XVII

Egy nyári este deresedő, úrforma ember szállt le a berkesi állomáson a vonatról. Csizmája, lovaglónadrágja, vadászkabátja, rucatollas kalapja olyan gyűrött, hogy ember, aki becsüli magát, előbb kivasaltatja, csak azután veszi fel. Látszott a ruhán, hogy évekig hevert motyóba kötve a katonáéknál. Az úriember arca is gyűrött, s oly fakó, mintha csak nagy ritkán látott volna napvilágot. Kopottas bőröndöt cipelt, s kalapját erősen a szemére húzta. Aggodalma alaptalan volt, senki sem ismerte meg, senki sem törődött vele. Az állomáson összegyűlt falusiak csak azt lesték, nem tért-e haza valakijük a fogságból, úrforma emberekre rá se hederítettek.

A kopott úriember idegesen körülnézett az állomáson, mintha a kocsiját keresné, vagy attól félne, hogy magaszőrű emberrel találkozik, aztán fogta a bőröndjét, s letért a sajótelki útra.

Amikor a falu határába ért, s a dűlőkről egymásután fordultak be a hazatérő emberek, gondosan feltűrte a gallérját, bőröndjét a vállára emelte, hogy az arcát takarja, s fogantyús botjára támaszkodva, gyors léptekkel rótta a megnyúlt árnyékokba borult utat. Az emberek megbökték egymást a könyökükkel, s csendesen kérdezősködtek. Egyikük csak egy pillantást vetett az idegenre, és nyomban megismerte:

–     Ejnye, de rövid az eszetek, hiszen ez Pethe Gergely, a prapadit, megismerem a rucatollas kalapjáról, éppen csak nagyon megöregedett.

–     Ó, szegény úrfi! – kiáltotta lelkendezve az egyik asszony – milyen deres a haja, hogy megrokkant, pedig milyen délceg ember volt!

–     Az akkor volt, amikor még te is kapós voltál, be-besurrantál hozzá, s csépeltétek a szérűn a más búzáját, hej, sokan látták, csak a férjed nem látta, isten nyugosztalja, vaksi volt szegény és ütődött a fejére.

–     Vaksi volt a nagyapád és ütődött az egész nemzetséged! Aki szérűre jár, az még hagyján, de neked van egy hülye öcséd, akiről az egész falu tudja, hogy a kecskét szereti, s úgy viszi a rágót neki, mint más ember a virágot a szeretőjének!

A leforrázott ember elhallgatott, s komolyabb vette át helyette a szót:

–     Hej, nagy ivó, mihaszna ember volt Gergely úrfi egész életében, akkor még élt az öreg tekintetes asszony, én béreskedtem náluk, csak akkora úrfi volt, mint az ujjam, de már folyton a cselédek palacsintáját fogdosta, és toporzékolt, ha nem adtunk neki pálinkát. Alighogy felcseperedett egy kicsit, nem tarthatott a tekintetes asszony a házban egy akkorácska cselédet, mint a körmöm feketéje, mind lepetélte. Egyszer mulatságot tartottak a kertben, húzta, a dési cigány, még a városból is jöttek úrfiak és kisasszonyok, a két szememmel láttam, süljön ki, ha nem igaz, hogy Gergely úrfi, valahányszor tánc közben poros lett a lakkcipője, egy ötkoronás bankóval törölte le.

–     Ó, nem hiszem, Mihály bácsi! – kiáltotta elszörnyedve az egyik asszony.

–     Itt süljön ki a szemem, ha nem igaz, az öreg Nejka Viorel is megmondhatja, ő volt Pethe úréknál az öregbéres, még ketten szedegettük fel a porból, isten engem úgy segéljen, ne lássam a napot! éppen akkor született a kisebbik fiam, abból a pénzből álltam ki a keresztelőt, nagy pénz volt akkor öt korona!

Amíg a falun keresztül elvergődött bőröndjével a portáig, Pethe Gergely szinte vért izzadt. Hiába tűrte fel a gallérját, úgy tetszett, mindenki őt nézi, mindenki róla beszél. Alig állt már a lábán a fáradságtól, az éhségtől, a szégyentől. A bőröndöt letette a kertben a gyomos fűre, melléje telepedett, s térdére hajtott fejjel elszenderedett néhány percre; álmában csikorgatta a fogait. Aztán felébredt, s bőröndjével a kezében néhány lépést beljebb merészkedett.

