XII

Amikor Blendea hajnalban neszét vette, hogy egyszerre több betörés történt a faluban, s a csendőrök most már bizonyára nem nyugszanak, míg le nem fülelik a tolvajokat, csak éppen vállára vetette a tarisznyáját, elbúcsúzott siránkozó feleségétől, és nyakába vette a hegyvidéket.

Immár harmadnapja bujdosott az erdős völgyekben, a falvakat lehetőség szerint elkerülte, nehogy belebotoljék a csendőrökbe. Elhagyott erdei kalyibákban húzódott meg éjszakára, de ha szerét ejthette, legszívesebben bekérezkedett egy-egy karámba. A pásztorok nemigen faggatták, ha napközben segített a túróscsebrek körül, helyet szorítottak neki a subák alatt. Odakünt, az alacsony paláikkal kerített térségen, szorosan egymás mellett aludtak a juhok, és egymást melengették a hűvös éjszakában. A kunyhóban fullasztó volt a levegő, mert felényire talajba volt építve,  s árasztotta a zsíros, erdei rothadást. A tűzhely füstje is benn szorult párás időben, s a tetejébe még érdes faggyúszag is facsarta az ember orrát. A pásztorok a rengeteg élősdi miatt faggyúval dörzsölték be magukat tetőtől talpig. Blendea alig tudott aludni a rovaroktól. Bolhák, tetvek, pókok lepték el, szemtelenül sürgötek a bőrén, annyira csípték, csiklandozták, hogy kínjában véresre karmolta magát. Kért egy kis faggyút a pásztoroktól, de azok tagadóan rázták a fejüket. A faggyú kincs, nem adják minden jöttmentnek. Olykor valamelyik pásztor kurtán megemlítette, hogy csendőröket látott a völgyben kanyargó ösvényen, s erre a tüzet körülülő emberek szúrós szemmel fürkészték az idegent. Ilyenkor Blendea csak a derengésre várt, hogy vállára kapja tarisznyáját, s vastag botjára támaszkodva, újra megkezdje vándorútját. A tűz már régen kialudt, csak a hamu alatt pislogott egy-egy álmos parázs, s amíg felszedelőzködött, szorongva érezte, hogy a pásztorok ébren vannak, homályhoz szokott szemük zöldesen izzik a fekete kucsmák alatt. Jaj lenne neki, ha a sötétségben bízva rátenné a kezét egy sajtra, egy faedényre vagy éppen a féltett faggyúra, amely hánccsal körülfont cseberben áll a sarokban, egy kis füstös, beszírozott ikon alatt. Érezte, hogy a pásztorok tekintete az udvarra is követi, amint a felriasztott juhok között botorkálva végigballag a karámkapuhoz vezető ösvényen. A pásztorok füle úgy hozzászokott az állatok hangjaihoz, hogy az egyszerű bégetésből mindent értenek. E töredezett, panaszos hangok megnyugtatják őket, de jaj lenne neki, ha az áthatlan homállyal cimboraságban átvágná késével egy gyanútlan bárány torkát, és hóna alá kapva igyekezne elsompolyogni. Az állat hörgését a bégetésen keresztül is meghallanák. A magaslati levegőben minden hang oly élesen cseng, mint az ütögetett kristály.

Künt a karám előtt, a kopárra legelt hegyoldalon ropogott léptei alatt a száraz fenyőtoboz, s itt-ott az elhullatott juhtrágya oly puhává tette a járást, mint a süppedő szőnyegen. Nem messze, oldalvást hatalmas szál fenyők fekete sora ereszkedett le a völgybe, melynek homályában már gomolygott a hajnali köd. Az ég még sötét, éjszakai kékben borult az erdők fölé, a csillagok élénk, hideg fényben ragyogtak, de a hűvös, éjjeli tündöklés szinte percről percre halványodott, a fenyők merev lombjai már szürkültek, és az ébredő karámban felzendült a juhok bégetése.

