XI

Nem telt belé egy félóra, s Vlád Hieronim meg Csipke-Szlabanog már csendőrkézen voltak. Braunsteinék a lefüggönyözött ablak mögül nézték, hogyan terelik a csendőrök a két mord képű parasztot. Csipke-Szlabanog, egy öles termetű, hosszú hajú csordapásztor, akit iszákossága és verekedő természete miatt elcsaptak a falu szolgálatából, kiköpött az útra, és csontos öklét rázva, vijjogó kurjantást hallatott:

–        Visznek katonának! No megállj, zsidó, iszom én még nálad!

Az egyik mellékutcából két más csendőr egész sereg toprongyos embert terelt ki. Az út szélén a mezítlábas, katrincás asszonyok és leányok egyhangú, őrlő jajveszékeléssel követték a férfiakat.

A kisbíró háza előtt nagy volt a csődület, mert egy szuronyos csendőr magát a kisbírót tartóztatta le. Az asszony iszonyúan szidalmazta a megbilincselt férfit, az fogcsikorogva rá-rámordult, nem is annyira a szégyen miatt, inkább azért, hogy meggyőződjék, tart-e még hozzá az asszony.

–     Húzd a kalapomat a szememre, te!

–     Mit, még te szégyenled magad, te iszákos, tolvaj semmirekellő, ha nem szégyelltél lopni, ne szégyelld magad most sem! – rikoltotta fúria módra az asszony, s lekapta a férje fejéről a kalapot – nézzék kendtek itt ezt a falu díszét, verje meg az isten a nyomorultját, nem szegény, van mit egyék-igyék, van mit magára vegyen, van felesége, ki gondozza, kisbírónak tették kendtek, hát szabad az ilyennek lopni? Miért loptál, te nyomorult, te? Az ital miatt? Hogy az isten még a gyökerét is pusztítsa el a szilvának

A kisbírónak valóban az ital volt a veszte. A gabonáját elrekvirálták, a kardos asszony pedig nem adott pénzt dorbézolásra. A kisbíró, abban a reményben, hogy görbe úton szert tehet valami pénzre, beállt a Csipke bandájába. Amikor hajnaltájban részegen hazaállított, az asszony mindjárt látta, hányadán áll a dolog. Seprűjével kegyetlenül elverte a részeg embert, s mihelyt kissé kijózanodott, elvitte a kalugyerhez és megeskette, hogy soha többé nem lop, s inni sem iszik, csak éppen vasárnaponként egy decit. A lopott holmi a kalugyernél maradt váltságban. De már késő volt a javulás. Haragosa, egy Onuc nevű ember, látta, hogy gyanús alakokkal bujkált az éjszaka, s első dolga volt, hogy feljelentse.

Az egyik bámészkodó asszony összecsapta a kezét, és megbotránkozva óbégatta:

–     Mi lesz velünk, Krisztusom, ha már a gazdagok is lopnak.

–     Mindenünnen kieszi a szegényt a gazdag – jegyezte meg valaki keserűen.

A rabokat hármasával tuszkolták a jegyzőségre. Az utcán hatalmas tömeg verődött össze, asszonyok, gyermekek, öregek vegyesen, s nyomott csöndben, aggódva várták, hogy eldőljön hozátartozóik sorsa.

Olykor kihallatszott az irodából az őrmester sziszegő, kemény hangja és a vádlottak riadt szabadkozása. Sohasem nyúlt senkihez egy ujjal sem, mégis félelmetes híre volt. A legerősebb havasi izgágát is kiverte az izzadság, ha a színe elé került. Ha kellett, egyetlen legénnyel az oldalán megfékezett egy felzendült havasi falut.

