XX

Még nem történt meg, hogy röviddel aratás előtt a tavalyi gabonát rekvirálják. A háború negyedik évének a végén erre is sor került.

Alig terjedt el a rekvirálás híre, máris elkezdődött a dugdosás. Sokan őrlési engedélyért ostromolták a jegyzőt, hogy a szemből lisztbe, a lisztből pedig kenyérbe menekítsék gabonájukat, mert így nem esett rekvirálás alá. Aki nem tudott engedélyt szerezni, éjnek idején szállította gabonáját a malomba, és háromszoros vámot fizetett, de úgy sem vállalta mindig a molnár, mert ha rajtakapták, nagyon megbüntették. Sokan hirtelen pénzzé tették gabonájukat, és rengeteget vesztettek rajta, mert a rekvirálás hírére leesett a gabonaár. A nagy többség mégis a dugdosáshoz folyamodott. Az éj leple alatt lecipelték a gabonapadlásról a zsákokat, gödröt ástak a kertben, szalmagyékénnyel kibélelték az alját és az oldalát, hogy ne érje könnyen a nedvesség, belerejtették a féltett kincset, és nagyobb biztonság kedvéért még boglyát is raktak föléje. Volt aki lámpást sem gyújtott a szomszédoktól való féltében, s mégsem kerülte el a sorsát, mert az irigye vagy a haragosa utána lesett. Még a barátságos szomszéd is igyekezett megtudni, hogy hova rejtette a másik a gabonáját, nem rossz szándékból, legalábbis addig nem, amíg biztonságban van a sajátja; de ha netalán megtalálja nála a bizottság és elkobozza, akkor a legjobb szomszéd is elárulja a másikat, gondolván, hogy könnyebben el lehet viselni a bajt, ha az én kedves komámnak is lóg az orra. Zsuzsónak nem volt félteni való gabonája, de azért többször is kikelt éjjel az ágyból, és hol az egyik, hol a másik palánknál figyelte, nem járnak-e valamiben a szomszédok. Egyszer aztán gyanús kopácsolást hallott a Ferus bácsi padlásáról. A vén zsugori az ereszgerendák között mesterkedett valamiben, alighanem a padot szedte fel, hogy oda rejtse a búzáját. Zsuzsó gyűlölte és irigyelte a vén, fösvény gabonazsákot, akitől nehéz időben sohasem tudott egy kis kölcsönlisztet vagy szénát kivájni, de most ütött a bosszú órája.

Másnap kiszállt a rekviráló bizottság egy provianthadnagy és két öreg népfelkelő személyében. Egyenesen a jegyzőségre mentek, meghallgatták az elöljáróság tájékoztatóját, aztán felszólították a bírót, hogy tartson velük. A tömzsi ember úgy kullogott utánuk, mintha az orra vére folyna.

Az öreg Béni bácsi ádáz pillantással méregette a hálátlan embert, aki az ő fia korteskedése és itatása nélkül sohasem lett volna a falu eleje. A bíró kézzel-lábbal integetett neki a bizottság háta mögött, hogy ő ártatlan, nem ő hozta a nyakára, sorra vesznek ezek minden házat, nem nézik, ki szegény, ki gazdag, kit kíméljenek, kit nem. Az öreg nem akarta levenni neheztelése terhét a bíróról, akárhogy is szabadkozott.

–     Nekem beszélhet, bíró öcsém – sipítozta dühösen az öreg, s úgy nézett reá, mint egy apagyilkosra –, nálam hiába kajtat gabonáért. Hát csak keresse, amíg meggebed bele, nem sok maradhatott a tavalyiból, nem először rekvirál!

A népfelkelők zord arccal végigjárták a csűrt, a hombárt, az istállót, a pincét, felfeszegették az ászokdeszkákat, megbolygatták a földet, hogy nem porhanyós-e, kimentek az udvarra, széthányták a trágyadombot, megvizsgálták a kertet, hogy nincs-e friss ásás nyoma, összeturkálták a kazlakat, de nem találtak semmi gyanúsat.

A házpadról sűrű füst szivárgott a cserepek meg a gerendák alól, úgy tetszett, mintha meggyúlt volna a tető. A hadnagy gyanakodva megkérdezte:

–     Miért füstöl a padlása, öreg?

A vén tökéletlen a süketségével hozakodott elő, hogy ne kelljen rögtön felelnie, pedig a szájmozgásból is elég jól értett. A hadnagy beleordított a fülébe, mire az öreg jámborul kibökte:

–     Instállom, hadnagy úr, nem tudtam, hogy kiszállnak nálam. Égetem a kéményt, éppen ideje, mert már egy fél éve gyűl benne a korom.

