XV

Sok baj van manapság a románokkal. A minap a főszolgabíró jelentést kért a görögkeleti tanító földvásárlásairól. Csorba egész nap a jelentésen dolgozott, s olyan mintaszerű beadványt faragott, hogy akár a miniszterhez fel lehetett volna terjeszteni. Megírt mindent, amit hivatalosan tudott vagy ami a fülébe jutott. A görögkeleti tanító néhány év leforgása alatt szép kis birtokot vásárolt össze, többnyire tönkrement magyar családoktól. Az Albina besztercei fiókja olcsó hitelt nyitott neki, azzal a titkos záradékkal, hogy a kikölcsönzött tőke hetven százaléka magyar kézben levő fekvőségek felvásárlására fordítandó. A tanító Leonid nevű fia részegségében beszólt erről a klauzuláról, és Csorba jelentésében felhívta az illetékes körök figyelmét a román bankok hazafiatlan hitelpolitikájára.

Szinte elfogódva nyúlt az íróasztalába a szép írással miniszterpapirosra másolt jelentésért, s mielőtt bezárta volna a borítékba, még egyszer gyönyörködve elolvasta, mint a költő a művét:

 „Jelentés Albu Petru gör. kel. felekezeti tanító földvásárlásairól.

A tek. beléndeki főszolgabíróság 478. sz. /1918./V./9-én kelt utasítására van szerencsém az alábbiakat közölni:

Albu Petru, sajótelki lakos, gör. kel. tanító, 54 éves, 31 éve tanítóskodik a faluban, tekei születésű, román parasztcsalád sarja. Felesége Avram Maria Timoteié, módosabb paraszt leánya, akivel már 29 éve él házasságban. Az asszonnyal 5 hold földet és egy pár ökröt kapott hozományul. Leányuk, Maria, Tekén tanítónő, míg Leonid nevű fiuk, a gimnáziummal félbemaradván, atyja gazdasága vezetésében segédkezik.

Albu Petru 1909-ig, amíg leányát neveltette és fia iskoláztatását megkísérelte, mindössze 4 holddal gyarapította birtokállományát, az is apósának, Avram Timoteinak 1904-ben bekövetkezett halálakor jutott számára osztályul mint felesége örökrésze.

1909-től kezdődőleg, mely korszak egybeesik Leonid fiának a gimnáziumból való kimaradásával, Albu Petru gör. kel. tanító a következő, többnyire magyar lakosok eladásra került ingatlanait vásárolta meg:

1910-ben eladásra került a sajótelki 42. sz. Tjkv. A + 2. rsz. 628. hrsz. alatt bejegyzett 8 kat. hold szántó, tkv. tulajdonos Pethe Gergely sajótelki lakos.

1913-ban a 16. sz. Tjkv. A + 6. rsz. 425. hrsz. alatt bejegyzett 9 kat. hold szántó, tkv. tulajdonos néhai Herepei Samu.

1914-ben az ugyancsak sajótelki 3. sz. Tjkv. A + 1. rsz. 29. hrsz. alatt bejegyzett 4 kat. hold kaszáló, tkv. tulajdonos Pethe Gergely sajótelki lakos.

1914-ben a sajótelki 42. sz. Tjkv. A + 2. rsz. 628. hrsz. alatt bejegyzett 36 kat. hold szántó, tkv. tulajdonos Pethe Gergely sajótelki lakos.

1915-ben a sajótelki 38. sz. Tjkv. A + 2. rsz. 122. hrsz. alatt bejegyzett 16 hold szántó, tkv. tulajdonos Herepei Samu sajótelki lakos.

1916–1918 között Albu tulajdonába ment át – a telekkönyvi átírás mellőzésével – nyolc, à 1–2 holdnyi parasztbirtok, összes terjedelmében 19 hold. Eladók: Marczi Dénes, Mara György, Sója Lajos, Porkoláb László, Dobokán Aurél, Máté István, Vizsányi Imre és Vlád Pantelimon sajótelki lakosok.

