XVIII

Férje menekülése után nagyon nehéz napok virradtak Joanára. Két napot töltött a csendőrőrsön, bűnrészesség gyanúja alatt. A női cellában még két asszony volt kívüle, a Csipke-Slabanog szeretője és egy orgazdasággal vádolt cigányné. A szomszéd cellában a férfiakat zsúfolták össze, s áthallatszott a falon káromkodással fűszerezett beszélgetésük. Egyik a másikat okolta ilyenkor parázs veszekedés támadt, s a lármára az őrtálló csendőr be-bedörömbölt a fülke ajtaján. A kisbíró, alighogy kijózanodott részegségéből, keserves sírásra fakadt, s átkozta Vládot, Csipkét meg a pálinkát, hogy törvényember létére ilyen csúnya dologba keveredett. – Hallgattam volna inkább a feleségemre – óbégatta el-elcsukló hangon a bűnbánó férfiú –, mindig mondta a lelkem, ne állj össze ilyen tetves, rongyos zsiványokkal! jól mondják, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók! az én becsületemet meg is ették! – Ne bánja olyan nagyon a bűnét, kisbíró úr – vigasztalta gúnyosan Csipke –, mert még hazabocsátják, otthon pedig várja a felesége! – Vlád Hieronim túlkiabálta mindkettőt, s egyre azt hajtogatta, hogy nem mondja, ő is tolvaj, megérdemli a vasat, de Blendea, a legnagyobb tolvaj, bezzeg idejében kereket oldott. A foglyok erre abbahagyták az egymással való civakodást, s kórusban kezdték átkozni Blendeát. Joana letörölte könnyes szemét, és szorongó szívvel hallgatta, milyen válogatott szitkokkal emlegetik a férje nevét. Csipke macája és a cigányné horkolva aludt a gyékénnyel leterített deszkapadon, amelyen csak úgy hemzsegtek a tetvek. Joanának nem jött álom a szemére, mozdulatlanul feküdt a gyékényen, s kibámult a kis rácsos ablakon az éjszakába, melynek kifeszített, éjjeli selymén szívtelen közönnyel ragyogtak a csillagok. Vajon merre bujdokol Blendea? A cellába besütő csillagok ott ragyognak az ő feje fölött is, de nincs egy biztató szemrebbenésük, féltékenyen őrzik mindentudóságuk titkait. Van-e fedél, ahová meghúzza magát, vagy mint űzött vad, erdei barlangokban keres éjszakára menedéket? Sánta lábával egérutat tud-e nyerni, vagy elfogják az üldöző csendőrök, és vasban hozzák ide? Ki tudja, inkább a halált választja, mint a fogságot, és annyi viszontagságot látott testét átjárja a csendőrólom. Tudta ő, hogy ez lesz a vége, ha lopásra adja a fejét, de nem lehetett bírni a makacs emberével, ördöge van, amióta hazatért a háborúból. Mi lesz a gyermekekkel, ha az apjuk meghal, és rab anyjuk hosszú ideig nem mehet napszámba? Mehetnek koldulni, ha lesz hová, s amíg meg nem unja a falu, aztán viszik őket az árvaházba, és soha többet nem látja meg. Csorgó könynyeit törölgette keresztvetés közben, és imádkozott, hogy legyen kegyelmes az Isten a bűnös emberhez, és legyen gondja ez elárvult gyermekekre. Éjféltájban egy pillanatra elszenderedett, s arra ébredt, hogy a csendőrök új rabot hoznak a férfiak cellájába. Hallotta a kulcsok csörömpölését, s az a szívbe markoló érzése támadt, hogy férje a betuszkolt rab. Felkelt a deszkapadról, és férje nevét kiáltozva, kétségbeesetten dörömbölt a falon. Odaát felébredtek a foglyok, és átkozódásukból megtudta, hogy az új rab idegen. Egész éjszaka nem hunyta le a szemét, mert attól félt, hogy azalatt hozzák Blendeát, amíg alszik, s nem lesz, aki figyelmeztesse a csendőröket, hogy milyen rossz szívvel vannak a férfiak iránta. Aznap éjjel még két ízben hoztak új férfirabot, és Joana mind a kétszer feldörömbölte az alvó férfiakat, hogy megtudja, kicsoda. Csipke dühösen visszaordította, ha meghallja, hogy a cellában valakit nyúznak, tudja meg, hogy az Blendea.