Hallotta a félkegyelmű testvér révült makogását, mely elégült viháncolásban oldódott, valahányszor sikerült egyetlen fejszecsapással kettészelnie egy-egy vastagabb hasábot. A favágáshoz ért szegény Béla, egy egész erdőt felvágna egymaga, csak hagyják. Pethe aggodalmasan leskelődött öccsére a vadszőlővel benőtt filegória mögül. Semmit sem változott, ugyanaz a sárga, halszínű arc, deresedő, sertés haj, mely mélyen beleszánt a homlokába. Pethe valami gyötrelmes kényszert érzett, hogy beleszagoljon a levegőbe, s felfogja azt a faggyú- és istállóbűzt, amit öccse már méterekről árasztott, mert sem veréssel, sem szép szóval nem lehetett mosdásra szoktatni. Ha szülei életében vendéget vártak, Bélát becsukták a kocsissal az istállóba. Milyen zavarba jött egyszer, amikor egy vendégleányka meglátta szegényt az istálló ablakában! Azt hazudta neki, hogy a kocsisuk gyermeke, de a kisleány gúnyosan szembekacagta, és kereken megmondta, hogy tud az öccséről, ne is próbálja tagadni! Gergely még csak fiú volt, de szerette volna megfojtani a kisleányt.

A félkegyelmű testvér megfordult, és észrevette a bátyját. Hajdan oly kifejezéstelen, lárvaszerű arca most vonaglott az álmélkodástól, a dühtől, a gyűlölettől. A hazatérő testvér első meglepetésében szinte bénultan várta, hogy az emberi érzések ijesztő játéka elüljön rajta. A félkegyelmű szeme könnybe lábadt, s valami iszonyú, együgyű nyíltsággal fájlalta bátyja hazatérését, csak a hangja volt a régi, makogó:

–     Gergely bácsi!

A konyhaajtóban megjelent egy kócos, barna teremtés, bugygyos vállú, ócska selyemruhában, mely szinte repedezett izmos, kövér tagjain. Szennyes, piros keszkenőt viselt a fején, vastag ajka szinte kicsattant a lila vértől, s nagy, fekete szeme körül szilvakék karikák csavarodtak. Olyan barna és lila volt az egész asszony, mintha kövér testében megalvadt volna a vére. Pethe Gergely ismerte ezt a nőt. Millya Boriska volt, egy csúf, vénülő cigányszajha. Évtizedekkel ezelőtt egy átdorbézolt éjszaka után részeg fejjel bekopogtatott az öreg Millya putrijába, ahol a földre terített, piszkos gyékényen, rongyszövésű takaró alatt, meztelen, gyereksorból alig kicseperedett kis cigányleány várta a vendégeit. Csak a szennyben való fetrengés cinikus vágya hajtotta, mert anyjának két tiszta, fiatal cselédje is volt otthon, akik szemének egy intésére már sompolyogtak hátra a szénára, de az úrfinak a putri kellett, a szennyes gyékény és a mosdatlan kis cigányrima. Azóta megnőtt és meghízott Boriska. Már a háború előtt is kerülgette Bélát. Távolléte alatt, úgy látszik, összekerültek.

Pethe megértette, hogy többé nem korlátlan úr a portán. Béla a maga módján megnősült, s „házassága” férfivá, sőt, valamennyire eszes lénnyé tette. A félkegyelmű arcára kísérteties együgyűséggel ült ki a gondolat, szegény agyának új lakója, és Pethe zsibbadt félelemmel olvasta. Ha egy oktalan szót ejt, meglendül a fejsze az inas sárga ökölben, és letaglózza. Béla férfi lett, ráébredt a karjában szunnyadó erőre, és nem engedi feldúlni családi boldogságát.

Pethe olyan fáradt és megtört volt, hogy pillanatnyilag beletörődött az új helyzetbe. Kezet nyújtott öccsének, megszorította fejszét markoló csuklóját, és az érintésre a félkegyelmű nem tudta tartóztatni magát, siralmasan felbődült, és néhány tagolatlan zokszót ejtett.

A cigányleány régimódi selyemruhája felébresztette Pethében a gyanút: az új házasok birtokukba vették az egész házat! Vajon áll-e még az a nehéz lakat, amit a szobaajtóra tétetett bevonulása előtt? Bement a konyhába, s nyersen eltaszította a cigányleányt, aki vigyorogva elkapta a kezét, s meg akarta csókolni. Pethét kiverte haragjában az izzadság. A vasretesz ott lógott hosszában az ajtófélfa mellett, és a sarokban megtalálta a szétvert lakatot. Benyitott a szobába, és a váratlan látvány egészen elkábította. A nagy, bolthajtásos ebédlőben nem volt egyetlen bútordarab, csak a fekete rámába foglalt régi képek függtek a porlepte, vastag falakon. A padló be volt hintve szalmával, s körös-körül a fal töve olyan nyirkos volt, mintha felhúzódott volna benne a nedvesség. A szalma között itt is, ott is meszes kupacok vagy hurkák meredtek megkövülten, mint holmi törpe cseppkövek. A szoba fülledt levegőjében zsarnoki volt a kutyaszag. Pethe a szemét dörzsölte első kábulatában, aztán rávetődött a tekintete a falat borító rajzokra és egyéb irkafirkára: „It vot infanteriszt ványa péter éjen a haza” – „Vot egy babám de már nincs”. Csomó trágárság, majd egy potrohos, tiszti figura, sarkantyús csizmában, kecskének is beillő paripán, s alatta egy megjegyzés: „Ijen kaupe isván ezredes ur bizd a menyecskét a huszárra a gyerek sarkantyusan jön a világra.”

