XIX

Blendea egészen beletanult munkájába, de nyugtalan lelkét nem elégítette ki a robot. Szomjas tettvágy emésztette, s ahogy elnézte kormos, fáradt, iszákos társait, amint rongyos, fekete csapatba verődve tolongtak a leveseskondér körül, valami ónos kétségbeesés lopózott a szívébe. Érezte, hogy meg kell mozdítania ezt a fásult, fekete tömeget, de hiába tépelődött, sehogy sem találta a módját. A szökevények szűkszavú, bizalmatlan emberek voltak, és nagyon nehezen barátkoztak. Trucza mindent megtett, hogy munkásai között ne szövődhessék barátság és összetartás. A favágáshoz, csúsztatáshoz, rakáshoz, takaráshoz naponként más és más embereket osztott be, s így összeszokásra, barátkozásra nemigen nyílt alkalom. Néhány ügyesebb embert nagyobb fizetéssel felügyelőnek tett meg, ezek kémkedtek, és kordában tartották a többieket. Blendea hiába forgolódott a gazda körül, s tett több ízben is bizonyságot értelmességéről és ügyes kezéről. Alárendelt ember maradt, akit a felügyelők hol ide, hol oda osztottak, s nem válogathatta meg munkatársait. A gazda valami egészséges gyanakvást táplált vele szemben, s ezt nem volt könnyű eloszlatni. Trucza bizalmát csak különleges szolgálatokkal lehetett kiérdemelni. A rokkant sokat töprengett magában, hogy mivel tűnhetne ki a gazda előtt, s az alkalom nem is késett soká.

Egy ízben a völgytorokkal szomszédos erdőben dolgozott, amikor észrevette, hogy a patakparti ösvényen egy asszony lovagol a szenítő felé. Kíváncsian lelopózott a patakpartra, és megfigyelte a jövevényt. Derék, javakorabeli asszony volt, gondosan befont ősz hajjal, gyöngyökkel hímzett, fátyolos pártában és csíkos, fekete katrincában. Nemes vonású, barna arcán kedély és méltóság. Nyakán és duzzadt keblén egyik ezüstforint-füzér a másikat érte. A rokkant agyában megvillant a gondolat, hogy ez a derék asszony nem lehet más, csak Doamna Fila, a gazda felesége. Gyanúja bizonyossággá erősödött, amikor a jövevény megállt feleúton az ösvényen, asszony módra megült, kis fekete lovát behajtotta az erdőbe, leszállt a nyeregből, a lovat odakötötte egy fatörzshöz, s rövid botjával gyalogosan nekivágott a hegyoldalnak. A rokkant nyomban átlátott a szitán: az asszony meg akarja lepni a gazdát, azért lopózkodik nagy kerülővel, erdőn-bokron, járatlan ösvényeken keresztül a telep hátába. Habozás nélkül eloldotta a lovat a pányváról, felpattant a nyeregbe, lerúgtatott a völgytorokba, és gyors iramban sarkantyúzta a szenítő felé.

Az izgatott lovas nagy riadalmat támasztott a telepen. A munkások abbahagyták a takarást, s kérdezősködve tódultak Blendea köré. A rokkant utat tört magának, és hordók, farakások, homoksziták között egyenesen a gazda kunyhója elé rúgtatott.

–     Vine Doamna! – kiáltotta harsányan, s fürgén leugrott az izzadt lovacskáról, mely táguló bordákkal fújta ki magát a fáradságos hajsza után.

Trucza kidugta fejét a kunyhóból, s mikor meglátta felesége kedvenc kis kancáját, a Viorikát, s rajta az ismerős lószerszámot, ijedtében káromkodni is elfelejtett, s csupasz arcára valami bamba tanácstalanság ült ki. Hirtelen észbe kapott, a hangja is megjött, s átkozódva futott be a kunyhóba. Kivonszolta a cselédet, aki kézzel-lábbal kapaszkodott az ajtóba, a gazda tüszőjébe, mint egy rémült macskakölyök, melyet felemeltek a vackáról.

–     Fuss, takarodj, te átkozott kis cafka, hogy a színedet se láttam volna soha, még itt talál a feleségem!