Blendea nem kószált céltalanul a havasalji erdőségben. Már a faluban hallott egy nagy szénégető telepről, mely a naszódi határőr-vidék erdőségeiben dolgozott. Egy Mos Trucza nevű zsírosparaszt, kihasználva a határőr-vidék erdőiben bujkáló katonaszökevények sanyarú, kiszolgáltatott helyzetét, igazi szénégető nagyüzemet szervezett a naszódi erdők mélyén. Ide igyekezett Blendea, hogy amíg feledésbe merül az ügye, legyen állandó hajléka és kenyere.

Nappal békésen sántikált a szálas fenyőkkel szegett gerinceken, melyeknek hegyi levegőjében a tavaszi nap különös derűvel és szelídséggel pompázott. Itt-ott terjedelmes moha- és pázsitmezők lepték el a tisztásokat, s oly selymesen zöldelltek a felszálló harmatban, mint a bársony. Olykor a párás völgyből felhallatszott a távoli harangszó, a pásztorok méla, dudaszerű kürje, az elmosódó kutyaugatás, juhbégetés, és a szél járása szerint szeszélyesen erősödött vagy gyengült. Alant a völgyben a tölgyesek sötétzöld öve vonult, rengeteg frissen zöldellő tisztással, míg a magasban, a rozsdásszürke bérceken ritkás csapatokban ereszkedett le a törpefenyő.

Alkonyat felé a vándort félelem fogta el. Ahogy a szálló nap lassan bevonta éles világát, a zöld mezők és erdők lebegő ezüstverőben úsztak utána, s mindenütt elmosódtak az élesebb körvonalak. Mintha a természet fényei az alkonyat felé csobognának, és nesztelenül kitöltenék a völgyeket, oly párás, hamvas és nyugalmas volt a táj arca, de átellenben már feketés borulattal leskelődött az éj. A sötétség egyre terjedt, és a rokkant szívét mindjobban szorongatta a félelem. Könnyű lemosolyogni a faluban a pásztorok meséit, de künt a néptelen havasi mezőn, a közelgő éjszaka árnya alatt, a szemlátomást feketülő fenyvesek tövében nincs hozzá az embernek bátorsága.

Vagy nem ilyen csillagtalan éjszakákon ront áldozatára a holt emberből vérivó farkassá vedlett szörny, a prikulics? Jaj a magányos pásztornak, akit meglep az éj a mezőn! Másnap megtalálják szétmarcangolva a bozótban, tágult szemgolyója megkövült rémület, s nincs egész testében egy csöpp vér. De Blendea a prikulicsnál is jobban félt a lidérctől, a sírból éjszakánként kikelő vérszopótól, akiről borzasztónál borzasztóbb történeteket meséltek e vad vidék lakói. Egy-két évvel a háború kitörése előtt az egész határőr-vidéket rémületben tartotta egy Farfatat nevű favágó. Már életében rebesgették róla, hogy éjjelenként juhot lop, mindenféle ördögi praktika közben elmetszi a torkát, és kiszívja a vérét. Halála után hol itt, hol ott bukkant föl, s áldozatait most már gyerekek meg asszonyok közül szedte. A környék falvai deputációt menesztettek a főszolgabíróságra, s követelték, hogy Farfatat hulláját ássák ki és égessék el. A hatóság, hogy megnyugtassa a felbolydult népet, kihantoltatta a tetemet. Bár Farfatat hullája már több mint fél éve feküdt sírjában, még teljesen ép volt, s a boncolóorvosok elhűlten tapasztalták, hogy ereiben friss vér van.

Blendeát kiverte a hideg verejték. Legalább egy nyersfából otrombán összetákolt kereszt akadna útjába, kereszt, amelyre izzásig hevített vésővel kormos evangéliumi mondásokat égettek vándor kalugyerek. Szíjával odakötné magát a kereszt lábához, és nyugodtan alhatna. Milyen megkönnyebbülést érzett, amikor a szomszéd hegyoldalon megcsillant egy karám tüze. Siettette lépteit, pedig tudta, hogy mogorva, gyanakvó emberek várják, akik csak azért fogadják be, mert kötelez a prikulicstól való ősi, közös félelem. Tudta, hogy aranyért sem kap faggyút, amivel bedörgölje testét az élősdiek ellen, de inkább véresre karmolja magát, semhogy eltöltsön egy magányos éjszakát az erdőben vagy a holdfényes tisztásokon.

