XIII

A szénégetők vasár- és ünnepnapokon már kora hajnalban talpon voltak, és nagyban készülődtek a délutáni mulatságra. Lemosták az arcukról a kormot, kimosták a ruhájukat a patakban, és kiteregették száradni. Hajukat bezsírozták, varkocsba fonták, s piros erdei bogyókat tűztek bele cicomának. Kihajtották az istállóból a lovakat, kihordták a trágyát meg a szalmát, és a földes padlót gondosan ledöngölték.

Mos Trucza minden másod-harmad vasárnap fürdött. Megrakatta aprófával a szabad tűzhelyet, nagy kondérban vizet tétetett fel, aztán kihozatott a pincéből egy nagy mosóteknőt. A fürdőhely előtt felállított egy szélfogó sövényt, csöppet sem illendőségből, hanem azért, mert a szökevények egy része, különösen a havasiak, valami asszonyos, férfiatlan dolgot láttak a fürdésben, és a gazda nem akarta csorbítani a tekintélyét. Meghitt embere, az öreg Dromu segédkezett neki. Mos Trucza szőrtelen teste olyan volt, mint egy elhízott asszonyé. A hasa kemény és gömbölyű, mint egy tömlő, petyhüdt ránc nem volt rajta, még a bőr recéit is kifeszítette a zsíros feszesség. Sziszszenés nélkül beleült a gőzölgő teknőbe, s az öreg szolga juhzsiradékból főzött szappannal alaposan ledörzsölte. Addig dörgölte, szappanozta rengő húsát, amíg olyan tiszta és rózsaszínű nem lett, mint a fiatal malac bőre, és a víz szennyesszürke, mint a csatornáé. Akkor egy dézsa hideg vízzel nyakon öntötte, s daróckendővel minden porcikáját ledörzsölte. Kihozta a házból a váltó fehérneműt és gúnyát, és segített gazdájának felöltözködni.

Ebéd után két kis mokánylovon megérkezett a dudás meg a csapos, az egyik zeneszerszámmal, a másik egy jókora demizson pálinkával. A szénégetők ujjongva bevezették őket a táncteremmé átalakított istállóba, s a csapost az egyik, a dudást a másik sarokban álló hordóra ültették. Hirtelen harsány örömrivalgás támadt odakünt, s mindenki kiszaladt a szabadba. Megérkeztek az asszonyok. Négyesével összefogózva kapaszkodtak fel az avarral lepett dűlőúton. Erősen kikékített, buggyos, fehér ingükön virított a sűrű, piros hímzés, gyöngyszemekkel kivarrt pártájukról hosszú lenfátyol fityegett, s a nyakukban átlyuggatott, zsinórra fűzött koronák csörögtek. Tele torokból énekeltek, s szinte egész testükkel verték hozzá az ütemet. Ki-ki karon fogta a szeretőjét, és az egész társaság sivalkodás, birkózás, éneklés közepette bevonult az istállóba. A hordón ülő dudás nyomban fújni kezdte marhabendőből készült zeneszerszámát, és a kornyikáló, sikongó muzsikára a párok táncra perdültek, ha ugyan táncnak lehet nevezni azt a zsúfolódást és ütemes ugrándozást, amit ötven-hatvan ember négy ölnyi hosszú és másfél ölnyi széles teremben művel. Nem is a párok táncolnak, hanem az izzadságban összeolvadt emberi tömeg ráng, topog,  hajladozik egyetlen ütemre. Mell a mellnek, hát a hátnak feszül, és felforrósodik, mint az összedörzsölt fa. Sikongás, kurjantás, lábdobogás süket zűrzavarrá keveredik, és az otromba zenebona fölött hol méla bugással, hol ideges sikollyal száll a dudaszó. A forró verejtékben összefő a koromszag, ecetszag, a faggyú, a kékítőban pácolt levendula és a kapadohány szaga.