Számadatainkat összegezve megállapíthatjuk, hogy az 1910-ig birtokát képezett 9 holddal együtt Albu Petru birtokállománya 101 kat. holdra emelkedett, s ezzel a Sajótelky- és az Ambergféle uradalmak mellett a falu harmadik birtokosa. Vagyonát 8000 kor. telekkönyvileg biztosított Albina-kölcsön terheli.

Ezen egészségtelen állapot nem jöhetett volna létre, ha a nevezett Albina Bank olcsó kölcsönökkel nem siet Albu Petru segítségére. Magánforrásból származó értesüléseim alapján állíthatom, hogy a nevezett Albina Bank azzal a titkos záradékkal kölcsönözte pénzét Albunak, hogy az összeg legalább 70 százalék erejéig magyar birtokosok tulajdonában levő fekvőségek megvásárlására fordíttassék.

Tek. Főszolgabíróság! Mint a fentiekből kitűnik, az Albina Bank a magyar állam érdekeit mélyen sértő hitelpolitikát űz, amelyre úgyis, mint körzetem vezetőjének, úgy is, mint jó honfiúnak, az illetékes körök figyelmét felhívni tartom kötelességemnek.

Megjegyezni kívánom, hogy Albu Petru jóhiszemű ember, akit a póri földharácsolás ösztökél, ki politikával egyáltalán nem foglalkozik, ahhoz nem ért, s aki e tulajdonságaiért kitűnő eszköz az Albina lelkiismeretlen üzelmei számára.”

Csorba újra meg újra elolvasta fogalmazványát, s nem tudott vele betelni, ütötte hozzá a taktust, az emelkedettebb részeket szavalta, minden módon gyönyörködött benne, s nem tudta magát elszánni, hogy borítékba zárja.

Mikor már eléggé kigyönyörködte magát, áhítatosan megcímezte a borítékot:

„A Tek. beléndeki Főszolgabíróságnak, Nagyságos Szombory Dénes Főszolgabíró Úr saját kezéhez.”

Alig telt bele egy hét, a jegyző értesítést kapott, hogy az alispán megyei körútján, május 19-én Sajótelkére is ellátogat. A főszolgabíró közölte, hogy a tanító földvásárlásairól szóló jelentést felterjesztette az alispánhoz, aki majd személyesen fog rendelkezni az ügyben. A jegyző napokig kérődzött az önérzetét hizlaló híreken. Elképzelte magának, hogy az alispán elolvassa a módszeres, kimerítő jelentést, ropogó, telekkönyvi adataival, amelyekről szinte sugárzik a hitelesség, és meglepetten kérdezi: »Ki ez a Csorba Péter?” Álmodozásaiban ideérve, szemérmesen elhallgatta a választ, mindössze egy nyugodt, önelégült mosoly ült ki az arcára.

Május 19-én már kora hajnalban talpon volt az egész elöljáróság. Még az este kidobolták, hogy büntetés terhe alatt mindenki köteles sepertetni a háza előtt, s különös figyelmet kell fordítani a főutca tisztaságára. Szép, derűs hajnal volt, a hegyek kékes ormai fölött még alig pirkadt az ég, és a nagy, havasalji erdők áttetsző homályban pihentek. Könnyű, szürke fény világította be a falu kékre meszelt házacskáit, az utcaseprők nagy port vertek cirokjaikkal a néptelen úttesten, s az összegyűlt szemetet gyerkőcök talicskázták a trágyadombra.

Reggel hat óra tájban a jegyző inspekcióra indult. A sepergető öregek levették a fejükről a süveget, s ígérték, hogy olyan tiszta lesz az utca, mint a daraszolt út a gesztenyésben. Az öreg Nejka Viorel seprője nyelére támaszkodva, megemlékezett a régi jó időkről:

–     Hej, tekintetes jegyző úr, az én időmben, amikor még élt az öreg méltóságos úr, akkora seprűm volt, mint ide a Ciblesz, csak egyszer tettem rá a kezemet, s olyan tiszta lett az utca, mint a pitvar.