Kendő, katrinca, szoknya repült utána, majd egy csomó szalma és rongy, szegényes fekhelyéhez tartozó holmi. A munkások vigyorogva vezették el a rémült teremtést, és mórikálva vitték utána szanaszét dobott „kelengyéjét”. Trucza korát és terjedelmét meghazudtoló fürgeséggel teremtett rendet a kunyhóban. Elrejtette a pálinkásbutykosát, minden áruló nyomot eltüntetett, még a kis asszony lábnyomát is összetapodta bocskorával, aztán megnyugodva lefeküdt a gyékényre, s megparancsolta embereinek, hogy ki-ki folytassa munkáját, mintha mi sem történt volna.

Nem telt bele egy negyedóra, s besettenkedett a telepre Doamna Fila, ravasz és erélyes asszony, az egyetlen lény a világon, akire Trucza adott valamit, s akit a maga módján szeretett, bár folytonosan hangoztatta, mennyire megverte feleségével az isten, még egy fiat sem tudott neki szülni. Büszke metszésű, barna arcán ott játszott a kedélyes elégtétel, hogy sikerült kifogni a férjén. A munkások vigyori tisztelettel tódultak köréje, mire Doamna Fila harciasan megforgatta feje fölött a botját, s magas, dallamos hangon rájuk rivallt:

–     Takarodjatok a dolgotokra, ti mocskos, iszákos ördögök! Nehogy valamelyitek hozzáérjen a tiszta ingemhez, mert végigverek rajta! Mit bámultok és vigyorogtok? – s a szénégetők nagy gyönyörűségére megfordult a sarkán, s jobb lábával néhányszor sajátságosan hátrakapart, ahogy a kutya szokta.

Kitört a kacagás, de a nagyasszony hangja túlszárnyalta:

–     Hol van az a céda cseléd? már hetek óta rágják érte a fülemet a faluban! tüzes seprűvel verem meg a csupasz fertályát!

–     Te vagy az, drága Fila – fogadta ártatlan képpel a gazda, s nyájasan tárta feléje koromtól szennyes karjait. – Áldjon meg az isten, nem hagy el engem az én életem párja.

–     Vén lator, mikor jön meg már az eszed, meddig fogsz még az én tisztességes fejemre szégyent hozni?

–     Fila drága – nyöszörögte Trucza, s hízelegve dörzsölgette a tenyerét –, nézz körül, lelkem anyám, hol van itt egy fia cseléd? Nem tartják a szájukat a faluban a vénasszonyok, hogy égetnék meg az egész boszorkánycsürhét.

Doamna Fila belépett a kunyhóba, s éles, fekete tekintetét körülhordozta az alacsony, félhomályos szobában. Hosszasan vizsgálta férje subával leterített fekvőhelyét, belenézett minden zugba, s hogy nem talált semmi gyanúsat, arca inkább csalódást fejezett ki, mint megkönnyebbülést. Erélyes léptekkel otthagyta a kunyhót, és a szénégetők vigyori sorfala között átvágott a szenítőn, sorra járta valamennyi kunyhót, még az istállóba és verembe is benézett, s csalódása mind leplezetlenebbül ült ki méltóságteljes, barna arcára. Gúnyosan végigmérte a férjét:

–     Bolond az is, aki elhiszi, hogy neked még cseléd kell, vén füstrevaló.

–     Gyere be, Fila lelkem, gyere be, édesanyám, pihenj meg nálam – kérlelte Trucza némi gúnnyal, s kis, ravasz szeme diadalmasan felcsillant. Szemlátomást élvezte az asszony felsülését.

Doamna Fila nagyot rikkantott, s az összecsődült munkásokhoz fordulva, sikoltozó fejhangon visszavágott:

–     Halljátok a gazdátokat? méghogy bemenjek hozzá! nekem férfi kell, nem egy ilyen ereszkedett inú!

Megfordult a sarkán, s kacéran riszálva derekát, az egész telep jutalmazó kacagása közben lesietett az ösvényre, hogy megkeresse a völgytorokban hagyott kancáját, melyet Blendea időközben megcsutakolt és visszavezetett a helyére.

Trucza megkönnyebbülten sóhajtott. Ismerte a feleségét, ha véletlenül rajtakapja, sem ő, sem a cseléd nem vitték volna el szárazon. Mihelyt elmúlt a veszély, behívatta magához Blendeát, megdicsérte szemfülességéért, megkínálta pálinkával, és megkérdezte, hogy mi a kívánsága. Blendea szerényen csak annyit kért, hogy ezután maga választhassa meg, kikkel dolgozik, amit Trucza rövid habozás után meg is engedett neki.