Olykor egyik-másik pár kikecmereg a gyúródásból, és a csaposlegényhez tolakszik, aki az egyetlen, csorba féldecis pohárral alig győzi a kiszolgálást. A szénégető csettint a nyelvével, beszippantja elragadtatott arca lebernyegeit, s mindjárt rendel a szeretőjének is egy pohárral, de az a szokás, hogy az asszony csak félig üríti az italt, a másik felét visszaadja a férfinak. A csapos szeme pedig úgy jár, mint a hiúzé, nehogy valaki krajcár nélkül hagyja.

Amikor már mindenkiben van néhány pohár pálinka, a féltékenység vagy egyéb sérelem gyilkos szóviadalokban tör ki. Az ellenfelek rikácsolva vágják egymás fejéhez a legválogatottabb szitkokat. Az egyiknek a szeretője kancsal, a másiké béna. Az egyiket az anyja a pópa előtt szülte a templomban, a másiknak az apja a tömlőcben ül, birkalopásért. A Toducz anyja mocskos és fésületlen, mint egy bontott szalmakazal. A Dubles húgát rajtacsípték egy cigánnyal. Ahogy szenvedélyesedik a hang, és súlyosodnak a szitkok, úgy távolodnak egymástól az ellenfelek. Amikor az egyik a csaposnál van, a másik pedig az átellenes sarokban a dudásnál, a bátrabbik hirtelen előrántja tüszőjéből a kését, és villogó élével megfenyegeti az ellenségét. A másik sem rest, az is előrántja a kését, s ordítozva rázzák egymás felé pengével tüskézett öklüket. A közönség, mely eddig harsány tetszésnyilvánítással kísérte a párbaj fordulatait, hol az egyiket, hol a másikat biztatva, mint egy adott jelre megvonja érdeklődését, s újra ropni kezdi a táncot.

Vasárnaponként Mos Trucza kunyhójában ült a subán, időnként húzott egyet fonatos cserépkulacsából, s aggodalmasan figyelte a szenítőteret, melyen csak ímmel-ámmal dolgoztak az őrök, és sóvár pillantásokat vetettek a zsivajgó istálló felé. Blendeának rokkantsága miatt nem volt ürügye a „vasárnapi naplopásra”, s ezért a gazda mindig beosztotta az őrségbe. Ha felváltották, beszólította magához a házba, kikérdezte viselt dolgairól, beavatta gondjaiba. Mennyi baj van ezzel a sok hazug, mocskos, lusta, iszákos szökevénnyel! Az utolsó népség a világon. Egyik hétről a másikra összegyűjtenek néhány krajcárt ebből a koldusnak való bérből, aztán vasárnaponként megisszák a szeretőjükkel. Törődnek ők azzal, hogy repedezik a takaró és lobbot vet a rakás?

Sovány, molyette bőrű kis szamáron pásztorforma fiatal férfi kocogott a ház elé. A felesége gyalogszerrel lépkedett az oldalán, és kötőféken vezette a feslett szőrű szamárkát. A pásztor irhából varrt ködmönt hordott, s vállára hulló, kócos, barna haján báránybőr kucsma ült betüremkedve. Az asszony tizenhattizenhét éves lehetett, s kecses, mint egy serdülő leánygyermek. Diószín haján üveggyöngyökkel kivarrt pártát viselt.

A pásztor leszállt a nyeregből, tisztességtudóan levette a kucsmáját, és szemügyre vette a kunyhóban ülő két férfit:

–     Melyitek Mos Trucza?

–     Ez a nyomorék! – felelte csúfondárosan a gazda.

–     Hallottam a havason, hogy nincs cseléded, hát itt van a feleségem.

A kis asszony szégyenlősen a férje mellé sompolygott, s szemlesütve megállt az ajtóban.

