XVI

A jegyző még ki sem heverte a kudarcot, amikor újabb kellemetlenség zúdult a nyakába. Már hetek óta járt a híre, hogy olyan nagy marharekvirálás lesz, amilyen még nem volt a háború alatt. Kevesen hittek benne, mert mindenki a háború végéről rebesgetett, hiszen a szerbet, az oroszt, az olaszt, a románt mind egy szálig legyőzték már, miért kelljen annyi marha, ha rövidesen vége a háborúnak?

Nagy volt a riadalom, amikor az alispáni látogatást követő harmadik napon megérkezett a szigorú rekvirálási parancs. A falu szegényebb emberei még az első háborús években túladtak nélkülözhető barmaikon, s így az egész dolog csak a gazdák és a falusi honoráciorok kedélyét izgatta. Elég keserves volt ez a jegyző számára, mert a szegénységet nem kell megkérdezni, de a gazdák és az urak nyeregben vannak, és körömszakadtáig tudják magukat védelmezni. Napokig főtt a feje, amíg kieszelt valami megoldást, s akkor, hogy elfogadtassa, megbeszélésre hívta össze a falusi nagyokat. A gazdatiszt, a tiszteletes, az özvegy jegyzőné, a tanítóné, a román tanító, a bíró, Magyarosán, Ferus bácsi, Béni bácsi s még néhány módosabb gazda kapott meghívást. Egyenként szállingóztak az irodába, s mindnyájuk arcáról lerítt a konokság meg a sértődöttség. Az elöljárók és a gazdák az irodai lócákra telepedtek, s már tömörödésük elárulta, hogy egységesen fognak fellépni az urak minden fifikájával szemben. Komoran pipáztak, köpködtek, s fekete bekecseikben olyanok voltak, mint valami rusztikus alsóház tagjai, akik el vannak szánva, hogy nem szavazzák meg a királynak a subsidiumot.

Leánya karján felcsoszogott az irodába az özvegy jegyzőné is. Csorbáné bekísérte az ebédlőbe, karosszéket tolt eléje, pokróccal bebugyolálta a lábát, mert az öregasszony mindjárt fázott, ha nem volt odahaza a kályha mellett. Valéria és a jegyzőné összecsókolóztak, s leültek a pamlagra beszélgetni.

Eljött Albu is, a román tanító, akinek a jegyző kellemetlen meglepetést tartogatott. Kis, sovány, munkában elnyűtt ember volt Albu Petru, el se hitte volna róla az ember, hogy nem egészen egy évtized alatt a falu harmadik birtokosává küzdötte fel magát. Fajtabelijei irigyelték a szerencséjét, a magyarok pedig gyűlölték benne, hogy birtokossá cseperedett. Rossz szabású, olcsó szövetruhája alatt egyszerű falusi gyolcsinget viselt, s nyakkendőt ünnepi alkalmakkor sem kötött. Cserzett, barna arca, erős, konok álla parasztos csökönyösséget és kitartást árult el. Állkapcsai időnként őrlésszerű, ideges mozgást végeztek, s emiatt a faluban Rumegatorunak csúfolták. Konok külseje mögött azonban valami halálos fáradtság rejtőzött. Az évtizedes munka, nélkülözés, szerzési gond megőrölte az idegeit.

A tanítóné a segédtanítót küldte maga helyett. (Menjen, édes lelkem, maga, mert maga férfi, jobban ért a dologhoz, mint én, szegény jó uram, amíg élt, mindig mondta, hogy nem vagyok jó semmire, annyi a dolgom, édes lelkem, vagy húsz befőttet ki kell bontsak, mind megette a tetejét a penész, pedig szalicillal tettem el, de nem érnek ezek a porok semmit, a múltkor is zöld port tettem a svábbogarak ellen a konyhába, de nemhogy felfordulnának, még jobban nyüzsögnek tőle, a tegnap is beleesett egy a felfőtt tejbe, s el kellett dobni az egészet.) A segédtanító tizennyolc éves, nyurga fiatalember volt, kissé félszeg, mint egy hirtelen nőtt kamasz. Megnyerő, finom arca volt, de bőrét elrútították a pattanások. Tüntető előkelőséggel öltözködött. Gombolós lakkcipőket viselt, föléje kalucsnit húzott a falusi sár ellen, s keménygallérján divatos nyakkendő tekerészett. A falusi urak piperkőcnek tartották, s a tanítóné mindenkinek elbeszélte, hogy reggelenként fél óráig is elbíbelődik a nyakkendőjével. A hír nagy visszatetszést szült a spártai jellemet és egyszerűséget fitogtató férfitársaságban, ahol mindenki gombra járó nyakkendőt viselt, és a finomabb városi ízlést korcsnak és asszonyosnak bélyegezték.