A rokkant még aznap beszélt a három kiszemelt emberrel. Az egyik Poenár volt, egy hajlott hátú, szikár, ősz szénégető, hallgatag, bölcs ember, a másik kettő két szökevény, Danila és Gyorgyica. Danila fiatal, mindig tréfára kész, eleven legény volt, míg Gyorgyica érettebb korú, nehéz felfogású, de nagy erejű férfi. A három ember már napok óta Blendea felügyelete alatt dolgozott, de a bizalom és a barátság sehogy sem akart megszületni. Feljebbvalót láttak benne, akitől okkal vagy ok nélkül tartani kell. Ez a bizalmatlanság a maga során tartózkodásra késztette Blendeát is. A kis sejt, amit ösztönös előrelátással szervezett maga körül, nem tudott megizmosodni. Éjszakákat töltött álmatlanul, s egyre azon tépelődött, hogyan szerezhetne magának hű és megbízható bajtársakat.

Egy ilyen álmatlan éjszakán elővette a kóborlási vágy. Nesztelenül felkelt a vackáról, és a kunyhó küszöbére csúszott. A telihold az erdő fekete peremén lebegett, s ezüstös párája szétömlött az egész tájon. Szívbe markoló volt a fény és a csend. Blendea elbűvölten bámult a holdvilágba, s úgy érezte, hogy dagályba jön a szíve és az elméje. Kicsúszott a kunyhóból, egy darabig meggörnyedve bujkált, nehogy a rakások őrei észrevegyék, aztán felegyenesedett, s nekivágott az erdős meredélynek, mely fölött már-már bűvölő volt a ragyogás. Az erdő némán fogadta a vándort, lomb nem rezdült, éjjeli madár nem rikoltott, a szenítő környékét kerülte minden lelkes lény. Kétoldalt egyre sűrűsödött a rengeteg, s egyre meredekebb volt a kapaszkodó. Blendea nyugodt volt, az erdőben töltött hónapok leszoktatták babonás félelméről. Megfeszített erővel mászott tovább, áhítatosan érezte magában a célt, de nem tudta volna megnevezni. A perem előtt megszűnt a lomberdő, s nagy, fekete fenyők emelték szakállas fejüket az égbe. Itt már sziklás és homokos volt a talaj, és annyira meredek, hogy csak kézzel-lábbal tudott felvergődni. Végre felért a tetőre. Alant, a túlsó oldalon, végeláthatatlan fényes ködben úszott az erdős táj, és a hold, minha eloldozták volna a fenyőfáktól, a ragyogó ég közepére szállt. Hosszú gyaloglás után a rokkant észrevette, hogy köröskörül minden elevenedik. A fákon alvó madarak fészkelődtek, olykor egy-egy sötét szárny lebbent, s olyan dermesztő vijjogás hasított a levegőbe, hogy elállt tőle a csend érverése. Puha állati léptek surrantak az avaron, és parázsló szemek gyúltak ki a sötétben. Távolról egyhangú, csörgő zaj jutott a fülébe, s alig tett néhány száz lépést a hang irányában, rohanó hegyi patakra bukkant, mely összehajló fák között, páfránnyal és mohával kibélelt ágyban bujdosott egy darabig, aztán kiszaladt egy buja fűvel borított tisztásra. Blendea megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Alig száz lépésnyire, a tisztás másik végén, ahol a patak újra visszatért erdős ágyába, néhány gyönyörű szarvastehén ivott a borjával. Szőrük vörhenyesen barnállott az éjjeli zöldben, s farktájuk világos foltján úgy csillogott a holdfény, mint a tükörben. A kis borjúk mohón fúrták be fejüket anyjuk ágyékába. Egyszerre világosság gyúlt a rokkant agyában, s szeme diadalittas sóvársággal ragyogott. Hónapok óta egy falat hús sem volt a szájában, és a telepi emberek legtöbbje egy év, másfél év óta nem evett húsfélét. Vadászni fog, és pecsenyével hódít magának híveket.