–     Ügyes, dolgos, fiatal asszony, megfőzi a puliszkádat, megfeji a kecskédet, mos reád, rendben tartja a házadat. Én is nehéz szívvel válok meg tőle, de betelt az időm, megkaptam a behívómat – benyúlt a tüszőjébe, és felmutatta a gondosan összehajtogatott papirost –, megyek Naszódra a csendőrségre. Nem akarom, hogy az asszony támogató férfi nélkül maradjon, aztán nekem is kell most a pénz. Fizesd ki nekem előre az asszony félévi bérét, nem bánod meg.

Trucza hol az asszonyt, hol a férfit kémlelte, majd szó nélkül feltápászkodott a subáról, s mint egy kivörösödött tarajú, nagy, begyes kakas, vigyorogva odadörgölődzött a kis asszonyhoz, megtapogatta a karját meg a derekát, hogy van-e benne elég erő, aztán savanyúan visszaült a subára.

–     Mit adjak neked ezért a gyenge gyermekért? Olyan hitvány, hogy nem merem beküldeni az istállóba, még felökleli a kecske.

–     Hogy beszélsz így, Mos Trucza – felelte sértődötten a férj –, ilyen ügyes, dolgos, fiatal cseléded sohasem volt. Nem kérek érte csak tizenkét koronát évente.

–     Annyiért egy szép, erős asszonyt is szegődtetek! – mondta rosszallóan Trucza.

–     Szép, meglett asszony nem marad nálad tizenkét koronáért, amikor a faluban úgy kell a munkáskéz, mint a kenyér, még az asszonyéért is negyven fillér napszámot fizetnek. Én is vihetném Szuriorát a faluba, s kaphatnék érte nagyobb bért, de nem akarom, hogy elapadjon a munkában, s mire hazajövök, vénasszony legyen.

–     Nem bánom – bólintott jámbor képpel a gazda –, legyen, de csak azért teszem, mert megszerettelek titeket. Miért is mész katonának, te legény? Maradj nálam, kapsz ételt-italt, lesz szállásod, dolgozol egy keveset a szenítőnél, a feleséged főz és mos reám, s boldogan éltek, a csendőr bottal ütheti a nyomodat.

A legény kevélyen rázta a fejét:

–     Eleget voltam a más kutyája és a magam ura mint pásztor – konokul a szemére húzta a kucsmát –, de azt mondom, ki-ki válassza jól meg az urát. A császár szolgája leszek ezután, nem a gazdáké. Fizesd ki nekem az asszony fele bérét, Trucza.

–     Nem elég a negyede? Mit gondolsz rólam voltaképpen? – kérdezte sopánkodva Trucza –, nem áll nálam boglyával a pénz. Isten engem úgy segéljen, minden pénzem négy korona, ha neked adom, nem lesz mivel fizessem a munkásaimat.

–     Neked, a híres, gazdag Mos Truczának nincsen hat koronád, hogy kifizesd a cselédedet? – kérdezte gúnyosan a pásztor.

–     Van, fiam, de nem itt, hanem a faluban a feleségemnél. Márpedig, ha pénzért küldök, az asszony mindjárt firtatja: „Minek kell annyi pénz Truczának? cselédet fogadott? ó az istentelen, vén kecske, még mindig cselédekben jár? nem sül ki a szeme vén ember létére! felesége van, nagy lánya van! no megállj, adok én neki!” Idejön, fiam, s ha gyűlölsz, akkor is sajnálnál, úgy tudja enni az életemet az az asszony. De ne mondd, hogy nem teszek meg mindent értetek. Inkább a saját számtól vonom meg a falatot, de kifizetlek. Ne kérj tőlem egyebet, nincs egyebem, csak a puszta életem.

–     Jól van, Trucza – felelte komolyan a pásztor –, most még csak arról beszéljünk, hogy milyen sora lesz melletted a feleségemnek.

–     Sokat követelsz, te, inkább én kérdezném meg, milyen sorom lesz nekem mellette?