Negyednapra különös, zord vidékre érkezett. A nagy szálfák kérge itt-ott le volt hántva, és a fa eleven húsa a határőrség nyersen beégetett pecsétjét viselte. Ritkás fenyvessel borított, szakadékos hegyoldalak között, buján zöldellő, keskeny, mély völgyben sebes vizű patak folydogált, s egyik partján ösvény kanyargott. Elhullatott faszén-darabok jelezték, hogy Trucza szénégetője nem lehet nagyon messze. Déltájban hosszú szeneskaravánnal találkozott. A tömött zsákokkal megpakolt kis mokánylovak lomhán kocogtak egymás nyomában. A karavánt két öregebb ember kísérte. Maguk is sovány mokánylovacskákon ültek, óságtól szinte megpuhult fanyergekben.

A szénégetők megállították a lovukat, és figyelmesen nézték Blendeát, akinek a több napos kóborlásban kinőtt a szakálla, s beesett arcát kicserezte a nap.

–     Munkát keresel? – kérdezte az egyik hajcsár.

Blendea bólintott, s szemügyre vette az ősz hajú, szikár férfit, akinek válláról füstös-kormos darócposztó-köpeny lógott, és használattól megfeketült tüszőjéből rézöntésű, cirádákkal díszített ivókupa meg egy hímzett dohányzacskó kandikált ki.

–     Nyomorék vagy – folytatta a szénégető –, nem tudom, felvesz-e Mos Trucza, próbáld meg.

A hajcsárok megcserdítették az ostort, és a karaván folytatta útját. Blendea is tovább mászott az emelkedő ösvényen, a patak most már zuhatagos gyorsasággal szaladt a kövek között, és a hatalmas szál fenyők szinte összeborultak felette. Orrfacsaró bűz terjengett, és a messze magasságban kormos pára lebegett összegyűlve, szinte feketés mozdulatlanságban. Lépten-nyomon karvastagságú hasábokból emelt farakások szegélyezték az ösvényt, s a pázsit feketén csillogott a koromtól. A szenítőtér hatalmas szál fenyők övezte tisztáson feküdt, s puha talajában rengeteg toboz és fenyőtű porladozott. A jókora térségen tíz-tizenöt kúpos szenítőrakás füstölgött. Egyik-másikát csak most takarták kormos rongyokba öltözött munkások, vasfogú gereblyékkel húzták össze a fenyőtűvel és málló tobozokkal kevert homokos port, és nagy, otromba szitákban tisztálták meg a gyúlékony gyantaneműtől, hogy azután lapátokkal hányják a kúpok tetejére. Mások vasalt fakalapáccsal veregették a rakás felületét, hogy jobban összeálljon, és kiszoruljon belőle a levegő. Olykor fordítottak a hosszú kalapácson, és szelelőlyukakat szurdaltak a nyelével. Egy-egy szálfába vágott, keskeny, pallószerű lépcső vezetett fel a szenítőrakások tetejére, időnként munkások mászták meg a fokait, és fakupából locsolták a vizet a rakás oldalára, nehogy a takarópor felrepedezzék a hőségben. Blendea elvegyült az emberek közé, s kérdezősködve bolyongott a fullasztó hőben, a gőztől átnyirkosodó füst gomolyaiban. Abroncsos hordókban kátrányos lé merevedett, s itt-ott üledékes, szennyes színű faecet párolgott fanyar bűzzel. A kalapácsütés, a fűrészelés, a kézi szánok csúsztatása meg a sok kiabáló, káromkodó emberi hang fülsiketítő zűrzavarrá elegyedett.