A régi olajportrékon a csimbókos törökverő vitézek és hajporos urak megadóan viselték a sokéves pókhálót, hiszen jóvoltából mindezt nem kellett látniok. A hazatérőnek az volt az első gondolata, hogy leakasztja a puskáját, lemegy a faluba, és agyonlövi a jegyzőt. Fogcsikorgatva áttámolygott a szomszéd szobába, ahol egymás hegyén-hátán hevertek az ebédlőből áthordott bútorok. Annyira erőt vett rajta a fáradság, hogy ruhástól levetette magát a pamlagra, és nem törődött a fullasztó porral, amit maga körül felvert. Egyre csikorgatta a fogát, és félálmában kiszínezte, hogyan fogja megfenyíteni a jegyzőt. Az éjszaka elrabolja, ideszállítja, és töltött pisztollyal fogja kényszeríteni, hogy tíz körmével szedje fel a kutyaszart a padlóról. Aztán levetkőzteti, s addig fogja verni a korbáccsal, amíg ki nem serked a vére. Végre elnyomta az álom, és másnap délig aludt egyfolytában. Kínzó éhségre ébredt. Amíg aludt, valaki szellőztetett a szobában, és a zárt, nehéz levegő kicserélődött. Nyílt az ajtó, és ép, sárga fogsorát csillogtatva, lábujjhegyen belépett a cigányleány, párolgó tállal a kezében, s letette a pamlag elé a zsámolyra. Az edény tiszta volt, és tartalma is illatosan párolgott. Pethében győzött az éhség, és az utolsó cseppig kikanalazta. Furcsa, ízletes, vastag lé volt, benne burgonya, bab, murok és paradicsom mellett szalonna, tepertyű és füstölt hús is úszkált. Amíg Pethe kanalazta a levest, a cigányleány tett-vett a szobában, s olykor rövid, kuncogó nevetéssel élvezte, hogy az úrnak mennyire ízlik a főztje. A félig nyitott ajtón keresztül bekukucskált a félkegyelmű testvér, s féltékenységében komikusan nyöszörgött.

Néhány nap múlva beállított az öreg Millya, egy rongyos, vén cigány, és sunyi alázattal előadta, hogy Boriska leánya már hónapok óta szolgál a fiatal úrfinál, de még nem kapott bért. Tudják ők jól, hogy a fiatal úrfitól nem követelhetnek semmit –- a vén cigány sunyi vigyorral mutatott a fejére –, de ha tekintetes úrfi is megtartja a leányt, akkor állapodjanak meg valami illő bérben. Pethe először kutyakorbáccsal akarta kiverni a vén zsiványt. Amióta otthon van, nincs szabad lopás, azért kell a „bér”. Pethe érezte, hogy amíg a cigánynő a házban van  nyugodtan alhat az öccsétől, de ha elzavarja, készüljön el a  legrosszabbra. Béla eszmélete és ösztöne felébredt, a legnagyobb  oktalanság lenne, ha elfoglaltság nélkül hagyná. Ígért valami bért  az öreg Millyának, és a cigányleány ott maradt, de Pethe nem  vette többé igénybe szolgálatait, nem akarta felszítani öccse fél-  tékenységét. Valahányszor Millya Boriska bement hozzá a szo-  bába, takarítás vagy egyéb szolgálat ürügyén, Béla ott várt az ajtó előtt, s majd kiszökött a szeme dühében. Boriska szívesen élt minden alkalommal, mert szerette volna a „tekintetes úrnál” is megvetni az ágyát. Amikor aztán Pethe kiadta a porta körüli belsőséget Joanának, azzal a kikötéssel, hogy mosson és főzzön rá, Boriska visszapártolt Bélához, s fejébe vette, hogy „embert farag” belőle, s így szilárdítja meg helyzetét a Pethe-portán. Szép szóval és fenyegetéssel rávette, hogy minden reggel derékig mosakodjék. Maga dörzsölte, szapulta idomtalan, nagy testét, s bár a félkegyelmű iszonyodott a víztől, megadással viselte sorsát. Boriska egész ruhatárat szedett össze a „férjének”, és ügyelt rá, hogy Béla minden vasárnap fehérneműt váltson. Fennhéjázóan emlegette Blendeáné előtt, hogy háznak, földnek, bútornak, ruhának, mindennek fele az övék, mert a kisebbik úrfinak is van jussa.

