XXI

Tömegesen érkeztek haza a foglyok, s nem törődtek a káderrel, karanténnal, jegyzővel, úgy viselkedtek, mintha számukra már befejeződött volna a háború. Csorba egészen elvesztette a fejét, ilyesmi még nem fordult elő hivatali működése alatt. Nyomban jelentette a csendőrőrsön, s megpróbált lelkére beszélni az embereinek. Ne makacskodjanak, nem szégyellnék, hogy csendőr jöjjön értük, mint a közönséges gonosztevőkért?

Az emberek nem hagyták magukat meggyőzni, s dacos keserűséggel válaszoltak:

–     Három évet senyvedtem Oroszországban, jegyző úr, nem kívánom a kutyának sem, még most is a testemben és a lelkemben hordozom minden fene nyavalyáját. Annyit éheztem, fáztam, rongyoskodtam, robotoltam, hogy elég egy egész életre. Én már leszolgáltam a magamét, most már menjenek az urak!

Az őrmester négy legénnyel szállt ki a faluba. Sokan még a csendőrök jövetele előtt elszéledtek a környéken, és erdőkben, kukoricásokban bujkáltak. Néhány konok ember megvárta a csendőrt, és sötét arccal tűrte, hogy felrakja a kezére a bilincset. Az őrmester éjjelenként hajtóvadászatot rendezett a szökevényekre. Tapasztalatból tudta, hogy a bujdosókat nappal igen nehéz összefogdosni, mert nincs semmi jel, ami nyomra vezetne. Éjszaka azonban mindenki gyújt egy kis tüzet, hogy megsüsse nyers kukoricából és tökből álló vacsoráját, és füstjével elűzze a szúnyogokat. A csendőrőrjárat nesztelenül járta a kukoricásokat, s ahol tüzet látott pislogni, nyomban felfejlődött, és körülzárta a gyanútlanul alvó vagy falatozó embereket. Aki megpróbált kereket oldani, azt ugyancsak kerülgették a csendőrgolyók. Néhány sebesülés is történt. Az összefogdosott szökevényeket dűlőutakon kísérték az őrsre, nehogy a sebesültek látása, akiket faágakból összetákolt hordágyakon cipeltek társaik, túlságosan felizgassa az útba eső falvakat.

Így is tele volt a falu rémhírekkel. A jegyző nyugtalanságában nem tudott aludni, s ezért szokása ellenére be-benézett a gazdatiszthez, aki vacsora után gyakran késő éjszakáig elkártyázott a tiszteletessel.

Noha a jegyző már nap nap után több ízben végigkibicelte az éjszakai kártyacsatákat, a gazdatiszt és a tiszteletes minden alkalommal olyan meglepetéssel fogadta, mintha most tette volna be először a lábát. Az asztalon egy kancsó bor állt, s mellette fonott kosárkában néhány szelet búzakenyér és egy nagy darab paprikás szalonna.

–     Egy daruvári öreg adu! – rikkantotta Sebesi, s lecsapta a lapját az asztalra.

–     Ez már numerál – vetette oda bosszúsan a tiszteletes.

–     Itt a falu esze! – pattant fel zajosan a gazdatiszt, s vörös somolygással végigmérte a belépőt – mi lelte, ügyvéd úr?

–     Jegyző koma ritkán jár ide, fél, hogy elveszti a község pénzét – mordult fel kedélyesen a tiszteletes, s belemerülve kártyáiba, figyelmetlenül hozzátette: – szedi szuronyra a csendőr a makacsokat?

–     Üljön le ide, ügyvéd úr, a tiszteletes mellé, hátha hoz neki egy kis szerencsét! – kötődött röfögős nevetéssel Sebesi.

–     No még beszélek a fejeddel! – vágta vissza a tiszteletes.

–     Csak tök, de ragyog, de hogy ragyog! – harsogta Sebesi, s körülhordozta vérmes tekintetét.