–     Fáradjon be az ebédlőbe, tanító úr – fogadta a jegyzőné a fiatalembert, és dohányzástól sárga fogsora mosolyogva villant meg férfias metszésű ajkai között –, szórakoztassa egy kicsit Vali kisasszonyt, ilyen jó, komoly leány kell magának. Van egy kis töltött káposztám, futok ki a konyhára, nehogy odaégjen. De nem kínál meg előbb egy cigarettával?

–     Parancsára, nagyságos asszonyom – felelte buzgó udvariassággal a fiatalember, s felpattintotta a cigarettatárcáját.

A jegyzőné a falu nagy megbotránkozására dohányos volt, úgy eregette az orrán a füstöt, mint egy férfi.

Megérkezett a pap és a gazdatiszt is. A tiszteletes úr lekerítette a nyakából a köpenyét, s bajuszát cibálva, szokott morcos, bizalmatlan modorában odavetette:

–     Ejsze, összeült a kupaktanács.

Pipára gyújtott, s botjára támaszkodva leült a bíró mellé a lócára.

–     Parancsoljon be a szobába, drága tiszteletes úr – tessékelte beljebb a jegyzőné.

–     Köszönöm, húgomasszony – szabódott durcásan a pap –, nekem a nép közt van a helyem, ugye Ferus gazda? Mi vagyunk a nép, odaát a szobában a mágnások.

A gazdatiszt pálcát hozott magával, s anélkül hogy köszönésre méltatta volna a gazdákat, egyenesen az ebédlő küszöbére lépett, s rárivallt az urakra:

–     Nagy disznóság készül, hallom, azért hoztam pálcát, hogy legyen mivel szétüssek közöttetek!

A jegyző nagyobbik leánykája, barna, fekete szemű bakfis, szemlesütve hordozta körül a tálcán a pohárkákba töltött szilvapálinkát.

–     Az isten éltesse a kicsi kisasszonyt! – köszöntötte rá a poharat Ferus bácsi, s egy hajtásra kiitta. Nyelvcsettintve visszatette a poharat a tálcára, s ingujjával megtörölte a bajuszát.

–     Adjon az isten a kicsi Arikának mihamarább ügyes vőlegényt – incselkedett morcosan a tiszteletes úr, s jóízűen felhajtotta a pálinkáját.

–     Még korán volna! – felelte pirulva a kisleány, és kiszaladt az irodából.

A jegyző kivett a zsebéből egy jegyzetet, egy ideig böngészett benne, aztán hivatalosan összeráncolta sűrű szemöldökét, és az ebédlő küszöbére állt, hogy egyszerre szólhasson az urakhoz és a gazdákhoz:

–     Azért gyűltünk itt össze, hogy barátságosan megegyezzünk egy olyan kérdésben, amelyet különben hivatalosan kellene elintézzek, de jobbnak gondoltam, ha mindenki hozzászól, és közösen találjuk meg a megoldást. Hazánk és dicső szövetségese, Németország, még egy utolsó nagy erőfeszítést akarnak tenni a békéért és a teljes győzelemért, és ezért az eddiginél is sokkal nagyobb mértékben kell igénybe vegyék az ország polgárainak az áldozatkészségét és hazaszeretetét.

A tiszteletes úr megbökte a könyökével Ferus bácsit, s félhangosan megjegyezte:

–     Jól beszél, ügyes pap lehetett volna – majd odasúgta Ferusnak: – már persze, csak romány pap.