A hadnagy parancsot adott a népfelkelőknek, hogy nézzenek körül a padláson. Alig nyitották ki az alacsony lécajtót, a füst mint egy óriási, szürkésfekete kar tódult ki a padlásról, úgyhogy a népfelkelők kénytelenek voltak köhögve visszavonulni.

A hadnagy még erősebben gyanút fogott, és ráparancsolt az öreg Bénire, hogy oltassa ki a tüzet a kemencében.

–     Nem ég a házban egy fia üszök – szabódott az öreg –, a korom ég a kéményben, addig ég az, amíg van mi, nem könnyű azt elótani. Nem azért gyújtottuk, hogy ótsuk!

–     Megyek a kastélyba, hozok láncos golyót, majd azzal lesodrom a kormot – ajánlkozott az egyik népfelkelő.

–     Rajtunk nem fogsz ki, vén róka – fenyegetőzött a hadnagy –, most megyünk vizsgálni a szomszédba, de egy negyedóra múlva visszajövünk a golyóval!

Az öreg Béninek nyolc zsák gabonája volt fenn a füstölgő padláson, Gyimitrij, az orosz fogoly eszelte ki a ravaszságot. Fogadkozott a gazdájának, hogy ő megmenti a gabonát, csak bízzák reá. Az öreg Béninek ugyan senkiben sem volt bizalma, de mivel jómaga öregsége és tehetetlensége miatt nem tudott mihez kezdeni, nem kis huzavona után szabad kezet adott a fogolynak. A menyecske is erősen kardoskodott Gyimitrij mellett: ügyes ember, húz a házhoz, majd kitalál valami okosat.

A fogoly nyomban munkához látott. Kilyuggatott egy vastag pléh darabot, és úgy körülkalapálta, hogy a közepe táján eldugaszolhassa vele a kéményaknát. A pléhre izzó faszenet meg zsarátnokot lapátolt, s föléje egy réteg nyirkos fűrészport, majd egy réteg friss trágyát, aztán kinyitotta a kéményajtót, hogy a keletkező füst elárassza a padlást. Előbb persze felhordta a nyolc gabonás zsákot a padlásra, mely rövidesen úgy megtelt sűrű, fekete füsttel, hogy ember oda be nem tehette a lábát.

Alig ment el a bizottság, Gyimitrij vidáman felkiáltott:

–     Gyere, gazdám, hordjuk át a gabonát a csűrbe, ahol már vizsgáltak!

Az öreg Béni bácsi ijedten vonogatta gyér, ősz szemöldökét:

–     Meglátja a szomszéd!

–     Igen, ha éjjel dugja az ember, mint a tolvaj – legyintett Gyimitrij –, de nappal nem gyanús! Elég a szomszédnak a maga baja!

Nem vesztegetett több szót, hanem felmászott a tetőre, a vastag boglyatartó póznával leverte a kéményaknában a pléhet, mely parazsastól, trágyástól, fűrészporostól beleesett a kemencébe, onnan mindjárt kihordták és belefojtották egy dézsa vízbe. A padlásról egy-két perc alatt eltakarodott a füst, s most már lehordhatták a zsákokat a csűrbe. Néhány villa szalmát hánytak a tetejébe, éppen csak szemszúrásból.

Mire visszatért a bizottság a láncos golyóval meg egyéb kéménysepréshez való eszközzel, a padlás már alig füstölgött. A népfelkelők, hadnagyukkal az élen, megmásztak a létrát, kinyitották a lécajtót, és hosszú orral néztek egymásra. A hadnagy meglátta a nyitott kéményajtót, és dühösen rárivallt az öreg Bénire, aki a létra lábánál őrködött, és sunyi alázattal várta az eredményt.

–     Nyitva hagyta, öreg, a kéményajtót, azért telt meg füsttel a padlása!

Az öreg Béni kivágta magát:

–     Instállom, hadnagy úr, rövidesen felkerül az új gabona, gondoltam, ha már égetünk, füstöljünk is, úgyis annyi fent az egér.

–     No, isten áldja meg, Béni bácsi – köszönt megkönnyebbülten a bíró –, tudtam én, hogy kendnek nincs felesleges gabonája, de csak ki kellett szállni.

Zsuzsó izgatottan várta a kapuban a bizottságot. Neki ugyan nem volt féltenivalója, de be akarta mártani Ferus bácsit. Nem kért kölcsön a vén zsugoritól egy kevés szénát a legszűkösebb időben? Ha megkapja, nem kellett volna elprédálnia a drága tehenét.

Zsuzsónak nem volt bátorsága megszólítani a hadnagyot, az egyik népfelkelőt fogta karon és súgta fülébe a titkot. Az nyomban jelentette a hadnagynak, s így esett, hogy Ferus bácsinál a bizottság nem nézett se jobbra, se balra, hanem egyenesen felmászott a padra.