Másnap megint kihallgatta Joanát az őrmester. Noha közölték vele, hogy nem köteles a férje ellen vallani, a jámbor aszszony elejétől végig mindent előadott. Mennyire elszörnyülködött, amikor meghallotta, hogy Blendea megétette a kutyákat. Isten bocsássa meg a bűnét, keresztény ember nem tesz ilyet, nem védi ő, megérdemli tízszer a tömlöcöt, de nem volt már ép eszénél szegény ember, egész nap járt egyik szomszédtól a másikig, egyik utcából a másikba. Joana fájdalmasan összecsapta a kezét, s a hangja olyan búbánatos volt, mint egy régi bibliai asszonyé, Isten látja a lelkét, nem volt azon áldás, amit Blendea így szerzett, ő csak igazán végszükségből evett egy-egy falatot abból a húsból, de az is úgy esett, mint egy darab keserűség, s utána mindig keresztet vetett, hogy az ő lelkén ne száradjon.

Az őrmester hallgatta egy darabig, aztán megcsömörlött ennyi jámborságtól, s szépen hazaeresztette. Amíg Joana az őrsön volt, Ana, a nagyobbik leány, kimaradt a napszámból, és a kicsinyeket gondozta. Nem volt otthon egy falat málé, üresen kellett meginni a kecsketejet. Anyjuk hazatérése sem lendített sokat a sorsukon. Senki sem akart napszámot adni neki, úgy néztek reá, mint egy bélpoklosra. Érezte, hogy legszívesebben lelőnék, mint egy veszedelmes dúvad nőstényét. Ferus bácsi, az öreg zsugori, aki uzsorapénzen adta el a gabonáját a városban, és majd felvetette a pénz, botot emelt reá, s úgy kergette ki az udvaráról. Vörös lett az arca a felháborodástól, s hangtalanul, felemelt bottal mutatott a kapu felé, s csak akkor fakadt ki a száján a szidalom, amikor az asszony már kint volt az utcán. Nem járt jobban sem Béni bácsinál, sem Magyarosánnál, sem a tanítónál, mindenütt azt kiabálták a szemébe, hogy „nem kell tolvajné ingyen sem”.

Megpróbálkozott a rokonainál egy kis kölcsönért, de nem sok szerencsével, mert azok is szegények voltak, s rossz szemmel nézték maguknál, attól féltek, hogy cinkosság hírébe keverednek. Bisztriczán meg az öreg bakter már ráfizettek a Blendeával való barátkozásra.

Miután néhány napot eltöltött odahaza hiábavaló munkakereséssel, elment a szomszéd Berkesre, ahol nem tartották annyira számon Blendea viselt dolgait, és sikerült is hamarosan elszegődnie. Már kora hajnalban talpon volt, s nyolc kilométert gyalogolt oda, este pedig nyolc kilométert vissza. A sok gyaloglás és kapálás annyira elnyűtte, hogy amikor este tíz óra tájban hazavetődött, már nem tudott semmit főzni a gyermekeknek, levetette magát az ágyra, s ájulásszerű, mély álomban aludt hajnalig. Olykor éjszakánként, bár halálos fáradtság zsibbasztotta minden tagját, s pillája nehéz volt, mint az ólom, az a szívdobogtató sejtelem nyugtalanította, hogy ki tudja, Blendea hazalopózik. Ilyenkor félretett egy csupor savanyútejet és egy nagy darab málét, s az ágyán ülve, lélegzetvisszafojtva fülelt ki az éjszakába. A szomszéd ház holdfényes tűzfalát is figyelte, nem vetődik-e reá a hazatérő árnyék. Ha valaki járt az utcán, vagy kóbor kutyák csavarogtak a kertben, összeszorult a szíve az édes aggodalomtól. A nesz elült, s Joana, visszafásulva szorongó éberségébe, újabb zajra várt, hogy legyen mivel táplálnia reményeit.