Valaki kopogott az ajtón, és izgatottan belépett a segédtanító. Sötétszürke útiköpenyt viselt, s kezében az elmaradhatatlan csontfogantyús botot szorongatta. Kamaszos arca sápadt volt, és izgalomtól remegő hangon kiáltotta:

–     Bátyámék mulatnak, amikor gyászban van az egész ország!

A társaság meghökkenve bámult a fiatalemberre. Désen töltötte a szünidejét, alighanem tud valami szokatlan újságot.

–     Elvesztettük a piavei csatát! – kiáltotta megittasulva; a nagy esemény annyira megrázta, hogy szinte mámorosan csillogott a szeme. – Legalább százezer embert vesztettünk halottakban, foglyokban, sebesültekben! Az olaszok beleszorították az osztrák-magyar hadsereget a megáradt Piavéba!

–     Megint olyan dolog – szólt komoran a gazdatiszt –, az uradalom adott két vagon gabonát, két egész vagont, a faluban parasztostól, urastól nem szedtek össze annyit; mit parasztostól, urastól? a falu egész járulmánya nem tett ki egy egész vagont! de az is dohos volt!... olyan semmi ember a paraszt, nem tudja kellőleg tartani azt a kis szir-szar terményét sem! A végleges, döntő győzelemre! így hangoztatta a sok okos, tanult ember. Most tessék!

A tiszteletes töprengve csóválta a fejét, s dohányzástól sárga ujjaival rezes bajuszát csipkedte. Baj, nagy baj, de csak megússzuk valahogy. A németeket nem kell félteni, az amerikaiak ellen majd csak felfegyverzik az oroszt.

A jegyzőt amúgy is nagyon aggasztották a falubeli állapotok, s most az olasz csatavesztés híre annyira megrendítette, hogy vette a kalapját, és az előrehaladott időre hivatkozva, szédelegve eltávozott. Künt a sötét éjszakában a falu konoksága és gyűlölködése szinte belehelhetően feküdte meg az égtájakat. A kutyák ugatása olyan vicsorgó volt, mintha a feketén megtestesülő gyűlöletet szólaltatná meg. A felkapott hírek mind fenyegetőbben dongtak a jegyző fülében. Németországban és Ausztriában a szó szoros értelmében éheznek az emberek. A katonák mesélik, hogy a szabadságról visszatérő magyarokat megostromolják az előkelő bécsi urak és úrinők, s rengeteg pénzt, drága dohányt fizetnek egy-egy cipóért.

Augusztus vége felé olyan dolgok történtek, amelyek mindenkiben megrendítették a bizalmat. Az egyik nap trénszekerek érkeztek a faluba, egy szakaszvezető és néhány közlegény kíséretében. A trénszekereken hámokat és nyergeket hoztak tucatszámra, s feleáron kínálták eladásra. Sebesi abban a hiedelemben volt, hogy a katonák orosz hadizsákmányt árulnak, s kiszemelt magának egy igen jó állapotban levő nyerget. Amikor közelebbről szemügyre vette, felfedezte rajta a kétfejű sast. Felszólította a szakaszvezetőt, hogy mutassa meg a felhatalmazást. A szakaszvezetőnél nem volt ilyesmi, de felmutatott egy csomó szabályszerűen kiállított nyugtát, pecséttel és ezredparancsnoki aláírással, csupán az eladási ár helye maradt kitöltetlen.

–     Biztosan új nyergekkel szerelték fel magukat a vitéz úrék? – puhatolódzott Sebesi.

–     Nem a! – felelte közönyösen a szakaszvezető – nem maradt az egész zászlóaljnál egy századra való nyereg. De kinek kell már? nem megy többet ez az ezred háborúba.

–     Ebből azt veszem ki, hogy vége van a háborúnak? – faggatta tovább a gazdatiszt.

–     A szegények elvégezték, az urak még folytatják, hogy meddig bírják, az ő dolguk. Veszi a tekintetes úr a nyerget, vagy nem?