Ferus mindenképpen a csűrbe szerette volna vinni a bizottságot, váltig emlegette, hogy van ott „két szép zsák gabona”, azt a „hazának” szánta.

–     Csak két zsák gabonája van? – kérdezte szigorúan a hadnagy – a nyilvántartás szerint még legalább nyolc mázsája kéne legyen.

–     Mind feléltük, nagyságos hadnagy úr – hazudta ájtatos képpel az öreg Ferus –, de ami maradt, azt jó szívvel adom a hazának.

–     Majd elválik – felelte hidegen a hadnagy –, addig is nézzünk körül a padláson.

Ferus bácsi színt váltott. Izgatottságában egyre rángatta nagy, zsíros hasán a szíjat, és rágcsálta a bajuszát. Inkább a maga megnyugtatására, mint a bizottság félrevezetésére, savanyú nevetéssel megjegyezte:

–     Hiszen bárcsak találnának valamit, jutna is, maradna is.

A népfelkelők szó nélkül az ereszre léptek, és oldalfegyvereikkel feszegetni kezdték a léceket. A hadnagy belenyúlt a felszakított deszka alá, és gúnyosan felmarkolt egy marék tiszta búzát.

–     Hát ez micsoda? kendermag?

A népfelkelők serényen felszedték az ereszt takaró deszkapadlót, és a gerendák képezte szakaszok között, szépen elegyengetve, legalább négy mázsa búzát találtak.

Ferus bácsi sápadtan állt a kémény mellett, egyre rángatta a hasán a szíjat, bőségesen verejtékezett, sóhajtozott, s megpróbált sután mentegetőzni:

–     Ejnye, nem is tudtam!

Ugyan honnan tudták meg? Hiszen éjszaka csinálta, mécsvilágnál, még arra is volt gondja, hogy ne csapjon lármát a szegecseléssel. Most oda van hat zsák drága gabona, de ne engedje az isten, hogy ilyen történjék.

Az öreg gazda könyörögve jártatta körül a tekintetét, hol a hadnagyot, hol a bírót nézte, vajon melyiknél számíthat irgalomra. A bíró nagy zavarban volt, annál kegyetlenebb s gúnyorosabb volt a hadnagy.

–     Nagyságos hadnagy úr – hebegte könyörgő pillantással az öreg –, csak nem veszik el mind?

–     Elkobozom az egész búzát, ez a büntetése! – rivallt rá megvetően a tiszt.

A vén, potrohos Ferus sírva fakadt. Nem sírt tavaly a felesége temetésén, nem sírt a télen, amikor hírül hozták, hogy elesett a jó, dolgos veje. Idomtalan, hájas feje olyan lett a nyiroktól, mint egy nagy, csepegő mirigy. Egyre hümmögött, nyelt, s nyöszörögve ismételgette:

–     Nem érdemlem meg, fiam van a háborúban.

A hadnagy keményen ráripakodott:

–     Megérdemli, vén lator, mert amíg a fia a lövészárokban sínylődik, maga hizlalja a hasát, és elvonja a katonáktól a kenyeret! Kinek rekviráljuk a gabonát? a maga fiának!

A bíró suttyomban odaszólt az öregnek, hogy ne vegye nagyon a szívére, előbb a jegyzőségre szállítják a búzát, s ott még beszélnek róla. Majd kisütnek a jegyzővel valamit, nem hagyják a bajban.

A hadnagy öreg, lelkiismeretes provianttiszt volt, s nagy buzgósággal hajtotta végre feladatát. Egy kis szalonnát meg füstölt húst evett ebédre népfelkelőivel, s csak délután hat óra tájban tért vissza a jegyzőségre, ahol vacsorával várták.

–     Napról napra nehezebben megy a dolog – mondta az asztalnál a hadnagy –, tegnap Berkesen szálltunk ki, ma itt, de mondhatom, egészen lesújtott, hogy a nép mennyire nincs tisztában a kötelességével. Berkesen az egyik katonám felmegy a toronyba, s véletlenül feltekint a tetőgerendákra: három zsák búza. Hogy ki rakta oda fel, máig sem tudom. Az emberek akár a pokolba is dugdosnák a gabonát, csakhogy ne kelljen kiadniok a köteles részt. Volt olyan esetem, hogy a paraszt eldugott egy zsák búzát a kis, alul lyukas, felül csupasz árnyékszékbe, ahol napokig aszalta a gödör kipárolgása.

–     Szorít a nyomorúság, nagyságos hadnagy úr – mentegette a bíró a falusiakat –, a termésnyilvántartás évről évre hamisabb, mert férfierő híján mind több föld marad parlagon, s így a termés is egyre kevesebb.

–     Még ebben az évben vége lesz a háborúnak. Még egy utolsó erőfeszítés, aztán mehet mindenki haza. De ehhez élelem kell, felszerelés kell, éhező hadsereggel nem lehet győzni.