–     A talicska sem volt kutya – vette át a szót a másik öregember –, nem efféle gurítani való játék volt, nagyobb volt az, mint egy trágyásszekér, ami szemetet, hordalékot összesepert az ember, egy fordulással elvihette.

Az öreg Nejka Viorel megtömte dohánnyal a pipáját, kovát, taplót, acélt vett elő, s amíg a gyújtással bajlódott, kacsintva odaszólt a jegyzőnek:

–     A pipám is olyan volt, hogy csak egyszer tömtem meg reggel, s eltartott naplementéig, pedig egyvégben szívtam egész nap, most bezzeg tízszer is megtömöm a pipám estélig, pedig éppen csak szívom, hogy el ne aludjék.

Az inspekció után Csorba hazament öltözködni. Az asszony is korán kelt, kivasalta a férje ferencjóskáját, kikeményítette az ingét, gallérját, kézelőjét, aztán magának és a leánykáknak is vasalt ruhát. Egy fekete keszkenős, görnyedt, boldogtalan öregasszony segített neki, az öreg Lele Ána, Pethe Gergely nagyatyjának béreslánytól született fattya, aki öregségére féleszű lett, s egyre úri származásán tépelődött. Bolondult, ha dolmányos, kacagányos nemesurak képeit látta, s titokban mindenkinek megsúgta, hogy az ő őse „Györgye Lázár báró”. Ha vendéget vártak, vagy meggyűlt a mosás, a jegyzőné mindig Lele Ánát hívta segíteni, s elnézte bolondságát, mert ügyes, jódolgú aszszony volt.

Az irodában is nagy volt a sürgés-forgás. A cseléd kisepert, felmosta a padlót, letörölgette és kifényesítette a bútorokat. A strázsa kivitte az egész irattárat az udvarra, és nagy buzgalommal verte belőle a port. A jegyző az ebédlőbe is benézett. A szoba ragyogott a tisztaságtól. A szalonból áthoztak egy kényelmes, bársonyhuzatos karosszéket, a kártyaasztalra mappa, tinta, itatós és toll került. Egy-egy ajtónyitásra finom pecsenyeillat suhant be a konyhából. Sült libamáj készül villásreggelire, finom rózsakrumpli körítéssel. A kamrában kidugaszolásra vár egy palack uradalmi aszú. Néhány pillanat alatt olyan pompás kis asztal terül, hogy az alispán úr őméltósága is megnyalja utána a tíz ujját.

Nyolc órára a jegyző gondosan kivasalt ferencjóskájában megjelent az irodában, ahol már várta az ünneplőbe bújt elöljáróság. A bíró magyar csizmát és vadonatúj, háziszőttes nadrágot húzott, s föléje fekete posztókabátot vett. A román esküdtek lábhoz álló patyolatnadrágban, rakott ingben és irhából varrt hímes bekecsben feszítettek.

–     Nem is kell mondanom – szólt izgatottan a jegyző, s fekete szemöldökét sokatmondóan összeráncolta –, hogy amint belép az alispán úr, mindnyájan egyszerre felállanak és így köszönnek: „Isten hozta, méltóságos úr!” Ha valamit kérdez, katonásan jelentkeznek, és röviden, szabatosan felelnek. Aki nem tud jól magyarul, az inkább hallgasson, felel helyette más.

Odakünt felállították a tölgy- és fenyőgallyal dúsan feldíszített diadalkaput, amelyet még az éjszaka ácsoltak lámpafénynél. A jegyző leánykái hosszú, fehér vászonra piros-fehér-zöld szalagból pompás felírást varrtak, s a lombos kapucímerre aggatták, hadd hirdesse messzire: „Isten hozta.”