Berkesen nap nap után bekopogtatott a csendőrőrsre, és férje felől tudakozódott. A foglyokat már napok óta elszállították az ügyészségi börtönbe, csak néhány új bűnös volt a cellákban. Az őrt álló csendőr engedelmével kikérdezte őket, de nem tudtak semmit a rokkantról. Az őrmestert bosszantotta ez a szomorú, kisírt szemű asszony, aki olyan panaszos szelídséggel köszöntötte, s nap nap után megkérdezte, hogy mi hír a férjéről.

–     Holnap már hurokra kerül! – vetette oda szigorúan, s Joana szinte hálásan köszönte meg a felvilágosítást, majd egy szelíden éneklő „sărut mîna”-val elment kapálni. Lassacskán az őrmester annyira megszánta, hogy lelke mélyén az volt a kívánsága, bár csak kereket oldhatna ez a Blendea. Az őrmesterné be-behívta magához a jámbor asszonyt, s ebéd fejében felmosatta vele az irodát. Joana ilyenkor csak a levest és a főzeléket ette meg, a húst és a tésztát hazavitte a gyermekeknek.

Pethe Gergely hazakerültével a Joana sorsa váratlanul jobbra fordult. A korhely már a jó békeidőben hírhedt volt erőszakosságáról meg gorombaságáról, s már akkoriban nehezen talált cselédet, aki kitartson nála. Most, hogy hazatért a „fogságból” – úgy állította be a dolgot, hogy orosz fogságban volt –, annyi rémhír keringett felőle, hogy senki se „mert elszegődni hozzá. Joana kapott az alkalmon, amióta a csendőrséget megjárta, s mindenki görbe szemmel nézte a faluban, neki már minden mindegy volt. Elszegődött tehát a korhelyhez, főzött, mosott, takarított reá, s fizetség fejében megkapta felébe a portához tartozó kertet és gyümölcsöst.

Vasárnaponként kevesebb dolga volt, mert Pethe már szombaton elkezdte az ivást, s ilyenkor nem kellett neki meleg étel. Joana tehát meghagyta leányainak, hogy vigyázzanak a házra, aztán megmosdott, megfésülködött, felöltözködött az ünneplőjébe, s elgyalogolt valamelyik szomszéd faluba, hogy Blendea felől tudakozódjék. Órák hosszat rótta a kis erdőháti falucskák poros utcáit, vagy benézett a kocsmákba, ahol sűrű, dohányfüstös levegőben ködmönös emberek kortyolták a pálinkát, s a termésről, a piacról, az állatok áráról beszélgettek, s szidták a jegyzőt, mint a bokrot. Joana rendelt magának egy gyűszűnyi kis pálinkát, éppen csak szemszúrásból, s félénken letelepedett valahová a sarokba, ahol nem sok vizet zavart, és órákig elhallgatta a zűrzavaros beszélgetést, amelyet olykor túlharsogott a kurjantás és a rekedtes énekszó. Amikor az emberek már hozzászoktak jelenlétéhez, a maga sírós, ájtatos hangján elpanaszolta, hogy a férjét keresi. – Megbolondult szegény feje, és elszaladt hazulról. – Szégyellte bevallani, hogy a csendőrök elől szökött meg. – Jó emberek, nem láttak egy sovány, sánta embert, akinek jártában gyökér módjára görbül be a lába? – A kocsmázók rázták a fejüket, s némán eregették a füstöt az alacsony gerendák felé. Joana tisztességtudóan megköszönte az elszomorító választ, sóhajtva megigazította fekete keszkenőjét, és csendesen továbbment. Nem hagyott fel minden reménnyel, s bekopogtatott néhány házba is, mert ki tudja, nem kért valakitől Blendea egy csupor tejet vagy egy falás puliszkát. Az is lehet, hogy csak este járt a faluban, éjjeli szállást kért valakitől, és hajnalban továbbállt, anélkül hogy a falu tudott volna róla. Az óhitű papot is felkereste, és könnyhullatva panaszolta el a férje baját. A tisztelendő úr megígérte, hogy ha a fülébe jut valami Blendeáról, nyomban értesíti az öreg Russu Teofilt.

