XIV

Az idő újra beborult, s egy-két hétig hideg, havas eső hullt a vidékre. Éjjelenként fagy volt, a hegyeket újra belepte a hó. Csípős szelek jártak a völgyekben, a falu újra sártengerbe merült. A Gergely-naptár szerinti húsvétot ilyen zord időben ünnepelték, ha ugyan lett volna ünnepi hangulat. Hideg, havas eső koppant a templom ablakán, odakünt fagyosan vágott a szél, hiába beszélt a tiszteletes úr a feltámadásról.

Május elején kiderült az idő, a terhes hófelhők eloszlottak, a nap melegen sütött a tiszta mennybolton, s az erdők szemvidító zöldben pompáztak. A csorda most már rendesen járt a legelőre, és a száradó utcát minden reggel s este belepte a marhatrágya.

Ilyen derűs időben köszöntött be a keleti húsvét. Nagycsütörtök óta a tóka mind szenvedélyesebben kerepelt a tornyokban. Eljött a szombat este. Kósza szél járt az utcán, majd könnyű zápor esett, és leverte a hőséget. Az ázott cserjésben gyantaillat gerjedezett, és a fecskék cikázva terjesztették el az enyhe levegőégben. Éjféltájban megszólalt a templom tókája, s hívó szavára pezsgő élet szállta meg a falut. A toronyban lázasan énekelt a száraz lucfenyő, a ládafiából ki-ki előszedte frissen kékített ünneplőjét, és sietve felöltözködött. Nők, férfiak, gyermekek kigyűltek az utcára, és összefogózva szaladtak a templomtérre. A férfiak szűk, fehér gatyát, erősen kékített inget és rézveretű tüszőt viseltek, régi ezüst forintok fityegtek báránybőr kucsmájukon. A nőkön suhogott a szoknya meg az aranyszőttes, vastag, színes katrinca, irhából varrt, hímes ködmönükből kibuggyant ráncos, fehér ingük, s tekercsbe font pártájukról hosszú, lenvászon fátyol fityegett. Mindenki gyertyát vagy fenyőgyantába mártott háncsot szorongatott a markában, a fiatalok csimpolyát is hoztak magukkal, s kornyikálva próbálgatták. A zenebonát oly izgatott tókálás kísérte, mintha valami toronybeli nagy harkály keresné az elbújt ünnepet.

A közeli erdőből csörgő, kerepelő lábdobogás és méla dudaszó hallatszott. A lárma közeledett, az emberek izgatottan tódultak a meredélyes úthoz, mely a templom mögötti dombra vezetett. Friss, zöld lombokba csavart májusemberek szökdöstek le a hegyoldalról, és kecskének álcázott alakokat vezettek kötőféken. A színes takarókba és rongyszőnyegekbe bújtatott kecskék esetlen táncot lejtettek, és szaporán csattogtatták kecskefejű kereplőiket. Cserfagallyakkal megkoszorúzott sihederek csörgőkkel verték az ütemet, és öblösen fújták hozzá a méla csimpolyát. Mögöttük egy egész sereg ereszkedett le a dombról, lobogó fáklyákkal, póznákra aggatott vászonsárkányokkal, amelyeket festőbuzérral és olajos korommal mázoltak pirosfeketére. Sárkányölő Szent György napja éppen nagyszombatra esett.

A templom ablakaiból sárga világ hullt a temető pázsitjára, és a pap rekedtes éneke szűrődött minden eresztékéből. Kitaposott kőlapokon áramlott a sokaság az ajtó felé, és a parányi csarnokon keresztül besodródott a szűk templomhajóba. A zsúfolásban úgy állt a sok égő gyertyafej, mint a lángvetés, s szinte hajtott a füstös mennyezet felé, melynek gerendáin barna, görög szentek rezegtek a hőben, kopott fénnyel a homlokuk körül. Az ablakok kormos falközén piros huszárnadrágba és magyar dolmányba öltözött ördögök vasvillával piszkálták a lángokat rézvörös üstjeik alatt, s esetlen angyalokkal harcoltak a holtak lelkéért. A szentély arannyal futtatott fala mögött illatos füst lebegett.

Hirtelen a toronyban félbeszakadt a tókálás, ünnepélyesen kinyílt a szentély rácsos ajtaja, és áldásra terjesztett karral megjelent az öreg pap. Kopott, sötétzöld miseruháján aranyhímes keresztek ragyogtak, s rekedtes hangján rágyújtott az örömhírre. Egyszerre száz és száz torok énekelte utána, s a toronyban ujjongva megkondult a harang.