Mos Trucza szénégetője talán a legnagyobb volt egész Erdélyben. A háború kitöréséig sok apró szénégető telep működött a vidéken, de a háború szétszórta az embereket, az alkalmas munkaerő bevonult katonának, a szenítőtereket belepte a fű és a bojtorján. Mos Trucza élelmessége újra felvirágoztatta az ipart, és a sok kis elszórt telep helyett megteremtette a szénégető „nagyipart”. Harminc-negyven katonaszökevény is dolgozott Mos Trucza gyárában puszta élelemért meg valami lehetetlenül alacsony bérért, amiből még a napi dohányra sem telt. Idővel igazi rabszolgáivá alacsonyította a szökevényeket. A csendőrség sohasem tudott rajtaütni, mert a telepet csak a keskeny patakvölgyön keresztül lehetett megközelíteni, s körös-körül járhatatlan, sziklás erdőség terpeszkedett. Mos Trucza őrei ott álltak a völgybejárat fokain, és minden gyanús idegen érkezését jelezték. Ha csendőr-őrjárat közeledett, a katonaköteles férfiak pillanatok alatt elszéledtek az erdőben, a vízmosásos szakadékokban, és a szenítőtéren csak a sihederek meg az öregek maradtak.

A szenítőtér szegélyén, hámlott kérgű, kopaszodó fenyők alatt, melyeknek gallyaira feketés zúzmarát vont a füst, hosszú sor földbe épült kalyiba púposodott, mint egy sor óriási vakondtúrás. Itt aludtak a munkások. Mos Trucza kunyhója valamivel nagyobb és kényelmesebb volt, ajtaja éppen a szenítőre nyílt, hogy a gazda fekhelyéről is szemmel tarthassa a munkát.

Mos Trucza subáján hevert a deszkával jól-rosszul kipadolt földön, s ravaszul fürkészte a belépő idegent. Hatvan év körüli férfi lehetett, zömök, pocakos ember, inkább magas, mint alacsony. Prédaleső, kis, kampós orra volt, s a feje olyan kopasz, mintha leberetválták s gyantával kifényesítették volna. Ködmöne, inge, nadrágja csöppet sem volt tisztább, mint a munkásoké, csak az övén viselt egy pompás tüszőt, ami művészi bőrmunka volt. Feje fölött egy háborúviselt manlicherpuska függött lőszertáskával, puskaporszaruval meg töltényes övvel megkoszorúzva. A gazda gyér szemöldöke alól egyre fürkészte a jövevényt, aki sötéten állta vizsla tekintetét.

–     Mit kezdjek veled? – kérdezte Trucza botladozó nyelvvel, s Blendea nyomban látta, hogy a gazda mámoros. Cserépkulacs állt a keze ügyében, olykor kortyantott egyet belőle, s keze fejével megtörölte asszonyosan csupasz száját. Mos Trucza részeg volt, de nála ez a részegség maga volt a felcsigázott éberség és józanság.

–     Mit kezdjek veled? – folytatta a gazda –, nyomorék vagy, nálam sokat kell járni a kéziszánnal, görnyedni, mászni a rakásokra.

–     Ha nyomorék is vagyok, gyalog jöttem a falumból, s ha kell, a világ végére is elmegyek – felelte Blendea, és makacs, sötét tekintetével rebbenés nélkül nézte a gazdát.

–     Azzal ne dicsekedj – mondta csúfondárosan Trucza –, egy emberem, aki sajtért volt a karámban, látott téged a minap, de már tegnap itthon volt.

–     Ha nem mozog elég gyorsan a lábam, majd mozog az eszem – felelte megvetően Blendea.

–     Miért szöktél el a faluból? – kérdezte szigorúan Trucza – loptál, raboltál? Mos Trucza nem tolvajok és rablók gazdája, én tisztességes ember vagyok.

–     Attól még gyilkos is lehetsz.