Zaj nélkül visszafordult, s csaknem egyórás gyaloglásba került, amíg visszajutott a szenítőre. Visszabújt a kunyhóba, de nem tudott az izgalomtól aludni, s a hajnal is ébren találta. Másnap is egyre felfedezésén járt az esze, s favágás közben egyik tervet a másik után szőtte. Késő este, a munkából jövet, megleste Szuriorát, aki ilyen tájban ment a sajtárral az istállóba, hogy megfejje a kecskéket.

–     Akarsz húst enni? – kérdezte halkan a rokkant.

A kis asszony riadt, bánatos arca rákvörös lett. Iszonyodva végigmérte, kitért útjából, és gyorsan beszaladt az istállóba. Blendea elhűlten bámulta, aztán feltűnés nélkül utána sompolygott. A kecskék kérdően mekegtek, s a cseléd, aki ott kuporgott mellettük a szalmán, a szorongatott vad kétségbeesésével nézett üldözőjére. Blendea hozzásántikált, és csendesen megismételte:

–     Akarsz húst enni?

A cseléd nagyot köpött feléje, s fogai között dünnyögte:

–     Neked is kell, sánta ördög?

Blendea előtt derengeni kezdett valami. Leült a cseléd mellé a szalmára, s atyaian nézegette, amint közelségétől irtózva, egészen összebújt a kecskékkel, s ideges ujjakkal fejte a sajtárba a tejet. Rövid csend után barátságosan megszólalt:

–     Szarvast láttam az erdőben, de nincs puskám. Lopd ki éjszakára a gazda puskáját és töltényestáskáját, annyi pecsenyét ehetsz, amennyi csak beléd fér.

Az asszony értetlenül bámult reá, de megkönnyebbült mosoly játszott az ajkán.

–     Nem tudod, mi a puska?! – rivallt rá türelmét vesztve a rokkant – ami ott függ a gazda kunyhójában a falon.

–     Tudom már! – felelte szinte ujjongva a cseléd, s vérpiros arcát restelkedve hajtotta tenyerébe. Hirtelen felkapta a sajtárt, s kis, kurta, szégyenlős kacagással kifutott az istállóból.

Blendea fejcsóválva nézett utána, de éjszaka, amikor a gazda már aludt, s az egész telepre ráborult a sötétség, óvatosan a gazda kunyhójához sompolygott, s benézett a félig nyitott ajtón. Félhomály volt a szobában, csak a sarokban égett az ikon mécse, és a betűző holdvilág éket vert a sötét padlóba. A gyékényen, subájába takarózva, részegen aludt Trucza, s horkolt, mint egy kisebbfajta fűrész. Háttal neki, szénából és rongyból vetett ágyán, összegubbaszkodva feküdt a cseléd. Blendea a küszöbre mászott, és a kecskemekegést utánozta. A kis asszony felriadt, s kuncogva ismerte fel éjjeli vendégét. Blendea a feje fölött lógó puskára és töltény táskára mutatott. Szuriora jó darabig nem mozdult, hálás mosollyal bámult a rokkantra, s olykor valami visszafojtott, gyermekien oktalan nevetés rázta meg egész testét. Végül is engedett a sürgető jelbeszédnek, leemelte a falról a puskát meg a táskát, és lábujjhegyen odavitte a rokkantnak. Blendea csillogó szemmel nyúlt utánuk, aprólékosan megvizsgálta, rendben van-e a fegyver, aztán nem kímélve nyomorék lábait, nekivágott az erdős meredélynek.

Végtelenségnek tetszett az idő, amíg elvergődött a tisztásig, így is korán jött, mert még egy álló órát kellett lesben állnia, amíg megjelentek a tehenek. Szívdobogva vette célba az egyik nagyocska borjút. A fegyver eldördült, a tehenek szétfutottak, de a szegény kis borjú ott maradt a páfrányok között, átlőtt testtel és üvegesedő szemekkel. A rokkant ujjongva vette vállára zsákmányát, s nem törődve a teherrel, megmászta visszafelé a hegyet, leszállt a katlan erdejébe, s a szenítőtől nem messze felcsapta a borjút egy fára, hogy biztonságban legyen, aztán óvatosan visszasompolygott a telepre. A fegyvert gondosan megtisztította, nehogy Trucza valamit észrevegyen, s baj nélkül visszacsempészte a kunyhóba.

Önérzettől dobogó szívvel kereste fel embereit. A három férfi subába takarózva aludt, s csak hosszas költögetésre ébredt fel.