–     Még egy poharat, aztán nem bánom, folytasd! – kiáltott közbe Sebesi, akiben mindig feszengett a kötekedő kedv, ha a jegyző szerepelt, s ezúttal sem állhatta meg, hogy nyakát ne szegje versenytársa hivatalos lendületének.

A tálca újra körüljárt, a jegyző percekig nem juthatott szóhoz, és az iroda dohányfüstös levegőjében újra eluralkodott az összekoccintott poharak csengése, az égetett torkot hűtő sziszegés és az elégült nyelvcsettintés.

–     Kérem tehát az egybegyűlt urakat és hölgyeket, hogy mindenki adja elő a maga indítványát, javaslatát, hogy a mi falunkra eső vágómarha-kvótát kiteremtsük. Nem titkolom, hogy ez a kvóta sokkal nagyobb, mint eddig volt szokás, s bizony, a rekvirálási ár, amit a kincstár fizet érte, sokkal alacsonyabb, mint a piaci, de gondoljon mindenki a hazára, s itt a miniszter úr rendeletét idézem: – a jegyző ünnepélyesen felemelte a hangját, mint a pap, amikor az evangéliumot olvassa – „A végső győzelem és a béke díjáról van szó, és nem kétlem, hogy úgy polgáraink, mint hivatalos közegeink mindent meg fognak tenni, hogy a diadalmas offenzívánk befejezésére szükséges anyagi eszközöket haladéktalanul vitéz hadseregünk rendelkezésére bocsássák.”

Sebesi már alig várta, hogy átvehesse a jegyzőtől a szót, s türelmetlenségében egészen kivörösödve ült a díványon. Erőszakos mozdulattal felemelkedett, s kevélyen hátrakulcsolta a kezét.

–     Le a kalappal, itt van sütnivaló, nekem ne mondják, hogy csak esze van, mit ér az ész, ha a maga idejében, ráérő, suhanckorban könyvhöz nem szokik! Megint olyan dolog, lehet olyan nagyeszű ember, aki sohasem tanult, és mégis mindent tud, de ha a hazának kell, akkor nekem is, neked is hallgass a neved, lehetsz okos, lehetsz buta, gazdag, szegény, református, óhitű, nem számít, le kell tegyed a krajcárt, pedig milyen jó lenne gugyit venni rajta a zsidónál! tessék engem meghallgatni: az uradalom ad egy tucat tehenet, én is adok egyet, ha a tiszteletes úr sajnálja a bivalyait, ad disznót.

–     Csudát! éppen az államnak hizlalom! – mordult közbe indulatosan a tiszteletes.

–     Tessék engem meghallgatni! nem erről van szó! – ordította kivörösödve Sebesi – a jegyzőné ad egy tehenet vagy amije van, a tanítóné ad, mondjuk, egy ökröt, a bíró egy sovány ökröt vagy, mondjuk, egy borjút, minden gazda egy-egy sovány ökröt, vagy ha úgy kerül, egy-egy lovat.

A bíró megpödörte a bajuszát, s olajbarna arcával elszántan szembefordult a gazdatiszttel:

–     Jól megválasztja a tiszttartó úr, hogy mit adjon, az uradalom tehenet ad, a jegyzőné tehenet, a tiszteletes úr disznót, mert a bivalyát sajnálja, de én ökröt adjak, Ferus bácsi ökröt, Magyarosán is ökröt, a gazdák mind ökröt vagy esetleg lovat – a kis, köpcös emberből kitört az indulat, és felfortyanva kiáltotta: – be ügyesen kifundálták, hogy az urak mind tehenet adjanak, a gazdák pedig mind ökröt!

A gazdák komoran összenéztek, s bizalmatlanságuk szinte testet öltve nehezedett a dohányfüsttel terhes levegőre. A tanító is helybenhagyóan bólintott, s állkapcsa elkezdett haragosan őrölni.

A jegyző úgy találta, hogy a felek nem alkottak maguknak tiszta képet az állam igényeiről:

–     Ne áltassuk magunkat, emberek, az eddigieknél sokkal nagyobb áldozatot követel tőlünk a haza, negyven darab marháról van szó, lehet néhány ló, de a zöme szarvasmarha kell hogy legyen, egy marhát meg lehet váltani két nagy disznóval.