Alig telt bele egy negyedóra, már tuszkolták is ki a csendőrök a megbilincselt Vlád Hieronimot, Csipkét és Zanoagát, a kisbírót. Megvasalt kezüket ernyedten lógatták, fejüket lecsüggesztették, borostás, halvány arcukat maszatosra barázdálta a könny. A három férfi olyan szánalmas látványt nyújtott, megtörtségük annyira jelképes volt, a negyedórás vallatás annyira nyers, művészi erővel faragta ki bűnösségüket, hogy a tömeg, mintha egy ótörzsi vereséget hoznának tudomására, szívszaggató zokogásban tört ki. Oly metsző és változatlan volt ez a hang, mintha földhöz tapadt fájdalom sustorgott volna benne agyagos egyhangúsággal.

A csendőrök megint betereltek az irodába három embert, s közöttük volt Öregdi is, a kántor. Szürke, háziszőttes pantallóját magyar csizmába gyúrva viselte, s izmos mellén zsinóros, fekete ujjas feszült. Egész megjelenésében volt valami elparasztosodott nemesség. Ártatlansága tudatában nyugodtan körülhordozta dacos tekintetét, mintha keresné a vakmerőket, akik kételkedni mernek az ő becsületében.

Gyors léptekkel jött egy csendőr, s izgatottan jelentette az őrmesternek, hogy házkutatást tartottak Blendeánál, és megtalálták hamuba kaparva az udvarból ellopott húsokat. A rokkant idejében kereket oldott. Megérezte a sáfrányillatot, s még a csendőrök jövetele előtt elbujdosott a faluból. Az asszony mindent bevallott. Letartóztatták Bisztriczánt meg az öreg baktert is.

Általános volt a faluban a meglepetés. Blendeát holmi kényelmetlen bolondnak tartották, aki a háborúban elvesztette a szép eszét, s most azt hiszi, hogy az Isten reá bízta a falu dolgát. Tud borsot törni a hatóság meg az uraság orra alá, de egy ilyen gaztettet senki sem gondolt volna felőle. A tekintetes asszony hátborsózva emlékezett vissza, hogy a betörés előtti napon nála járt a konyhában, s szépszerével elvitte a kutyáknak főzött mócsingos húst. Amilyen gonosz és kitanult, még meg is ölhette volna, anélkül hogy egy nyikkanás essék.

Dél felé járt az idő. Az őrmester felfüggesztette a vizsgálatot, s kiadta a parancsot, hogy a foglyokat kísérjék az őrsre, maga pedig az udvarba készült, hogy közölje a gazdatiszttel az újságot.

A csendőrök közrefogták a tucatnyi rongyos, lehorgasztott fejű embert, s feltűzött szuronnyal terelték ki az utcára. Az asszonyok sírása még fájdalmasabban búgott fel. Körültolongták a foglyokat, s egy-egy pakli dohányt vagy néhány fillért csúsztattak hozzátartozóik markába. Még a kisbíróné is adott a férjének egy koronát. A kisbíró búsan nézett a feleségére:

–     Ha tegnap ilyenkor adod nekem ezt a koronát, most másképp lenne.

A szomorú menet végighaladt a falu főutcáján. A szuronyos csendőrök komoran lépkedtek hátul és kétoldalt, mintha vesztőhelyre kísérnék a bűnösöket, s az asszonyok sírása is egyre búgott, mint egy ősi dudaszó. Az öregek kint álltak a kapukban, s csendesen törölgették ingujjukkal a szemüket. Az öregasszonyok imádkoztak. Fogatlan szájuk mozgott, s reszketősen vetették a hármas keresztet. Annyi jóság és szomorúság ült némely asszonyi arcon, hogy a kemény csendőrök is éreztek némi meghatódottságot.

A tiszteletes úr ott állt a parókia kapujában, és mord elégtétellel várta a közelgő menetet. Messziről észrevette a kántort, s most már minden kétsége elpárolgott. Istenes haragjában felemelte a botját, s megbélyegzően rámutatott.