Hírszolgálatról is gondoskodtak. Az alvégi csőszkunyhóban elbújtatták a strázsát, tülköt nyomtak a markába, és meghagyták neki, hogy amint meglátja a kanyarodóban a négylovas fogatot, adjon jelt az útirány hosszában posztoló őröknek.

A falusi úri családok is izgalmas várakozásban töltötték a reggeli órákat. Mindenki szépen kiöltözködött, hiszen nem lehetett tudni, nem áll-e valakivel szóba az alispán. Még élénk emlékezetben volt, hogy négy-öt évvel ezelőtt Deésy Albert alispán hosszasan elbeszélgetett az öreg Herepei Samu bácsival. Valéria olvasta valahol, hogy a lelkes „delnők” előkelő vendégeiket szőnyeggel díszített erkélyeken fogadják. Anyja nagy megbotránkozására felszedette a két kis szalonszőnyeget, és kiterítette az ablakpárkányra.

Telt-múlt az idő, már délelőtt tíz óra volt, de az alispáni fogat még nem mutatkozott. A hosszú várakozás, a szerepléstől való irtózás, a buzgó gond, hogy a feszes ünneplőn egy gyűrődés se essék a nagy pillanatig, annyira kifárasztotta az elöljárókat, hogy szívesebben mentek volna kapálni.

Hirtelen kiabálni kezdett a jegyzőség előtt posztoló őr. Csorba elhalványodott, megigazította a gallérját és a nyakkendőjét, feltette a keménykalapját, intett a bírónak, s bal kezében kesztyűt szorongatva, lesietett a kapuba.

Négylovas, fekete hintó kanyarodott be a térségre. A csillogó szőrű, almásszürke paripák kevélyen ficánkoltak, és a délelőtti napsütésben villódzott rajtuk az ezüst lószerszám. A hintó lakkos, fekete ajtaján finoman kimetszett címer aranylott. A bakon, a pörge kalapos, zsinóros mentét viselő kocsis mellett, bajuszos hajdú ült kardosan, paszománttal kivarrt atillában. Dobokay Árpád alispán zömök, termetes, javakorabeli férfi volt. Domború mellén feszült az egyszerű, szürke zakó. Nyersselyem porköpenyt meg szürke puhakalapot viselt, melynek szalagja alól egy gyöngyházszínű kis rucatoll fesledezett. Balján a főszolgabíró ült fekete frakkzsakettben, s a szemközti ülésen, ugyancsak frakkzsakettben, a főispáni titkár, irattáskával a hóna alatt.

A községháza előtt az alispán egy kézintéssel megállíttatta a fogatot. Csorba izgatottan levette a kalapját, s baljában a pár fehér kesztyűvel a hintó elé sietett. Mélyen meghajolt, s megilletődött hangon üdvözölte magas vendégét:

–     Isten hozta, méltóságos uram!

Az alispán kimérten feléje fordította körszakállas arcát, s kifogástalan udvariassággal megemelte a kalapját. Szép, férfias ajkán ápolt bajuszt viselt, kék szeme inkább barátságos volt, de a pillanat hivatalossága és a gond, hogy ne tűnjék leereszkedőnek, hűvös szigorral fátyolozta. A jegyzőről a főszolgabíróra pillantott, mintha átadná neki a szót.

Szombory Dénes fagyosan keresztülnézett a jegyzőn, mintha sohasem ivott volna vele pertut, és hangja szinte süvöltött:

–     Jó napot! Hol a községi bíró?

A bíró zavarában csak a kapuig merészkedett, s onnan bámulta áhítatosan a nagy urat. Az alispánnál csak a miniszter nagyobb, de az már láthatatlan, mint az Isten. Az alispán viszont látható, földi helytartója, aki előtt a főszolgabíró is reszket, pedig annál nincsen nagyobb úr a járásban. Amikor meghallotta, hogy a főszolgabíró felőle kérdezősködik, ijedtében nyögve futott a hintó elé, s vigyázzba vágta magát, mint a cövek.