Az emberek elszörnyedve horkantak fel, egyszerre mindenki beszélni kezdett, s egymás hangját próbálták túllicitálni. Ferus bácsi hangja végre erőt vett a lármán:

–     Nincs bennünk híja a hazaszeretetnek, két fiam van a harctéren, hadikölcsönt jegyeztem, de azt meg kell mondjam, hogy az állam csak magának árt, ha mind elrekvirálja a marhát. Miért maradt annyi föld ugaron? mert az emberek félnek a rekvirálástól meg a hadimunkától, és inkább eladják a barmukat! akinek pedig nincs barma, az nem tud szántani, parlagon marad a földje, nem terem rajta, csak gaz, s annak megint az állam látja kárát, mert nem lesz elég gabona, amit rekviráljon!

Csorba nem szerette volna, ha elterjed róla, hogy hivatalos minőségben eltűri a kormányintézkedések bírálatát, s ezért erélyesen félbeszakította a vitát:

–     Mi nem dönthetjük el, helyes-e a miniszteri rendelet vagy sem, ehhez mi nagyon kicsinyek vagyunk, és én semmi körülmények között nem fogom eltűrni. A parancs parancs, akár kellemes, akár nem, végre kell hajtsuk, különben a hatóságokkal gyűlik meg a bajunk.

–     Könnyen beszélsz! – mordult rá a tiszteletes úr – magadnál nem rekvirálsz, mert nincs mit.

Az öreg Béni bácsi eddig savanyúan hallgatott, de most belőle is kitört az elkeseredés, és furcsa, sipító fahangján hosszas sápítozásba fogott:

–     Mindig csak a gazdák, örökké csak a gazdák, ha gabonát rekvirálnak, ha marhát, bezzeg akinek nincs marhája, nem károsodik! mindig csak minket nyúznak, ugyan bizony miért nem rekvirálnak az urak a többi népektől is, akiknek nincs marhájak, de van juhak, kecskéjek, baromfijak, aprómarhájak! rekviráljanak tőlek is, vigyék a piacra, adják el, vegyenek az árán marhát, ne mindig csak a gazda károsodjék!

A tiszteletes úr helyeslően közbevetette:

–     Az öreg Béni jól beszél! járuljanak hozzá az afféle emberek is, mint teszem Szabados Marci, Vári Jóska, vagy hogy ne menjek messzire, Öregdi, a kántorom, aki csak most bérelte felibe az eklézsia staristyai földjét.

Ferus bácsi megtaszította a pap könyökét, és fejcsóválva kérdezte:

–     Aztán mért adta a tiszteletes úr felibe azt a jó földet? én harmadába sem adnám, csak egy kis nyirok kell annak, egy kis permet, s már úgy járja az ekevas, mint a vajat!

A tiszteletes úr ingerülten elfordította a fejét:

–     Mit tudom én, talán elment a szépeszem!

–     Itt a töltött káposzta! – kiáltotta nyájasan a jegyzőné, s a gőzölgő tállal belépett az ebédlőbe. A leánykák már előbb felterítették az asztalt, s a tányérok meg az evőeszközök csengése valamennyire enyhítette a komor hangulatot. A háziaszszony asztalhoz hívó szava egy időre háttérbe szorított minden egyéb gondot, és a vendégek nekiláttak az illatosan párolgó töltelékeknek. Az evésre a pap is bement az ebédlőbe. A gazdák kaptak tányért, kanalat, egy nagy karéj kenyeret, s a jegyzőné mindegyiknek telerakta káposztával a tányérját, de töltelék csak egy jutott fejenként, különben az urak nem ehettek volna meg odabent kettőt.

–     Ejnye, be jóízű pálinka, dicsérem az üstjét – mondta a tiszteletes, asztalkendőjével gondosan megtörölve a bajuszát, s amíg kendőjével az ajkánál pepecselt, mindig durcás, szigorú arca kujon mosolyra derült: – erről jut eszembe, hogy amikor Beléndeken húsvétkívánni voltunk a grófnál néhányadmagammal, egykettőnek úgy a fejébe szállt a jóféle sligovica, hogy visszafelé nem mertek átmenni a malomárok pallóján; mit tehettek egyebet, négy lábra álltak, s úgy másztak át a pallón, mint a majmok. Az volt a legjobb a dologban, hogy amikor már átláboltak, egyiknek sem akarózott két lábra állni, úgy mentek jó darabig négykézláb, mi többiek majd megpukkadtunk nevettünkben.