Az ünnep kötelez. Még a legszegényebb ember is vitt preszkurát a papnak, és alig volt ház, ahol ne sütöttek volna mézzel és sáfránnyal töltött málélepényt. Aki tehette, bárányt vágott, de még a szegényebbje is heringet evett, s többen összeállva, csapra ütöttek egy kis pálinkáshordót. Aztán a háromnapos ünnep után beköszöntött a szükség és a betegség. Soknak megártott a mértéktelenül fogyasztott étel-ital, s nyöszörögve hevertek az ágyon. Egy Bába Doszofteja nevű, rézfekete arcú, vén cigányasszony sorra járta a betegeket, s dudvákból főzött olajszerű levet itatott velük, amitől elől-hátul megindultak. A banya mindenféle csip-csup dolgot kapott szolgálataiért: egy orsó fonalat, egy párnára való tollút, egy zsákocska rongyot, ételneműt a legkevésbé, mert az ünnepek alatt minden elkelt. Az öreg Nejka, alighogy felgyógyult nehéz hűléséből, mértéktelensége miatt újra megbetegedett. Annyit evett-ivott, hogy másodnapján délben egyszer csak elaludt, szunnyadt egész nap, s még harmadnapján sem ébredt fel, pedig odacsődült az egész szomszédság, és csípte, ütötte, ősz haját ráncigálta, kiabált a fülébe, de hasztalan, csak nyöszörgött mély álmában. Estefelé elszaladtak Bába Doszoftejáért.

Jött is a vén banya, kebelében egy zacskó szárított kecsketrágyával meg egy szikkadt disznóhólyaggal, s szemügyre vette a beteget. Hasra fektette az ágyon, feltűrte az ingét, s mindenféle hókuszpókusz közben hideg vizet csorgatott a gerincére, de az öreg a füle botját sem mozgatta. Bába Doszofteja érte kiszedte kebeléből a hólyagot, akkorára fújta, mint egy disznótök, rákötötte az öreg Nejka fülére, s két tenyerével ráütött. Az alvó felriadt a szörnyű pukkanásra, rémült fintorral körülnézett, hogy vajon melyik világon van, aztán amikor észrevette maga körül az ismerős arcokat, újra lekókadt a feje, s hiába rázták, csíptek, ütlegelték, megint elaludt.

Bába Doszofteja a fejét csóválta, s kivette a kebeléből a száraz kecsketrágyával tömött zacskót, égő parazsat kért serpenyőben, egy marék ganészemet bekent valami émelyítő szagú növényi zsírral, és beletette sülni a parázsba. A serpenyőben olyan bűzös, vastag füst gerjedt, hogy undorában mindenki befogta az orrát. A banya az alvó arcába legyezte a füstöt, de az öreg csak fintorgott, hörögve igyekezett elfordulni, s kínjában is tovább aludt. Már úgy tetszett, hogy Bába Doszofteja kifogy a tudományából, amikor nagy hirtelen mentő ötlete támadt. Leguggolt a földre, s belerikoltotta az alvó fülébe:

–     Bádea Viorel, lopják a dohányodat.

Az öreg Nejka rémülten feltápászkodott, reszkető kézzel megtapogatta tüszőjében a dohányát, s megkönnyebbülten fellélegzett. Bába Doszofteja nyakon öntötte egy korsó hideg vízzel, nehogy megint elaludjék, de már erre nem volt szükség. Az öreg Nejka ülve maradt és búsan maga elé nézett. A felesége mindjárt hozott neki egy kis ecetes lében főzött fuszujkát meg egy csupor savanyú káposztalevet, de az öreg némán elutasította, és tovább emésztette magát.

–     Hej, de csúfat álmodtam, asszony – sóhajtotta keserűen –, még az Isten is megbüntet érte.

–     Egyél valamit, lelkem apókám – kérlelte aggódva az öregasszony.

Az öreg megpróbált felállni, de érezte, hogy nincsen jártányi ereje. Még jobban elfogta a félsz meg a bánkódás, s elhaló hangon kérte, hívják el hozzá a papot, hátha tud rajta segíteni.

Az anyóka sírva szaladt a paphoz, s az öreg Russu csak éppen a nyakába kerítette szélfogó köpenyét, fejére tette széles karimájú kalapját, s botjára támaszkodva elballagott beteg hívéhez.

–     Teher van a lelkemen, tisztelendő atyám – kezdte bánatosan az öreg Nejka, s kitörölt egy könnycseppet a szeméből –, nem is tudom, keresztény ember vagyok még?