A siránkozó asszonyok felkeresték papjukat, hogy mondjon szluzsbát a férfiak szerencsés szabadulásáért. Az öreg Russu Teofil éppen kertjében dolgozgatott. Sovány, barna emberke volt, hosszú, fehér szakállú, s fénytelen fekete szemében apostoli jóságot táplált némi számítással. Végigtapogatta a sovány jércéket, amelyeket a panaszos asszonyok hoztak fizetségbe, megkotyogtatta a tojásokat, nem a kotló alól szedték-e ki hamarjában. A kisbíróné tyúkjánál nem állta meg szó nélkül:

–     Marioara lelkem, neked sem volt kövérebb tyúkod?

–     Nem, drága tisztelendő atyám – felelte szipogva a kisbíróné –, a kövérjét viszem a városba eladni, ügyvédet akarok fogadni a férjemnek.

Az öreg pap beleegyezően intett, hogyha jobb nincs, ez is jó, aztán beszólt a feleségének, hogy hozza ki a papi holmit. A parasztosan öltözködő, kis, fonnyadt, görbe hátú papné tipegve hozta a kereszthímmel borított palástot, a bőrbe kötött, régi bibliát meg az ezüsttel futtatott, talpas görög keresztet.

Az asszonyok meggyújtották gyertyáikat, s áhítatosan figyeltek az öreg papra. Felöltötte munkanadrágja fölé a palástot, kinyitotta a sárga levelű bibliát, s rekedtes hangján, lángfejektől körülrepesve, rázendített Jeremiás próféta imájára:

–     Emlékezzél meg, Uram! mi történt rajtunk, tekintsd meg, és lásd a mi gyalázatunkat, örökségünk idegenekre szállott, házaink a külföldiekre. Árvák lettünk atya nélkül, anyáink mint az özvegyek.

Az asszonyok elpityeredtek. Az öreg pap megvárta, amíg elcsendesülnek, aztán tovább énekelt:

–     Vizünket pénzen isszuk, fánkat áron vesszük, nyakunknál fogva vonatunk, és a fáradtaknak pihenés nem adatik, életveszélylyel hozunk magunknak kenyeret a pusztában levő fegyver miatt.

Az asszonyok még fájdalmasabban gyújtottak rá a sírásra, s helybenhagyóan összebólogattak. Az öreg pap gondolt egyet, félbeszakította az imát, és szelíden a kisbírónéhoz fordult:

–     Marioara lelkem, van már elég jércém, visszaadom neked ezt is, vidd ki szépen a piacra, hozz nekem helyette, lelkem, egy kupa málélisztet, a tiszteletes asszony szegény úgy enne egy kis jó tejespuliszkát.

–     Hozok, drága tisztelendő atyám – ígérte sírdogálva a kisbíróné –, csak imádkozzék, hogy szabaduljon ki a férjem, és szokja le a pálinkát.

Az öreg pap feltüzesedve énekelte tovább az imát:

–     Az ifjakkal kíméletlenül bánnak, és a gyermekek a fa alatt összerogynak. Az öregek eltűntek a kapukból, az ifjak az énekesek karából. Azért lett szomorúvá a mi szívünk, azért homályosodtak meg szemeink Sion hegyéért, mert elpusztult, s rókák futkosnak rajta. Te pedig, Uram, mindörökké megmaradsz, a te királyi széked nemzedékről nemzedékre. Miért feledkeznél meg rólunk mindörökké? Elhagy-e minket hosszú ideig? Téríts minket hozzád, Uram, és megtérünk! Újítsd meg hajdani napjainkat.

Az asszonyok eloltották gyertyáikat, s kézcsókra járultak a paphoz. Az öreg Russu magához intette a kisbírónét, s még egyszer a lelkére kötötte:

–     Ne felejtsd el, lelkem, a málét, kell vacsorára a tiszteletes asszonynak.

Másnap vasárnap volt. A háború alatt amúgy is látogatottabbak voltak a templomok, de ma zsúfolásig volt mind a görögkeleti, mind a református templom. A göröghitűeket az új megpróbáltatás gerjesztette istenfélelemre, a reformátusokat inkább a kíváncsiság. Mindössze nyolcvan-száz református hívő volt a faluban, annak is a java a görögkeletiekhez járt imádkozni, ott legalább van gyertya, szentkép, tömjén, minden, ami megfogja az ember lelkét. A kántor baja nagy port vert fel a hívek között, nem csoda, ha apraja-nagyja megjelent a vasárnapi istentiszteleten, hogy meghallgassa a papot. Egész éjszaka világosság volt az ablakában, biztosan a prédikációt csinálta.