A gazdatiszt gyorsan áthívatta a jegyzőt, hogy megtanácskozzák a dolgot. Csorba átvizsgálta a nyugtákat, és úgy találta, hogy alakilag nem esnek kifogás alá, mert az ezredparancsnoki aláírás hiteles, de azért egy ilyen fehér nyugta nem tiszta ügy.

–     Ejnye, de sokat okoskodnak az urak! – vágott közbe türelmetlenül a szakaszvezető – mintha bizony valakinek eszébe jut majd firtatni, hogy jó ez a nyugta, vagy nem. Így rendelte az őrnagy úr, és punktum! Hol lesz a mi zászlóaljunk egy hónap múlva? úgy szétszóródik, mint a pelyva! Ha nem adjuk el, ami eladható, lába kél mezítláb.

A két férfi hüledezve nézett össze, érezték, hogy a vér elhagyja az arcukat. A vesztett csata még hagyján, azt még ki lehet köszörülni, de ha belülről indul oszlásnak a sereg, az súlyosabb tíz csatavesztésnél.

A gazdatisztet valami nehéz szédülés környékezte, szinte letaglózta a megfogalmazatlan gyanú.

–     Mi baja van magának, Márton? – kérdezte a felesége. Sebesi ezúttal nem szólta le a feleségét, önzetlen gondja volt, nem kellett féltékenyen őriznie az asszonyi kíváncsiságtól. Máskor nagyon kihozta a sodrából, ha az asszony beleütötte az orrát a „hivatalos dolgokba” és megpróbált „okoskodni”, most szinte jólesett az érdeklődés. Nem méltatta annyira, hogy feleljen neki, de legalább nem tácsolta le. Robusztus szervezete és idegrendszere azonban hamar kivetette magából a borúlátást, és megint reményre kapott. Nem hagyja Tisza István az országot.

Más fából volt faragva a jegyző. Azzal rémítette magát, hogy működését, kifejtett buzgalmát román szempontból mérlegelte, és a fonák látvány egészen kétségbeejtette. Ami a magyar állam számára dicséretre méltó ügybuzgalom, az a románság előtt bizonyára elnyomás és üldözés, amit keményen meg kell torolni... Egy ízben összetalálkozott a berkesi pappal.  

–     Servus mă, Ciorbă! – fogadta Macrea, s barátságosan megveregette a vállát. A jegyző érezte, hogy a pap egy fél évvel ezelőtt még nem merte volna románul megszólítani, s főképp nem merészkedett volna, hogy a nevét románosan kiforgassa. Nyeregben érzi magát, de nem neheztel a jegyzőjére: ez Csorbát valamennyire megnyugtatta.

A jegyzőné is megérezte, hogy új szelek fújdogálnak, és férje megkérdezése nélkül újra viselőbe adta azokat a hímzett hálóingeket, amelyeket tavasszal kivont a használatból. Lehozatott a padlásról néhány régi, pókhálós képet, amelyek szülei naszódi házából származtak, gondosan leporoltatta, megmosatta valamennyit, és kiakasztotta a szobákban. Volt köztük egy régi csoportkép, mely a naszódi román nemzeti párttagozat vezetőségét ábrázolta. Egy másik olajnyomatos, nagy kép azt a jelenetet örökítette meg, amikor Oszmán pasa, Plevna védője, átadja a kardját I. Károly királynak, a diadalmas román hadsereg vezérének. A jegyző nagyon kényelmetlenül érezte magát. Úgy tetszett, mintha egy nagy hurcolkodás előestéjén állna, s holnap már el kellene hagynia egy régi házat, aminek minden zegét-zugát annyira megszokta.

A berkesi pap egy kora szeptemberi napon behajtatott a szekerén Sajótelkére. Egy kosár szőlőt hozott az ülés alatt, hadd higgyék, hogy öreg paptársát akarja megörvendeztetni egy kis gyümölccsel. Russu Teofil a kertjében gyomlálgatott, mint rendesen. Nem nagyon örvendett Macrea látogatásának, tudta, hogy megint politikáról lesz szó, s azért is neheztelt, mert elmúlt a nyár, és a kis Iustin nem is nézett feléjük.