–     Az vagy, fiam – felelte az öreg Russu, s barátságosan hátba ütötte az elszontyolodott vénembert –, az akolhoz tartozol, még ha az ördög ki is evett a bőrödből.

Az öreg bádea megfogta a pap kezét, magához húzta, s fogatlan szájával, sűrű csuklások és fogadkozások közepette elsuttogta a baját:

–     Álmodom, hogy bekopogtat hozzám Konstantin és Heléna az égből, Konstantin félrehúz, ahogy én most tisztelendő atyámat, s megkérdezi tőlem, nem mutatnám meg, hol lakik Bába Doszofteja.

Az öreg Nejka felbődült nagy bánatában, hol az egyik, hol a másik ingujjával törölgette a szemét.

–     Ne vedd úgy a lelkedre, Nejka fiam – vigasztalta az öreg pap –, olyan a rossz álom a lélekben, mint a szél a belekben.

A vénember ínyét mutogató, fogatlan száját rátapasztotta a pap fülére, az egy darabig hallgatta, aztán mordul összeráncolta a szemöldökét:

–     Rosszul emlékszel te, Nejka fiam, nem kell nekik ott fönt a te dohányod.

Az öregember lehorgasztotta a fejét, s kis, fonnyadt, vörösre sírt szemével reménykedve pislogott fel a papra, aki fel-alá járt, s olykor egy-egy szigorú, de atyai pillantást vetett hívére.

–     Ide hallgass, Nejka fiam – kezdte a pap –, az a te bajod, hogy nem tudod a vallást, nem férj és feleség Konstantin és Heléna, fiú és anya! Látod, minek erőlteted azt, ami már nem jön a természettől, a mi jó Urunk adta a képességet, ő is veszi el tőlünk öregektől, hogy többet gondoljunk a lelkünkre és kevesebbet az asszonyra, nem segít ezen már száz javasasszony sem. Aztán ne dohányozz, Nejka fiam, mértéktelenül, tudom én, hogy az öregembernek egyetlen búfelejtője a pipája, az pótolja nála az asszonyt, az ételt, az italt, de mindenben legyen mérték. Azért lopták el álmodban a szentek a dohányodat, hogy figyelmeztessenek, mértékkel pipálj, öreg Nejka!

–     Áldja meg az Isten, tisztelendő atyám – sóhajtotta megkönnyebbülten az öreg, s pironkodva megcsókolta a pap kezét –, de mekkora terhet vett le a lelkemről! Már azt hittem, megbántottam a vallást és a drága szenteket!

–     No de terhelj meg engem is egy kis juhsajttal – kacsintott huncutul a pap –, hallom, most hozattad le a karámból, minél nehezebb, annál szívesebben veszem.

–     Ó, csak volna malomkőnyi, hogy gurítva vigye haza a tisztelendő úr! – sóhajtotta hálásan az öreg Nejka, s feltápászkodott az ágyról, hogy kihozza a papnak a sajtot.

Az öreg Russu hazafelé menet találkozott berkesi paptársával, Macrea Traiannal, aki jó húsz évvel fiatalabb volt nála, és sokkal jobb körülmények között élt. Két fiát taníttatta, az egyik Naszódon járt gimnáziumba, a másik már Kolozsváron jogászkodott.

Szálas, jóképű ember volt Macrea Traian, dús, fekete haja és szakálla még alig deresedett, de arcát kivetkőztette finomságaiból az elhízottság.

–     Isten hozott, Traian – köszöntötte kissé savanyúan az öreg Russu. Húzódozott Macreától politizálása miatt, s szó ami szó, irigykedett is reá, nem a módjáért, hanem a fiaiért. Az öreg pap meggyűlölte a politikát, amiért elrabolta tőle a fiát. A fiatal Russu még 1915-ben átszökött a Regátba.

–     Csak nem változol, Teofil – fürkészte figyelmesen Macrea –, olyan vagy, mint húsz évvel ezelőtt, amikor megismertelek, csak éppen egy kicsit megszáradtál és megőszültél.

–     Lúg van ebben a földben, Traian, attól aszalódik az ember.

–     Szép, kövér sajt – szólt Macrea, s szakértően megtapogatta paptársa kezében a juhsajtot, s aztán mint a jómódú ember, ha valamilyen javacskát lát a szegénynél, elkezdte dicsérni, a magáét ócsárolni, a sajtról átterelte a beszédet a helyzetére, s váltig erősítette, hogy minden látszat ellenére az öreg Russunak jobb sora van – az enyém olyan sovány mindig, mintha aszalnák, csak jó dolgod van neked, Teofil, ha nem csurran, cseppen, a fiad megnőtt, maga keresi a kenyerét, szabad földön él, bezzeg nekem fő minden hónapban a fejem, hogy honnan teremtsem elő azt a sok pénzt, ami Dorinnak és Iustinnak kell.