–     Hallgass ide, Trucza, az én feleségem szelíd, dolgos lélek, de nem arra való, hogy fát hordjon a vállán, és szenes zsákot cipeljen. Csak az legyen a dolga, ami körülötted és a ház körül van. Főzzön, mosson, takarítson. Azt egyék, amit te eszel, mert cseléd ő, és nem munkás.

–     Mindjárt bárányt vágatok, és mézes lepényt süttetek érte – fortyant fel csúfondárosan a gazda –, itt én is csak puliszkát eszem, egy kis sajtot, egy kis túrót, hónapok óta egy falat hús nem sok, annyi sem volt a számban. Szegény ember vagyok én, fiam – folytatta nyöszörögve –, ez a sok falánk, tolvaj, rest, iszákos szénégető kiesz mindenemből.

–     Hazudsz, Trucza – szólt komoran, a pásztor –, hát ez micsoda? – leemelte a cserépfazék fedelét, és mohón beleszagolt a kihűlt báránypaprikásba, amit a gazda eltétetett délről vacsorára.

–     Egy kis tokány – dünnyögte Trucza –, csak nem sajnálod tőlem ezt a kis húst?

–     Gyere, Szuriora – szólt elsötétült arccal a pásztor, s még egy sóvár pillantást vetett a fazékra –, hazug ember ez, találok én neked jobb gazdát.

–     Ejnye, fiam – felelte engesztelő hangon Trucza –, itt van ez a lábas hús, egyétek meg, én majd beérem egy kis túróval, meg egy fej hagymával. Tudjátok, milyen az öreg ember. Olyan, mint az egér, nem állja meg, hogy ne rágjon magának valahol egy likat. Ott van a málé is, látom, éhesek vagytok, üljetek le szépen és egyetek.

A fiatal pár leült a kunyhóban a földre, a férfi az ölébe vette a tálat és puszta kézzel halászta ki a hideg, paprikás léből a húsdarabokat, a fejes hagymát, a burgonyát. Minden második falatot a feleségének nyújtotta, s az még az ujjáról is leszopogatta az ízes, paprikás levet. Nagy falatokat haraptak a máléból, olyan lelkesen ettek, hogy két halvány arcuk kidagadt, mint a tele tömlő.

–     Igyatok is, ha már esztek – szólt lemondó gúnnyal Trucza, s átnyújtotta a pásztornak a kulacsát. A férfi hosszú kortyot húzott a kulacsból, aztán a felesége kezébe nyomta, az pironkodva, kis szégyenlős, kurta kacagással megízlelte, és tikácsolva visszaadta.

–     Mos Trucza – folytatta a pásztor komolyan –, én soha ezt az asszonyt bottal meg nem vertem. Ugye, Szuriora, nem vertelek bottal?

A fiatalasszony bólintott.

–     Dehogyis verem én ezt a gyönge szál virágot – fogadkozott vigyorogva a gazda –, szépen gondját viselem, meglásd, meghízik nálam!

–     Ne engedd, hogy a szénégetők bántsák vagy kényszergessék, hallod, Trucza? – folytatta a fiatal férj, s megvető pillantást vetett az istálló felé, ahol sikongó dudaszó mellett még egyre ropták a táncot a munkások. – Szuriora, nehogy összeszűrd a levet ezekkel a szurtosokkal! megrontják a véredet, olyan gennyes kelést kapsz a testedre, mint egy tojás. Ha hírét veszem, hogy szajha lettél, jaj neked! maradj az öreggel, ne utáld, amiért olyan vén és csúnya.

–     Vigyázok a kincsemre – hunyorgott Trucza.

–     Jól van, gazda, még csak az a kérésem, hogy itt az ikon előtt esküdj meg nekem, hogy mindent tisztességesen megtartasz.

–     Jaj de nehéz ember vagy! – tört ki indulatosan a gazda -–, soha ki nem elégülsz! ilyen vén fejjel esküdjem? tisztességes ember voltam világéletemben. De megesküszöm. Eskühetem, mert mindent tartani akarok.