–     Köszönöm – bólintott fanyarul az öreg, s átvette az ajándék szőlőt –, az anyókám biztosan nagyon fog neki örülni, haragszom rád, Traian, nem küldted le hozzám a fiadat.

–     Nem lehet azzal bírni – felelte mosolyogva a berkesi pap – meg van bolondulva a lányokért.

A belső szobából fürge léptekkel előtipegett a kis, sovány, görnyedt öregasszony, s fogatlan ínyével rámosolygott a vendégre. Leemelte a kosarat borító terítőt, és hálásan csipegetett néhány szem szőlőt.

–     Teofil – szólt halkan Macrea –, szeretnék beszélni veled.

Az öreg pap fásult bosszúsággal nyitott ajtót, s bevezette vendégét a belső szobába. Egyszerű helyiség volt Russuék ebédlője, csak éppen a padlózata különböztette meg a kis, kékre meszelt parasztszobáktól. Olcsó, vásári bútorokból állt a berendezés, és kopott, roskadozó volt az ócskaságtól meg a félszázados nyűvéstől. Csak néhány fénykép, könyv, díszesebb szentkép meg egyéb csecsebecse árulta el, hogy úrféle emberek lakják. Az öreg Russu fanyar képpel helyet mutatott vendégének, s megadással várta a politikai leckét. A berkesi pap megragadta öreg barátja kezét, és szenvedélyes pátosszal így szólt:

–     Ferdinánd király elrendelte az általános mozgósítást, Mackensen takarodik Bukarestből, hallod-e, Teofil? Ferdinánd király Erdélybe készül!

A király neve annyira belelovalta a lelkesültségbe és a diadalérzésbe, hogy felpattant a helyéről, és izgatott léptekkel rótta a szobát.

Az öreg pap szótlanul meghúzódott a székén, és nézte fiatalabb paptársát, aki mámorában egyre járt-kelt, s arcán ragyogott a győzelem és az elégtétel. Az öreg önkéntelenül is sóhajtott egyet és legyintett.

–     Nem hiszed? – pattant fel indulatosan a vendég, s megragadta az öreg karját – a bulgárok fegyverszünetet kértek, Berthelot tábornok a Dunánál van a franciákkal, recseg-ropog az egész Babilónia! – a pap férfias hangja szinte zsoltáros tűzbe csapott át. – Meglásd, a mieink átkelnek a Kárpátokon, és mindörökre vége a rabságnak! Ezeket itt összemorzsoljuk, úgyis dögrováson vannak!

Az öreg Russu egyre bólogatott, fásultan és szomorúan, mintha a szavak értelme nem hatolt volna a lelkében odáig, ahol a jelentést osztogatják.

Macrea Traian egy árnyalattal melegebben és egyszerűbben folytatta:

–     Nem telik bele két hónap, és a menekültek itthon vannak, hallod, Teofil? A te fiad is hazajöhet, a „hazaáruló” – tette hozzá gúnyosan.

Az öreg pap riadtan felemelte a fejét, és egész testében öszszerázkódobt. Furcsa fintorok szaladgáltak az arcán, egy ideig hősiesen küzdött elérzékenyülésével, aztán könnyekre fakadt, és aszott, sárga kezével nyöszörögve törölgette a szemét. Olykor felpillantott vendégére, és szeme még mindig tele volt kételkedéssel.

Macrea bátorítóan veregette a sírdogáló öreg vállát.

–     Teofil, sokat szenvedtél és nélkülöztél, de ezután másképp lesz. Nagy dolgokat fogsz még megérni. Hazajön a fiad,  hozza az unokádat, és úr lesz! Megmondhatod a feleségednek is, hadd örüljön szegény asszony.