Harsány kacagás jutalmazta a pap anekdotáját, a gazdatisztben is ébredezett az adomázó kedv, s poharát kihörpintve, valami pajzánságon törhette a fejét, mert Valéria, aki egy félreeső asztalkánál sonkát uzsonnált a jegyzőnével, pirulva közbevágott:

–     Jaj, csak el ne kezdjék!

–     Nehogy zavarba hozzák az én Valikámat – szólt a jegyzőné a férfiakhoz, s mosolyogva kimutatta sárga fogsorát –, maga sem eszik egy kis káposztát, édes jegyző néni? ne kínáltassa magát, vegyen, úgyis csak egy kis tepertyűs pogácsám van még, azt is csak azért csináltam, hogy a férfiaknak jobban csúszszék az ital.

Az öregasszony némán rázta a fejét, s köhögésével vívódva. felszedegette az öléből a kenyérmorzsákat, és a tányérjára rakosgatta.

A tepertyűs pogácsára valóban jól csúszott az ital, s csakhamar olyan békülékeny hangulat keletkezett, hogy a jegyző alkalmasnak találta az időt a tárgyalások újrafelvételére. Hivatalos képpel a küszöbre állt, s egy pillantást vetett jegyzeteibe:

–     Az elhangzott kifogásokat és ellenvetéseket magam is helyeslem, most már csak az a kérdés, hogy olyan megoldást találjunk, amely számol a felmerült kifogásokkal. Olyan teherről van szó, amelyet néhányadmagunkkal nem vállalhatunk. Igaza van a tiszteletes úrnak és Béni bácsinak, járuljanak hozzá azok is, akiknek nincs marhájuk. Én azt indítványozom, hogy vegyen fel a község kölcsönt a bankból, s ebből a pénzből fizessük ki az embereknek a rekvirálási ár és a piaci ár közötti különbözetet. A rekvirált marháért így mindenki teljes árat kap, s nincs miért húzódozzék, hiszen a legfontosabb mezei munkák már úgyis elvégződtek. A kölcsönt pedig kamatostul együtt kivetjük községi illetékben, így gazda, nem gazda, mindenki fizetni fog belé.

A gazdatiszt, akinek jól forgott az esze, ha saját hasznáról van szó, nyomban átlátta a javaslat értékét, s annyira megnyerte a tetszését, hogy fordított egyet szüntelen vetélkedésén, s elkezdte agyba-főbe dicsérni a jegyzőt:

–     Ez már aztán okos beszéd! Nincsen ebben az egész járásban olyan okos ember, mint a mi jegyzőnk! Mit, hogy az egész járásban?! – ordította önmagával perbe szállva. – Az egész megyében! Így, ahogy van, ilyen facér, hitvány létére vihetnék alispánnak, és nem vallanának vele szégyent, nem mondom, nincs eléjáró,_; úri öltönye – a gazdatiszt legyintett egyet, és cinkos kacagásban tört ki –, de fogadjunk, hogy már az iktatásra olyan zsinóros díszmagyart, olyan meggyszín atillát penderítene magának, olyan arany cicomikával kihímezett inget, hogy nekünk falusiaknak duvadhatna belé a szemünk.

A tiszteletes úr eltűnődve cibálta a bajuszát, és úgy találta, a jegyző indítványa lehetővé tenné, hogy jó áron megszabaduljon egyik rosszul húzó bivalyától:

–     Jegyző koma mond valamit. Így már nem bánom, vigyék el a bivalyomat is, csak azt javallom még, hogy a marháért fizessen a falu magasabb árat, mint a piaci, mert ha jön az őszi munka, felszökik a marha ára, márpedig akitől rekviráltak, ősszel újat kell vegyen.

A gazdák hallgattak, s konokul szítták a pipáikat. Nemigen értették az indítványt, s így csak bizalmatlanságuk fokozódott. A bankkölcsönnek nem volt a legjobb hangzása a fülükben, új illetékekről hallani sem akartak, de a leggyanúsabb az volt a dologban, hogy az urak annyira helyeselték.