Trucza szuszogva feltápászkodott a subáról, felélesztette a kis ikon előtt a hunyó mécslángot, belemártotta három ujját az olajba, balját a szívére tette, kormos jobbját az ikonra, és elmormolta az eskü szövegét. Hirtelen megfordult, és haragtól gyulladt arccal rárivallt a pásztorra:

–     Most már aztán hordd el magad! ne is lássalak téged, te nehéz ember! két nagy ökörre nem alkudtam annyit, mint erre a hitvány cselédre! fogd a pénzedet!

A pásztor átvette a hat koronát, gondosan megszámlálta, aztán szó nélkül kifordult a kunyhóból, vállára vetette a tarisznyáját, felült a szamárra, s ledöcögött vele a keréknyomtól mélyen felbarázdált útra, mely a szenítőről lejtett lefelé a csermelypartján. Az elhagyott asszony bámész szemmel nézett utána, amíg el nem nyelte a kanyarodó.

A kis asszony igazi erdőháti ártatlanság volt. A legegyszerűbb eszközökkel sem tudott bánni, minduntalan összecsapta a kezét ámulatában, vagy pipacspirosan elfordult, és vihogva takarta kötényébe az arcát. Olykor elfogta a honvágy meg a bánat, és a rönkök szélére telepedve, ölbe hullatott kézzel gubbasztott.

–     Mi bajod, te fáta? – mordult reá Trucza, s atyaian megmarkolta kecses nyakát.

A jámbor teremtés pirult, húzódozott, bánatosan lehajtotta a fejét, és nagyokat sóhajtott.

–     Hiszen ha csak az a baj – súgta a fülébe Trucza –, segítek én azon, visszajön a férjed, még ha masírozik is, csak tégy, ahogy mondom. Bemégy a házba, megteríted az asztalt, meggyújtod a gyertyát, megigazítod az ágyon a vánkost. Kimégy a kuckódba, anyaszült meztelenre levetkezel, s megvárod, amíg feljön a csillag. Háromszor meztelenül körülszaladod a házat, és az útba eső bokrokról letépsz egy-egy levelet. Bent a házban eltakarod a szemed, s a leveleket egyenként elhullatod. Mire kinyitod a szemed, ott lesz a szeretőd az ágyon, isten engem úgy segéljen.

Türelmetlenül várta a szerelmes asszony az estét. Besompolygott a házba, megterítette az asztalt, meggyújtotta a gyertyát, megigazította az ágyat. Kifutott a kuckójába, kibontotta hosszú, fekete haját, szívdobogva levetkőzött, s dideregve várta a napszálltát. Mikor feljött a sötétedő égen a csillag, kilopózott a kunyhóból, és háromszor körülszaladta a házat. Már nedves volt a fű a harmattól, és a nagy fák hosszú árnyékot vetettek a szenítőre. A szénégetők bezárkóztak kunyhóikba, vagy a rakások mögül nézték a jelenetet, s majd megpukkadtak nevettükben. A kis asszony félősen tekingetett erre-arra, s vágytól reszkető kézzel szedte a bokrokról a levelet. A ház előtt eltakarta a szemét, lábujjhegyen besurrant az ajtón, s dobogó szívvel elhullatta a leveleket. Hirtelen egy erős kar derékon kapta, pálinkás lehelet csapott az arcába, s a koromszagú, hájas mellkason szétfolyt a teste, mint a meleg szappanhab. A kis asszony így képzelte otthon a havason a hétfejű sárkányt, és sikoltva kinyitotta a szemét. Hála legyen érte a ránki Máriának, akinek évenként gyertyát gyújtanak a pásztorok! – nem sárkány volt, hanem a gazda, ingujjra vetkőzve, megoldott tüszővel, s kurrogva törte maga alá.