Trucza némán elvigyorodott, csupasz arcán kedélyes elégültség csillant meg, aztán ravaszul tovább faggatta a rokkantat:

–     Nagy vétket követtél el, vagy csak olyan asszonyos dolgot? Ha nagy a vétked, itt-tartalak, mert nincs hova menned, és hű munkásom leszel.

–     Ha kicsi a vétkem, majd teszek róla – felelte Blendea sötéten fintorogva, s konok tekintetét pillanatra sem vette le a gazdáról.

–     Jól van, felfogadlak – hunyorított ravaszul Trucza –, de nálam csak élelmet, szállást és napi öt fillért kapsz.

–     Tartsd meg, nem vagyok koldus.

–     Jól vált az eszed, nyomorék – bólintott elismerően vigyorogva a gazda –, maradj itt, kapsz élelmet, szállást és napi tíz fillért, majd meglátom, mire tudlak használni, forgolódj ügyesen.

Blendea ott maradt a telepen. Néhány hét alatt megtanulta a szénégetés minden csínját-bínját. Az első héten még csak a szenítőteret egyengette, a takaróport kaparta a gereblyével, vagy a szálfába vágott lépcsőről locsolgatta a hevülő takarót, máskor meg sövényfonást emelt gallyakból a rakás köré, hogy ne érje a szél. Később maga is segédkezett a rakásnál, válogatta a hasábokat, szénaprólékkal, üszökkel, apróbb fadarabokkal tömködte a tűzaknát. Rövidesen önálló munkakört kapott, maga méricskélt, rakta a földszintet, földszintre a búbot. Csakhamar éppen olyan szurtos, kormos lett, mint a többi szénégető, és sántítását leszámítva, aligha ismerte volna meg valaki. A munka kora hajnalban kezdődött, és gyakran késő éjszakáig is eltartott. Minden rakás körül egy-egy tapasztalt szénégető őrködött éjjelenként, és végezte a legszükségesebb tennivalókat. Koromsötét éjszakákon bontották fel a megszenült rakásokat, hogy az izzó hasábokat észre lehessen venni. A csillagtalan éjben ragyogtak az izzó, vörös hasábok, s ha vízzel locsolták, sistergő, fehér párát lövelltek az ég felé. Az összeomló rakásból párával terhes, ecetszagú füstfelhő emelkedett fel morajló sóhajtással. Blendea három társával aludt a kalyibában, most már volt faggyúja, amivel bekenhesse magát a rovarok ellen, s legalább nyugodtan szunnyadhatott néhány órát. Még alig derengett, Mos Trucza már talpon volt, és ostorával nagyokat cserdített a kalyibák ajtaja előtt.

Rövidesen azt is megtanulta, milyen fanem kell a vasolvasztónak, lakatosnak, kovácsnak, olvasztókemencésnek. A gazda kiküldte egy tucat favágó élén az erdőbe, hogy vágasson cserfát, bükkfát, nyírfát, fűrészeltesse egyforma, hasábokba, és csúsztassa le a szenítőtérre. Juharfáért, hársért, nyárfáért, szilfáért, gyertyánfáért le kellett szállni a mélyebb völgyekbe, és hátukra szíjazva cipelték fel a hasábokra fűrészelt fát a szenítőig. Az erdő sötétzöld volt, de ahol a nap betűzött, aranyzöld sugárban úszott minden, és a virágok körül darazsak meg vadméhek zümmögtek. Aztán hirtelen elkomorodott az ég, szennyesszürke felhők ereszkedtek alá, mintha gyapjas orsó bukott volna az erdő peremére. Az erdő lila haragba borult, feltámadt a szél, és a nagy szálfák zúgva-búgva hajlongani kezdtek. A vihar oly alacsonyra szállt, hogy foszlányos, fehér párája leszorította a rakások füstjét, és alattomos csóvákban szórta szét a földön.