Egy vasárnap reggel Joana felkérezkedett egy lakodalmas szekérre, mely egy messzi havasi faluba, Csicsópolyánba igyekezett. A násznép vígan volt, pelyhes állú sihederek szalagokkal díszített botjaikat rázogatták, és tele torokból énekeltek. Hátul a saroglyán két öreg cigány nyúzta a hegedűjét. A vőlegény sovány, csonka karú legény, a mellén ezüst vitézségi érem, a szája körül konok, keserű ránc. Szájról szájra járt a pálinkásbutykos, és az italtól megmámorosodott leányok és asszonyok eszeveszetten visongattak. Másfél órai szekerezés után (megérkeztek Csicsópolyánba. A falu sebes vizű hegyipatak két partján terült el, meder felé lejtő, kopár hegyoldalakon. Oly ritkás volt az építkezés, hogy ha valaki szalmafedeles fakunyhója tornácáról át akart szólni a szomszédhoz, tölcsért csinált a tenyeréből, és úgy ordítozott, mint a pásztor a szemközti hegyen legeltető komához. A falu hétnyolc kilométernyi hosszúságban feküdt a patak mindkét oldalán, s Joana minden útjába eső házba bekopogtatott. A ritkás sövénykerítések mögül dühös komondorok vicsorgatták tajtékos fogukat az idegenre, s csak a gazda harsány kiáltására oldalogtak félre. Amikor az egyik hegyről leszállva átlábolt a kavicsos, hideg vizű patakon, a túloldalon, a magas, hágószerű ösvényen, a ragyogó déli verőben, hosszú, fekete szeneskaraván vonult dél felé. Joana csak nézte a kis, kormos mokánylovak poroszkáló menetét, és a szíve, mely annyiszor kecsegtette csalóka sejtelmekkel, most ez egyszer hallgatott.

Este lett, amire hazavergődött Sajótelkére. A gyerekektől megtudta, hogy amíg oda volt, a pap kétszer is kerestette a béresével. Joana nyomban átment a tisztelendő úrhoz, abban a hiszemben, hogy bizonyára valamelyik környékbeli pap izent a Blendea dolgában.

Az öreg Russu az udvaron várta, s lábai előtt egy jól megtömött szeneszsák hevert. Elégedetten megrugdosta bocskorszerű házipapucsával a zsákot, s nyájasan méregette Joanát, aki nagy elfogódottságában még a köszönésről is megfeledkezett.

–     Úgy nézd ezt a szenet, Joana fiam, hogy a férjed égette!

Joana álmélkodva csapta össze a kezét, s könnyes mosollyal nézte a kormos zsákot, mely a maga tárgyi mivoltában aligha fakasztotta könnyekre az érző szíveket. Az öreg Russu szigorú mozdulattal belenyúlt a kabátzsebébe, majd a nadrágzsebébe, s mord szemöldökvonogatás után megtalálta a mellényzsebében a négy ezüstkoronát, s némi sajnálkozással beleszámolta az álmélkodó asszony tenyerébe.

–     Ezt a férjed küldi – magyarázta szigorú hanghordozással –, küldött volna többet is, de nincs! A zsák szénért is kaphatsz négy-öt koronát, én mindjárt veszek is néhány kilót.

–     Ó, dehogyis kell nekem pénz! – sírdogálta túl boldogan Joana, s ingujjával szipogva törülgette a szemét – vegyen anynyit, drága jó tisztelendő úr, amennyi csak kell!

Az öreg Russu kiszedett a zsebéből egy összehajtogatott, kormos papirost, s felolvasta Joanának férje szénpálcikával írott levelét, amelyben a rokkant arra kéri a papot, hogy vegye át a feleségének küldött szenet és pénzt. Nem meri egyenesen az aszszony címére küldeni, mert a hajcsár, a vén tolvaj Dromu még ellopná. Ha egyházi embernek szól a küldemény, talán mégsem viszi rá a lelke. A papnak szóló rész után Blendea a feleségéhez intézett velős szavakat: ne beszélje el senkinek, hogy ő életjelt adott magáról, dolgozzék és gondozza a gyermekeket. Mihelyt összegyűjt egy kis pénzt, megint küld vagy négy koronát – az öreg Russu mordul felpillantott, s olyan szigorúan hangsúlyozta a négy koronát, mintha az egész környező természetben el akarta volna fojtani a sanda gyanút –, itt is rossz az élet, sok a munka, kevés nagyon a bér, a gazda itt rosszabb a gazdánál.