Az öreg Russu érezte az erőltetett hangot, s tagadóan csóválta a fejét:

–     Mit tudod te azt, Traian? ezekből a csip-csup dolgokból élek. Ma egy kis sajt, holnap egy kupa málé, holnapután egy sovány csirke. A kepe alig hajt, olyan rettenetes a szegénység. A békevilágban még pénz volt a kongrua, ma már a negyedét sem éri, tudod te is, minek mondjam. Istenverte, rossz, agyagos föld ez a miénk, olyan munkát kíván az embertől, hogy majd megszakad belé.

–     Mégiscsak megvagy – makacskodott Macrea –, büszke lehetsz a fiadra, szabad földön él, nagy ember lesz belőle.

–     Szép, szép – dohogta az öreg Russu, s akaratlanul is kifacsarodott a szeméből a könny –, de már a harmadik éve nem láttam, s unokám is van.

–     Csak megsegít az Isten – vigasztalta Macrea, s maga is borúsan simogatta a szakállát –, talán csak megsegít, pedig nem sok a remény. Legyőzték a Regátot, s vajon csoda, hogy legyőzték? Osztrák, német, magyar, török, bulgár ellen egyedül volt a román. Letiporták a nemzetet, letiporták.

Az öreg papot idegesítette a politika. Megtörölte a szemét, és másra terelte a beszélgetést:

–     Mi jóban jársz nálunk, Traian?

–     A jegyzőnél voltam – felelte Macrea, és a községháza felé kacsintott –, megint van valami új kultuszminiszteri rendelet. Kéz alatt megsúgta, hogy az alispán látogatja a megyét a lopások miatt, jó lesz vigyázni. Nem rossz ember ez, csak gyáva.

–     Református templomba jár – jegyezte meg legyintve az öreg Russu.

–     Nincs katolikus templom a faluban – hunyorított gúnyosan Macrea –, majd épít neki a hajdúdorogi püspök.

Az öreg Russu úgy érezte, hogy megint a politika tájára kerültek, s ezért hirtelen eléje vágott:

–     Sok lopás volt nálatok?

–     Engem is megloptak, majd egy egész boglya szénámat elhordták. Tudod, ki volt a tolvaj? Doszoftej Purecu, az a nyomorult, akinek pénzt adtam kölcsön, és a mai napig sem fizette meg, pedig csak könyörületből nem hajtattam eddig végre. Csendőrkézre adtam.

Macrea Traian arca vörös lett, mint a posztó, s felháborodásában kiköpött a földre.

Az öreg pap figyelmesen nézte s szomorú legyintéssel hozzátette:

–     Boldog ember vagy, Traian, tudsz még buzogni. Bezzeg, ha nem láttad volna Dorint három éve, nem bánnád, ha elhordják a fedeledet. Irigyellek, nem a módodért, nekem már nem kell semmi, ha van egy kis tejesmálénk otthon, már boldogok vagyunk. – Mosolyogva csóválta a fejét, s hiú erőfeszítést tett, hogy legyűrje megindultságát. – Eszes fiú a Dorin, de én jobban szeretem Iustint. De kedves, szép fiúcska! megnőhetett azóta, hogy nem láttam!

–     Szép, nagy fiú Iustin – felelte Macrea elégülten –, heted gimnazista, de máris önképzőköri elnök.

–     Elengedhetnéd hozzánk a nyáron, szegény öreg anyókám tejben-vajban fürösztené.

Macrea Traian megígérte, hogy elküldi nyárára a fiút, aztán búcsúzott, mert indult vissza Berkesre a szekere. Az öreg Russu botjára támaszkodva hazafelé vette az útját.

Csorba az irodája ablakából szúrós szemmel nézte a két papot. Hosszas beszélgetésük nyugtalanította és sértette a lojalitását. Nyilván arról tárgyalhattak, hogy nincs még minden veszve, eljön még Ferdinánd király. Jámbor ember ez az öreg Russu, de a fia hazaáruló, katonaszökevény, ha betenné a lábát Erdélybe, talán akasztófán végezné. Ez a Macrea nála volt az imént, ő óvatosságra intette, de alig tette ki a lábát, máris képes összehívni egy egész zsinatot. Az öreg Russu elcsoszogott az ablak alatt, s nem minden irónia nélkül magyarul köszöntötte.