A régi, fehér templomocskát megtöltötték a fekete keszkenős vénasszonyok, lenszőke hajú, piros szoknyás lányok és menyecskék, s valamennyi kelyhes fedelű imakönyvet szorongatott a markában. Az asszonyok padsorában elöl az úriasszonyok ültek. Az öreg tiszteletesné, a pap anyja, ódon, menteszerű fekete kabátjában, aztán a gazdatisztné, az özvegy jegyzőné meg a leánya, s utolsónak az özvegy tanítóné.

A férfiak oldalán tizenöt-húsz öregebb rendű ember ült mindössze. A sihederekkel és az inges fiúcskákkal együtt is alig töltötték meg a padsor felét. Elöl a gazdatiszt feszített, mellette a jegyző, aki görög katolikus volt ugyan, de tüntetően a református templomot látogatta, utána a segédtanító, s a mögöttük levő padban a bíró meg a két református esküdt, Ferus bácsi és Béni bácsi.

Dísztelen, csúcsíves ablakok között emelkedett a szószék, s alatta, bársonyterítővel letakarva, szerényen állt az Úr asztala. A kántor távolléte szinte kézzelfoghatóan lebegett a gyülekezet fölött. Megilletődötten fújták az állóéneket, mindenki szerénykedett a hangjával, hogy a vén harangozó rekedt kornyikálását hallhassa, hiszen szereplésében szinte testet öltött a kántor vétke. Máskor terjedelmes, érces hangja betöltötte az egész templomhajót, s orgonajátéka még a legkérgesebb szívet is megejtette. Ugyan ki hitte volna, hogy Istennek ez a jótorkú énekese közönséges tolvaj? A tiszteletes úr zsinóros, fekete köpenyében állt a szószéken, s megátalkodott szigorúsággal nézett maga elé. Elhangzott a dicséret, majd az ülőének, elhangzott a fohász is, s a tiszteletes felolvasta a textust, amelyet az egész gyülekezet mély csendben hallgatott végig. Absálóm bűne és bűnhődése volt az alapige.

A tiszteletes első mondata még hadart és sietős volt, mint általában a beszédje, de csakhamar kibontakozott belőle az a zengzetes hang, amiért a hívek jó papnak tartották és becsülték:

–     Keresztyén atyámfiai! A szent lecke egy gőgjében felfuvalkodott királyfiról szól, aki minden jóban dúskált, de nem tudta megbecsülni magát, s fellázadt az ő atyja és királya ellen. Nem volt neki elég, amit Dávid jóvoltából bírt, az ő atyjának a vagyonára és királyságára is áhítozott. Keresztyén atyámfiai, a kapzsiság bűne vitte vesztébe Absálóm királyfit, aki soha szükséget nem látott, mert az ő atyja és királya bőkezűen gondoskodott róla. A hálátlan fiú sereggel kelt fel Dávid ellen, de vereséget szenvedett, s menekülvén a csatatérről, hosszú hajzatánál fogva fennakadt a cserfaágon. Látván ezt Joáb, dárdájával keresztülverte az ő ármányos szívét. Milyen gyenge az ember, keresztyén atyámfiai! hiába megy jól a sora, hiába van tele gazdagsággal, soha ki nem elégül, vakon tör a más javára, s nem törődik sem pusztulással, sem kárhozattal, pedig osztályul kapja mindkettőt. Sem az atyát, sem a királyt illető tisztelet és hála nem köti meg a bűnös kezét, de még a saját lelkiismerete sem, nemhiába mondja szent Pál apostol Rom. 7:22. „Gyönyörködöm ugyan az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok az én tagjaimban más törvényt, mely az én elmémnek törvényével ellenkezik és engem rabul ad a bűn törvényének.” Hiába mondja a bűnös lelkiismerete, hogy ami a másé, ahhoz ne nyúlj, a kéz magától mozog a bűn útján, mert benne van a gonosz törvénye.