–     Mi az? nem tetszik?! – kiáltotta a gazdatiszt – hol találnak kendtek ennél igazságosabb osztályt? a rekvirált marháért megkapjuk az őszi árat, a kölcsönt pedig visszafizeti a falu.

–     Okosan van ez kitalálva, nem is mondjuk – foglalta össze Ferus bácsi a gazdák fenntartásait –, csak nem szeretjük az illetéket, mert mit nyerünk, hogyha az adóba kell fizessük, amit a marháért kapunk? és minek ártsuk magunkat bankkal való dologba? én semmit alá nem írok, inkább elhagyom az esküdtséget.

–     No, rosszul okoskodik kend, Ferus gazda – szólt közbe türelmetlenül a tiszteletes –, nem tízen, húszan fizetünk illetéket, hanem az egész falu, minden adózó, mi jut abból kendre? aztán nem kend kell jótálljon a kölcsönért.

–     Értem, értem – makacskodott Ferus bácsi –, de nem igazság, hogy akitől rekvirálnak, még illetéket is fizessen! Akitől rekvirálnak, az eléggé megverődött, ne még búsítsák illetékekkel, vagy ha már fizetni kell, adjanak olyan árat a marháért, hogy az illeték is megtérüljön.

Amíg a gazdatiszt és a tiszteletes a gazdák csökönyös gondolkozásával birkózott, a jegyző félrehívta a tanítót, és kíméletesen közölte vele az alispáni intelmet. Albu Petru beesett arca elhalványodott, és elkezdett rossz magyarsággal mentegetőzni:

–     Tisztességes ember vagyok, a két kezem munkájából élek, megvonom magamtól és a családomtól a falatot, hogy legyen öregségemre. Hát én nem vagyok olyan ember, mint a többi? Nem fizetek adót? nem jegyeztem hadikölcsönt? nem katonáskodik a fiam? Lássam, ki jegyzett a hazának négyezer koronát? az én fiam őrmester, tele van a mundérja kitüntetéssel! csak azért, mert román ember vagyok?! – kiáltotta haragtól reszkető hangon, s felindultságában ijesztően őrölt az állkapcsa – amiért román ember vagyok, nem szabad vegyek földet? a zsidónak szabad, de nekem nem?!

A jegyző ijedten csillapította:

–     Ne idegeskedjék, Albu úr, még beteg lesz, hiszen nem úgy értettük! Most nem megy minden úgy, mint a békében!

A jegyző csitítása csak olaj volt a tűzre, s még indulatosabban pattogott:

–     Nem loptam a vagyonomat! Harminc évig káposztán és szitálatlan málén éltem, s dolgoztam három helyett, mint egy barom! Aki úgy dolgozik, mint én, az szerez, akár magyar, akár román! Én román ember vagyok, de nekem a hatóság hagyjon békét, mert én becsületes vagyok, munkás vagyok!

A pap és a gazdatiszt vasvillaszemmel nézték a tanítót, akit nemcsak földharácsolása miatt gyűlöltek, hanem a nyugodt és nyers lélek ösztöneivel is. Albu csupa ideg és értelem volt, nagy testi és szellemi erőfeszítéssel küzdötte fel magát alantas és nyomorult sorból tanítóvá és nagygazdává. A három évtizedes munka és kitartás azonban megőrölte az egészségét. Tehetsége immár csak betegség volt, s az urak ebben a formájában még jobban utálták.

A nagy lármát a szomszédban leskelődő emberek is meghallották. Egy tucat szegényebb ember, akinek volt egy tehene vagy ökre, s így maga is érdekelve volt a tárgyalásokban, a jegyzőséggel szomszédos telken gyülekezett, és türelmetlenül várta a döntést. Idegesen szívták a diólevéllel kevert rossz dohányt, s ha kihallatszott egy-egy hangos szó, átkiáltottak a tornácon mosogató Lele Ánikának:

–     Te Ánika, min veszekszenek?

–     Ökröt osztanak, oszt van akinek nem kell – felelte az öregasszony.

–     Bolond vagy te, Ánika!