Az öreg Russu tagadóan rázta a fejét. Az öregasszonynak nem mond semmit, amíg nem olyan biztos minden, mint a nap az égen.

–     Megmondhatod négyszemközt a híveknek is, hogy nem sokáig viseljük már az igát, lesz béke, föld és kenyér mindenkinek.

Macrea búcsúzott, és az öreg pap magára maradt felzaklatott reményeivel. A hálószobából hirtelen rányitott az anyóka, s amikor meglátta könnyező férjét, a feje elkezdett ijedten reszketni, és fogatlan szájával tagolatlanul motyogott valamit. Apró szederfekete szemecskéje suta rémülettel meredt a lefüggönyözött szoba homályába.

–     Nincs semmi baja! – kiáltotta nagy hangon az öreg pap, mert felesége süket volt. Hogy egészen megnyugtassa, gyorsan felszárította könnyeit, s mosolyogva integetett neki. – Jól van! A kicsi is nő! Ki tudja, hazajönnek karácsonyra!

–     Nem, nem! – motyogta rémülten az öregasszony, és a feje görcsös reszketésbe fogott – maradjanak ők kint, jól vannak kint! – hirtelen elkezdett keservesen óbégatni, s katrincaszerű, fekete kötényével eltakarta az arcát. – Csak maradjanak! Még akasztófára jut... – tette hozzá dermedt suttogással.

–     Dehogy jön! – kiáltotta az öreg pap – csak úgy mondtam! ki tudja, változik a világ! Ne félj, van esze, csak akkor jön, ha szabad!

Az öregasszony hálásan bólogatott, aztán a parasztos faragású szekrényhez tipegett, elővett egy zománcos cseréptányért, gondosan megtörölte kötényével, és két szép gerezd szőlőt tett férje elé az asztalra. Beszólt a konyhába a cselédlánynak, aki már hozta is a máléból és búzalisztből sütött friss kenyeret. Az öreg papné leszelt egy jókora karéjt, és férje tányérjára tette a szőlő mellé. A vén pap szemelgette a fürtöt, tördelt egy-egy falatot a máléillatot párolgó meleg kenyérből, és fintorogva küzdött könnyei ellen. Az öregasszony pillanatra sem vette le róla a szemét, és egyre ott repdesett benne a gyanú.

A pap végül is nem bírt magával, valami ürüggyel kisomfordált a szobából a tornácra, s hogy viselkedésével meg ne riassza az öregasszonyt, aki a függöny mögül leskelődött utána, lassú, nyugalmas léptekkel lesétált a kertbe. Paptársa szavai csak most értek igazán a szívéhez és az értelméhez. Kegyelmes isten! Hát jobb világ virrad végre a szegény románra? Nem kell már görnyedni kemény szavú, címeres urak előtt, akiknek a kastélyain kevélyen lobog a zászló, és zsinóros hajdúk strázsálnak kapuik előtt? Főispán, alispán, főszolgabíró és a többi rucatollas, vadászkabátos nagy úr, aki előtt reszket a szegény pap és dászkál! Könyörületes isten, hát igazságot akarsz szolgáltatni egy századok óta üldözött, megvetett és kiszipolyozott népnek...

Az öreg pap ideges léptekkel sétált a kertben a terméstől roskadozó szilvafák alatt, az ajka indulatosan mozgott, és hoszszú, szürke szakállát tépdeste réveteg izgalmában.

–     Hiába jött a török, az osztrák, az orosz, az úr mindig úr maradt, és az úr mindig magyar. Csalóka remény ez is. A kastélyok soha le nem dűlnek, a címereket nem marja ki a rozsda, a jobbágyok nyakáról sohase kerül le az iga, az idők végéig a nemesúr földjén fognak verejtékezni. Sokszor hitte már a szegény nép, hogy urait levetheti magáról, s ha le is dobta őket egy időre, megint visszadugták a nyakát a járomba, és a rövid szabadság után még keservesebb volt a szolgaság.