, hogy nem tudhatta, ki van a mundér alatt, de mert hadilábon állt a jó magyarsággal, így fejezte ki magát: „Ki tudhatja, mi van a nadrág alatt?” Egy ízben meg haragosan újságolta fűnek-fának, hogy elkergette a cselédjét, mert „egy pendelyen húrolt a szomszéd béresével”.

Amikor a boltosné meglátta a csendőröket, újra átérezte a veszteséget:

–     Annyi drága rizs, kávé, cukor!

–     Hallgass, Rozika! – döfte oldalba a feleségét Braunstein.

A házaspár mögött Fanny és Rozika, a két vörösszőke, szeplős kisasszony, meg Dezső, egy nyurga, sápadt siheder várakozott. Braunstein úriasan öltöztette a gyermekeit, nem kímélt semmi költséget, ha arról volt szó, hogy csemetéi a falubeli úrigyerekekkel versenyezzenek.

–     Erre, kedves őrmester úr! – tessékelte be tüntető mosolylyal a boltosné a csendőröket; finomkodó mozdulattal az ajtófélfához szorult, fejét elfordította, telt keblét erősen felhúzta, hogy a csendőrök beléphessenek az üzlethelyiségbe.

Odabent nagy volt a rendetlenség. A fali polcok kihúzott fiókjaiból színes pamutok, galandok meg üveggyöngy-füzérek fityegtek, az apró, barna zacskókba csomagolt fűszert avatatlan kezek összeturkálták. A ládák fenekén csak valami korpás alj maradt, s az egész padló tele volt összetaposott lisztnyomokkal. A rikító végvásznak színpadias, redős uszályokban feküdtek a pulton, s bénultan őrizték a marcona parasztkezek fogását. A rendetlenség azért jóval nagyobb volt, mint a kár. Braunstein maga végzett egy utolsó, drámai simítást, hogy a háromszáz koronányi kárt elfogadhatóvá tegye. A bolt mögötti kicsiny fülkében rengeteg kockacukor, kávé, rizs és egyéb gyarmatáru hevert felraktározva, ott garázdálkodtak csak igazában a betörők, de erről tanácsos volt hallgatni.

–     Kire gyanakszik? – kérdezte az őrmester a pórul járt szatócsot, s elővette zsebéből a jegyzőkönyvet.

Braunstein hajlott vállai közé húzta a fejét, s tiltakozóan rázta a kezét:

–     Honnan tudnám én azt, kedves jó őrmester úr? Akinek szeme van, láthatja, hogy sok emberek jártak itten, de honnan tudhatnám, kicsodák? ha mondok valakit, még bosszújából rájunk gyújtja a házat!

–     Hát én megmondom! – sikoltotta toporzékolva a boltosné.

–          Hallgass, Rozika! – csattant fel vékony, ingerült hangon Braunstein, s idegesen megfricskázta ritkás, vörhenyes szakállát – ne legyél mindenben kanál!

–     Csak mondjad, anyus! – sikoltotta egyszerre a két kisaszszony. – Apu gyáva, ha nem csinálnak itt rendet, még ránk törnek egy éjjel és megölnek!

–     Megmondom, kire gyanakszunk, hallja az egész világ! – rikoltotta eszelősen az asszony, akit leányai sírása egészen kihozott a sodrából. – Ármin gyáva, de én nem hagyom magam, a leánykáimról van szó! tegnapelőtt nálunk járt Vlád Hieronim és CsipkeSzlabanog Juon, és hitelt kértek Ármintól, de Ármin nem adott, és jól tette, ilyen házsárt emberek nem érdemelnek egy falás kenyeret, erre megfenyegették Ármint, vigyázz, mert kitolom a szemedet egy éjszaka!

–     Hosszú haj, rövid ész! – rikácsolta dühösen Braunstein – ne hallgasson rá, őrmester úr, én senkit sem gyanúsítok, én békében akarok élni, megelégszek, ha az állam megtéríti a káromat, mert ez hadikár, ha nincs háború, az emberek nem lopnak!

Az őrmester nem sokat törődött a szatócs tiltakozásával, feljegyezte a három nevet, s kiadta a parancsot a legényeinek, hogy vezessék elő a jómadarakat.

Braunstein dühös pillantást vetett a feleségére, aztán titokzatosan megrántotta az őrmester zubbonyát:

–     Kedves jó őrmester úr, ne hamarkodjuk el, Ármintól lehet tanulni, tessék velem jönni.

Kivezette az őrmestert a tornácra, s megmutatott neki egy vizes dézsát. A sarokban három-négy parasztleányka ácsorgott, s az őrmester láttára ijedten a falnak fordultak.

–     Mindjárt tetszik látni, mi lesz, erőszakosság nélkül. Lenuca, gyertek ide, kaptok egy-egy krajcárt, álljatok a dézsa köré, és nézzétek hosszasan a vizet, s mondjátok hamar, kit láttok benne.

Braunstein hirtelen nyakon csípte az egyik nagyocska leányt, és kipenderítette a sorból:

–     Mit keresel itt, te kis kurva?

A gyermekek engedelmesen körülállták a dézsát, s nézték a mozdulatlan víztükröt.

–     Kit láttok? – kérdezte izgatottan Braunstein.

A kisleányok szepegve bámulták a vizet, s az egyik félénken megszólalt:

–     Látom Lenucát.

–     Mars innen, ti kurvák! – rikoltotta dühösen a szatócs, s egyenként kipenderítette a pityergő leánykákat – még ki sem nőttetek a földből! – mentegetőzve fordult az őrmesterhez, aki értetlenül bámulta a jelenetet – ide egészen ártatlan gyermekleány kell, ki ha dézsába néz, látja a tolvajt, így tanultam Sáros megyében rabbi Sin Slajm Solomovicstól, ki ha történt lopás a hitközségben, kis, ártatlan leányokkal vizet nézetett. De mit kezdjen az ember ezekkel a kis parasztleányokkal, kik csak kinőttek a földből, s máris úgy járja őket a férfi, mint a zárat a kulcs.

Az őrmester elnevette magát, s olyasmit dünnyögött a fogai között, hogy próbát kellene tenni a kisasszonyokkal.