A félkegyelmű nyöszörögve mosdott, fürdött, öltözködött, de ha egyszer túlesett rajta, madarat lehetett vele fogatni. Valami fura, egyhangú melódiát dudorászva fogott neki kedvenc szórakozásának, a favágásnak, és alig fért a bőrébe, ha megdicsérték szorgalmát és ügyességét. A ravasz cigányleány gondolt egyet, bekopogtatott a falusi urakhoz, és elszegődtette Bélát favágni. Sopánkodva újságolta mindenkinek, hogy otthon nincs mit egyenek, dologba kell fogni az úrfit is, ha meg akarnak élni, a „tekintetes úrtól” akár fel is fordulhatnának. Szánalomból vagy kíváncsiságból sokan felfogadták a gyengeelméjűt, és a pénzt Boriska vágta zsebre.

Pethe Gergely naphosszat heverészett szobájában, és balsorsát emésztette. Joana mindennap hozott neki a zsidótól néhány deci pálinkát. Estefelé már kiürült az üveg, és Pethe ólomnehéz fejfel elszenderedett. Ha mámoros állapotban elaludt, egész dührohamokat álmodott végig, csikorgatta a fogait, tört-zúzott álmában, véresre verte az öccsét és a szeretőjét, megkorbácsolta a jegyzőt, és ezek a vad, erőszakos álmok kissé helyrebillentették lelki egyensúlyát. De éber pillanataiban az elszenvedett sérelmek mérge új erőre kapott, és az emlék kegyetlenebbül gyötörte, mint az átélt perc maga. Amikor a lefokozás után visszavezették a börtönbe, a kísérő katona észrevett a szuronya hegyén valami piszkot, s talán rosszakarat nélkül, a helyzet adta embertelenségből, beletörölte a fogoly zubbonyába. Pethe már elfelejtette a katonai ügyész becsmérlő filippikáját, elfelejtette a lefokozást, de a zubbonyába beletörölt szurony emléke mindannyiszor önkívületbe hozta. Ha ilyenkor eszébe jutottak a házba szállásolt kutyák, tollat fogott, és rettenetes leveleket írt a jegyzőnek, anélkül hogy egyet is elküldött volna. Aztán egy este bekopogtatott hozzá Joana, és sopánkodva panaszolta, mit művel a cigányné szegény Béla úrfival. Elszegődteti favágni a faluba,  és zsebre vágja a napszámot. A tegnap is Ferus bácsinál vágta. szegény a fát, és a fél falu odagyűlt nézni, hogy hová süllyedt a Pethe uraság. A vén, lelketlen gazda csúfot űzött belőle, és a béresével egy tálból adott enni neki. Pethe Gergely a tajtékzó haragnak olyan krónikus állapotában volt, hogy az új szégyen miatt érzett dühének már nem is tudott rendes kifejezést adni. Nem csikorgatta a fogát, nem káromkodott, nem kergette ki az asszonyt, hanem levetette magát a pamlagra és kacagott.

Pethe hazatérése és a valónak bizonyult hír mélyen megtörte a jegyzőkisasszonyt. Délutánonként a szolgalegény „kíséretében” ellátogatott Csorbánéhoz, ott nyomban levetette magát a díványra, szájába vette az öklét, s úgy zokogott. Csorbáné vizes borogatást tett a fejére, s vigasztaló szavakat sugdosott a fülébe.

–     Iszonyú – pihegte fájdalmasan a leány, s tenyerébe temette arcát –, ez az ember, akit hősnek tartottam és szerettem, ilyet tegyen! – görcsösen megragadta barátnője kezét, s a szívére vonta. – Miért engednek haza egy ilyent, még képes itthon is ölni, rabolni!

A jegyzőné gyöngéden nézte a leányt, s közben egy kis ezüstkéssel körtét hámozott. A lehámozott gyümölcsöt cikkekre vágta, s késhegyre tűzve, egyenként átnyújtotta a leánynak. Valéria ilyenkor abbahagyta a sírást, s szipogva eszegetett. A feje fölött, a kalitkában, türelmetlenül szökdécselt a kis sárga kanári, és fejecskéjét ide-oda forgatva, sóváran nézelődött. A jegyzőné óvatosan átölelte a leány nyakát, ajkát az arcához közelítette, és hosszú, félénk csókot nyomott rá. A kanári szinte eszeveszetten kezdte verdesni börtöne rácsait, és a szárnycsattogtatásra Valéria álomszerű mosollyal felnyújtotta a késhegyre szúrt körtecikket, s révülten motyogta:

–     Csak ti ketten.

A jegyzőné még egyre barátnője arcán tartotta az ajkát, és rekedtesen pihegte:

–     Ilyenek a férfiak.