Az alispán szigorúan összeráncolta ívelt szemöldökét, aztán elfordította arcát, s tekintetét pillanatra sem vette le egy költött pontról, amelyet a delikvenssel éppen ellentétes irányban szemelt ki.

–     Bíró – szólt kimért, zengzetes hangján –, a falu végén van egy híd, be van szakadva a gerendája, kis híja, hogy a lovaim bele nem léptek. Holnap ilyen tájban visszatérek, ha addig ki nem javíttatja, elcsapatom!

Hirtelen a jegyzőhöz fordult, és barátságosan folytatta:

–     Jegyző úr, mi mondanivalója van a falu közállapotairól?

–     Méltóságos uram – rebegte Csorba, akit a szigornak és a jóindulatnak ez az ütemes váltakozása egészen elkábított –, a bűnösök letartóztatása óta nem fordultak többé elő hasonló bűnesetek, teljes a rend és a nyugalom.

Az alispán helyeslően bólintott, majd elgondolkozva megkérdezte:

–     Mi a különösebb oka annak, hogy Sajótelke volt a nyugtalanság fő fészke?

Csorba színt váltott zavarában, de összeszedte magát, és így válaszolt:

–     Méltóságos uram, a csendőrség köröz egy Blendea nevű, idevaló rokkant zsellért, aki, mint a nyomozásból és a tanúvallomásokból kiderült, folyton bujtogatta a népet, s az ő keze volt benne a legtöbb betörésben. Amióta nincs a faluban, helyreállt a rend.

–     Jegyző úr! – vágott közbe fagyos szigorúsággal a főszolgabíró – miért nem jelentette nekem idejekorán ennek az embernek az üzelmeit?

–     Nagyságos uram – rebegte leforrázva a jegyző, és tisztán érezte, hogy a főszolgabíró az emlékezetes pertut torolja meg –, Blendea szerepére csak a nyomozások során derült világosság, sokáig csak egy izgága, félbolond embernek hitte mindenki, akinek épp bolondsága és nyomorúsága miatt sok mindent elnéztek...

–     Szóval, ez a Blendea a ludas – szólt elgondolkozva az alispán, és ösztönszerűen ismételgette magában ezt a román nevet, mely lelke mélyén valami új és szorongó ismerettel kecsegtette. Úgy rémlett neki, mintha a név mögött valami távoli fény villanna, s ha értelmével a fény irányába szegődne, meglepő felfedezéseket tehetne. Ha kedélyének és jellemének fő vonása nem az úri optimizmus és a sekélyes gondolkozás, bizonyára nem mulasztja el a kínálkozó alkalmat, de így minden különösebb gond nélkül lefricskázta magáról a kényelmetlen ösztönzést. Egy intéssel elbocsátotta a bírót, közelebb hívta magához Csorbát, s bizalmasan így szólt hozzá:

–     Jegyző úr, mondja meg a görögkeleti tanítónak, hagyjon fel a földvásárlással, különben velünk gyűlik meg a baja.

Udvariasan megemelte a kalapját, s intett a kocsisának. Megcserdült az ostor, és a hintó puha zajjal tovagördült.

–     Az áldóját! – rikkantotta képéből kikelve a jegyző – hogy állunk azzal a híddal, miféle hanyagság ez, bíró?!

–     Hiszen kijavítjuk – szabódott félénken az elöljáró.

A jegyző elkeseredetten bement az irodába, lecsapta az asztalra a kalapját meg a kesztyűjét, s belevetette magát a székbe. A főszolgabíró fagyos szigorúságán járt az esze, majd a jelentésére gondolt, a sok ropogó telekkönyvi adatra, amit annyi utánjárással szedett össze, s keserűségében összeszorult a szíve. Az alispán úr ugyan kurtán elintézte ezt a fontos ügyet.

Nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent szemrehányó arccal a felesége; a sült libamáj szaga gúnyosan csiklandozta a jegyző orrát.