A hívek összebólintottak. Huszonnyolc éve, dehogy, Péter-Pálkor lesz huszonkilenc, hogy nálunk paposkodik a tiszteletes úr, de mindig ilyen szép, kerek beszédű volt. Más pap, ha megöregszik, bereked, nem bírja szusszal, belezavarodik, de bezzeg nem a tiszteletes úr. Pedig milyen nagy bánatja van szegénynek, hogy éppen a kántora tett vele csúfat.

–     Keresztyén atyámfiai! A pap lelkiatya, hívei lelkének gondos istápolója, mily bűnös tehát az, aki az ő papját javaiban megkárosítja, aki lábbal tapossa a pap személyének járó fiúi kegyeletet! Mily fájdalom a mi kisded egyházunknak, hogy oly közelálló találtatott égbekiáltó gonoszságban! Nem érdemelné-e meg, hogy hajánál fogva fennakadjon a bosszuló cserfaágon és átüttessék? Nem voltam-e neki papja, jóltevője? Legyünk könyörületesek, atyámfiai, ne nézzük benne a bűnt, amiért bizonyára példás büntetésben részesül, hanem tekintsünk inkább magunkba. Ha van még bennünk megátalkodott, gonosz szándék, vessük ki magunkból, gyomláljuk ki a lelkünkből, hogy húsvét ünnepén, amikor az istenfélő keresztyének Jézus Krisztus feltámadására emlékeznek, makulátlan lélekkel járulhassunk az Úr asztalához, és fennen mondhassuk: ebben az egyházban, ebben a faluban többé idegen jószágnak nem kél lába, annál kevésbé egyházi jószágnak, papi jószágnak!

A tiszteletes úrnak hirtelen elállt a szava. A hívek önkéntelenül is hátrafordultak, s csodálkozó moraj hullámzott végig a gyülekezeten. Zsinóros, fekete mentében és magyar nadrágban belépett a kiprédikált kántor, öreg édesanyját vezette a karján, az reszketős tekintetét rá-rávetette délceg fiára, s örömében mindegyre elpityeredett. Szegény öregasszonynak majd megszakadt a szíve, amikor vitték a fiát a csendőrök. A kántor szokott ülőhelyére vezette a fekete ruhás nénikét, kezet csókolt neki, tűrte, hogy két aszott, reszketős karjával átölelje, aztán nyugodt, méltóságos léptekkel felment a kórusba.

A vén harangozó, aki mellesleg süket is volt egy kicsit, nem tudta mire vélni a nagy hallgatást, egyre várta, hogy a tiszteletes csak rákezd a könyörgésre. Eltelt egy perc, eltelt két perc, s ekkor felrémlett az öregben a gyanú, hogy talán átaludta a prédikáció végét és a könyörgést. A háta mögött váratlanul megszólalt a kántor mély basszusa, s a vén harangozó úgy bámult reá, mint egy kísértetre.

Az istentisztelet után a kántor megvárta a papot az ajtóban. A tiszteletes csak hümmögött, fakó arcát kínos mosoly barázdálta, sehogy sem tudta leküzdeni éktelen nagy zavarát.

–     Tiszteletes úr – kezdte baljóslatúan a kántor –, megfogták a tolvajt.

–        Ejsze tudtam, tudtam – hadarta szorongva a pap.

–     Küldje a tiszteletes úr a cselédjét a holmikért az őrsre.

–     No, jól van no.

–     Tiszteletes úr – folytatta baljóslatúan a kántor –, adja-e felibe a staristyai szántót?

–     Persze no, adom – nyögte ki megadóan a tiszteletes.

–     Úgy már jól van – felelte megenyhülten a kántor, és megbillentette a kalapját