–     A nép már nem is hiszi, hogy vége legyen. Eddig hányszor hallottuk, hogy nem megyünk bele a télbe, de bezzeg belementünk négyszer egymásután.

A hadnagy leintette:

–     Maguk falusi emberek, nem ismerik a helyzetet. Oroszországgal, Romániával békét kötöttünk, a németek Párizs alatt állanak, az olaszok Karfreit óta nem tudják magukat összeszedni. Ha még egy kicsit kitart a civil, ebben az évben vége a háborúnak.

Az egyik népfelkelő belépett a szobába, és katonásan jelentette, hogy két ember akar beszélni a hadnagy úrral.

A hadnagy kiment, s a bíró rosszat sejtve nézett ki utána a tornácra nyíló ablakon. A hadnagy az öreg Nejkával beszélgetett, akitől két zsák búzát koboztak el a délután. A másik ember különösen szemet szúrt a bírónak: egyik haragosa volt, aki néhány hete tért haza a fogságból. Az elöljáró aggodalmasan pödörgette a bajuszát, s ötölve-hatolva járt fel és alá az irodában.

A jegyző nem értette a bíró izgatottságát, de nem is nagyon törődött vele. A hadnagy fogadkozása békebeli hangulatokat ébresztett benne. A négyéves hajsza után jön a megérdemelt pihenés. A jegyzőség megint olyan kényelmes, nyugodt hivatal lesz, mint 1914 előtt.

A hadnagy visszatért az irodába, felkötötte a kardját, és szó nélkül távozott.

–     Mindjárt sötétedik – kockáztatta meg félénken a bíró.

A hadnagy hidegen végigmérte, és kiadta embereinek a parancsot, hogy fogják be a lovakat a szekérbe. Mihelyt előállt a fogat, maga is felült a katonák mellé.

A bíró verejtékesen sétált a tornácon, egyre idegesebben pödörte a bajuszát, s alig gördült ki a szekér az udvarról, a kerten keresztül kiment a mezőre, és a dűlőúton egyenesen a tagba loholt. Nyári alkony volt. Az esti mezők felett héják kóvályogtak alacsonyan, s vijjogásuk fenyegetően lebegett a fakuló égen.

Az úton szembetalálkozott a kisebbik fiával.

–     Édesapám! – kiáltotta a fiú jajveszékelve –, megtalálták a katonák a búzát!

–     Tudtam! – hördült fel a bíró, s káromkodva futott a szalmakazlak: mögé, ahol kisírt szemmel, kezét tördelve várta a felesége. Visszafojtott lélegzettel kuksoltak a szalmában, s tehetetlenül nézték végig, hogyan szedeti ki a hadnagy a trágyából a tíz zsák gabonát és rakatja fel a szekérre. Rövid tanakodás után az egész család hazakullogott. A bíró nagy bánatában hozatott a zsidótól egy liter sligovicát, s kényszerítette a fiát, hogy vele igyék.

–     Ma leiszom magam a sárga földig, nem illik, hogy te józanul maradj és utáld az apádat!

Az asszonynak több esze volt, átment könyörögni a jegyzőhöz, hogy segítsen rajtuk. Egy zsák kukoricát és hat pár csirkét ígért, ha kijárja, hogy ne foganatosítsák az elkobzást. A jegyző csak hosszas kérlelés után állott kötélnek, mert a hadnagyot szerfölött felháborította az eset.

–     Hova jutunk, ha a község vezetői járnak elöl rossz példával? Hogyne csaljon a nép, ha az elöljárók is csalnak?

A jegyző nagy zavarban volt. Tennie kellett valamit a megszorult emberekért, különben lehetetlenné válik a helyzete a faluban, viszont attól is félt, hogy a hadnagy nem találja magatartását hatósági emberhez méltónak, s ki tudja, talán még panaszt is tesz ellene feletteseinél.

–     Én vagyok az első, hadnagy úr, aki ezt a rút, hazafiatlan eljárást elítélem, mégis arra kérem, legyünk tekintettel a személyre. Hiszen jól tudja, hadnagy úr, hogy a hatóságnak menynyire szüksége van a falusi elöljárók jóindulatú közreműködésére...

–     Személyesen nem akarom a kárukat – felelte a had-nagy –, én csak a kötelességemet teljesítem. De az sem célom, hogy önnek külön nehézségeket okozzak.

–     Akkor ne vegyünk fel elkobzási jegyzőkönyvet, vegyük úgy, mint egy egyszerű rekvirálást. A gabona felét visszaadjuk, a másik feléről rekvirálási bizonyítványt állítok ki. Ne szaporítsuk még külön is a bajunkat.

Másnap reggel gabonával megrakott szekerek gördültek végig a falun. Úgy kísérték ki a határba, mint egy temetési menetet.