–     Akartok szarvaspecsenyét enni? – kérdezte büszke izgalommal.

A három férfi az álmot törölgette a szeméből, s gyanakvóan néztek hol egymásra, hol a rokkantra. Csak hosszas unszolásra szánták el magukat, hogy kimásszanak a kunyhóból, és az éjjeli verőben felkeressék Blendeával a zsákmányt. A rokkant diadalmasan leemelte a fáról a borjút, és a három ember úgy nézett reá, mint valami varázslóra. Álmélkodva tapogatták, mintha nem hittek volna szemüknek, aztán Danila fojtott kurjantást hallatott örömében, s nyelvcsettintve kivonta tüszőjéből a kést. A másik kettő rőzséért és kőért szaladt, s amíg oda voltak, Danila és Blendea megnyúzták a borjút, és a húsát felszeletelték. Az összehordott kövekből tűzhelyet rögtönöztek, és a felszeletelt hús egy részét megsütötték. Csámcsogva ették az illatos pecsenyét, egy-egy falat száraz málét harapdálva melléje, s ahogy Blendea a rőzselángnál a lakmározó férfiak arcába nézett, nagy nyugalommal látta, hogy kutyahűséggel bámulnak reá.

Ettől fogva valahányszor nagyon ráéheztek a vadpecsenyére, mind a négyen kilopóztak az éjszakai lesre. Az elejtett vadak fölös húsát besózták, vagy ha nem jutottak sóhoz, megszárították a napon, s bőrbe csavarva elrejtették biztos helyen, hogy máskorra is maradjon. Egy-egy jó falatot a cselédnek is félretettek, aki már annyira beletanult a dolgába, hogy csak inteni kellett neki, s mihelyt a gazda elaludt, már hozta is a puskát meg a töltényestáskát.

Egy ilyen éjszakai vadászaton felfedezték, hogy a tisztás menti patakban sok a pisztráng, s erre áttértek a halászatra, mert félni lehetett, hogy egy szép napon Trucza észreveszi, mennyire fogynak a töltényei. Egy holdvilágos éjszaka éppen halászatra készülődtek. Varsáikat és hálóikat kötözték a kunyhóban, fenyőgyantába mártott háncsok fényénél, s annyira belemerültek munkájukba, hogy észre sem vették Szuriorát. A cseléd egy ideig az ajtóban leskelődött, aztán gondolt egyet, s lábujjhegyen belépett a kunyhóba.

–     Takarodsz innen, te kis ringyó! – rivallt rá Blendea fojtott hangon, és aggodalmasan kikémlelt az ajtón – még észreveszi a gazda, hogy nem vagy bent!

A kis asszony vihogva csóválta a fejét.

–     Alszik, mint a tuskó, sokat ivott... ne hozzam a puskát? – kérdezte durcásan. Hetek óta nem kérték tőle a fegyvert, s most eljött megtudakolni, mi az oka, hogy nem veszik igénybe a szolgálatait. Fekete katrincát kötött pendelye elé, hosszú haját gondosan bezsírozta és tömött varkocsokba fonta, hogy mutatós legyen. Olyan szép volt és olyan eleven, hogy Danilában, a legfiatalabban, felgerjedt a vágy.

–     Hagyd, hogy maradjon velünk! – kérlelte kissé reszelős hangon Blendeát.

A másik három nem szólt, és a kis csapat felkerekedett az éjjeli kirándulásra. Jó darabig négykézláb csúsztak előre, s amikor már elég messze jártak a szenítőtől, vidáman talpra ugrottak, s úgy folytatták útjukat, fel a meredélyes erdőnek. A kis asszony talán félt a sötétben, vagy jókedve kerekedett, mert egyhangú dúdolásba fogott, s Danila meg Gyorgyica dörmögve kísérték férfias basszusukkal. Nem tudta elég gyorsan követni a férfiakat, néhányszor kiáltozott is, hogy várják meg, de azok rá se hederítettek. A peremen megállt a kis csapat, s ahogy számot vetettek egymással a holdvilágnál, észrevették, hogy Danila elmaradt, az asszony nem kiáltozik többé, s Gyorgyica nyöszörögve mereszti szemét a sötétségbe. Az öreg Poenár csóválta a fejét, s néhány magvas szót ejtett az ifjúság bolondságairól.