Vasárnapokon, Trucza nagy bosszúságára, senki sem akart dolgozni. Csak fenyegetéssel és ígéretekkel tudott összetoborozni egy tíz-tizenkét tagú őrséget, amelynek tagjai felváltva őrködtek a szenítőn, s éppen csak a rakások karbantartására szükséges munkát végezték. A gazdának nem fért a fejébe, honnan tudják munkásai olyan pontosan az időszámítást, hiszen legtöbbje már két éve dolgozott a telepen, s azóta elveszthette volna a naptár fonalát. A környéken félállati sorban tengődő pásztorok élnek, s számukra nincs sem vasárnap, sem húsvét, csupán a nap járása és a juhok ellési szaka szerint van valami kezdetleges időszámításuk, azoktól ugyan nem szerezhetik értesüléseiket. Mos Trucza sokáig a harangszót vádolta, melynek lágy foszlányai átszárnyaltak az erdős messzeségen, s békés mélabúval lengedeztek a kormos katlan felett. Trucza megátkozta a harangot, és imádkozott, hogy vigyék el mindahányat ágyúnak. Negyven ember egy egész áldott nap csak eszik, iszik, táncol, a takaró pedig repedezik, a szenült helyek hiába várják a szapora kalapácsütést, még belekap a szél a rakásba, és lángba borul, mint a máglya. Ott van a rengeteg hasábfa, rakást kellene emelni, amíg nem jön egy kiadós eső, és át nem ázik. Egy ízben a facsúsztatók körül ődöngött, és a munkásokat serkentette, amikor a cserjés hegyoldalon megakadt a szeme egy nagy, magányos fán. A fa keletre néző törzséről ölnyi magasságig le volt hántva a kéreg, és a félhenger-szerű, sima lapon rengeteg apró rovás futott szét, emeletes sorokban. Fönt egy sugaras nap és hold virított buzérlevéllel élénkpirosra pingálva, kövéren és. jóságosan, mint az uralkodó csillagpár. Vastag, piros rovások jelölték a vasárnapokat és az ünnepeket, a tavaszi és őszi napéjegyenlőséget pedig sugaras, vörös napocskák. Szabályos naptár volt, egyszerű lelkek szolgálatára. Méltányos volt a munkával szemben, mert csak a vasárnapot, az ortodox egyház sátoros ünnepeit, Szent György napját és Szent Mihály napját tartotta számon. Trucza emésztette magát haragjában, hogy csak ilyen későn jött rá a turpisságra. „Majd adok én nektek – mormolta magában –, ebben az erdőben én vagyok a naptár!” Megparancsolhatta volna munkásainak, hogy döntsék le a naptárfát, de ha tehette sem járt szívesen egyenes úton, szeretett mindent suba alatt elintézni. Aznap éjszaka, amikor már mindenki aludt, csak a rakások körül topogtak az őrök, fakupával öntözgetve időnként a takarót, Mos Trucza fejszéjéhez nyúlt, s kisompolygott az éjszakában a hegyoldalra. A magányos naptárfa figyelmesen állt a cserjés közepén, szinte az ég felé ágaskodott, mintha a csillagok bűvös zsongását hallgatná, akik a fényes légkörben meghánynak-vetnek egyet-mást a naptár dolgában. Mos Trucza dühtől szuszogva botorkált a fához, s rövidre fogott fejszével vagdalni kezdte a rovásokat. Olyan zsugori zajt ütött, mintha csak egy fiókharkály kopácsolna a fán. Nem akart lármát csapni, nehogy felébredjenek a munkások, s talán félt is egy kicsit, hiszen tudta, hogy a csillagok törvényét bántja. Jó félóráig faricskálta, nyeste, szabdalta a naptárfát, egészen kimelegedett és beleizzadt a munkába, aztán elégedetten vállára vetette a fejszét, s lecsoszogott a pázsittal és mohával lepett hegyoldalon, melynek harmatos gyapja cinkosan felfogta léptei zaját. Szorongó félelmet érzett, keresztet vetett, s borzongva fürkészte a hűvösen szikrázó eget, nem szalad-e le valamelyik csillag.