XXII

A gazdatiszt sürgönyt kapott Pestről, hogy küldjön kocsit a déli vonathoz. Sebesi elkomorodva töprengett magában, hogy mit jelentsen ez a szokatlan időre eső látogatás. Ha őméltóságáék a nyári hónapokban távolmaradtak, rendszerint csak a jövő tavaszkor utaztak le a birtokra. A pezsgő őszi idény alatt mindig a fővárosban időztek, s bár a gazdatiszt évről évre bejelentette a szüret idejét, és tisztelettel meghívta a méltóságos családot a „szüreti mulatságra”, a pesti társasélet varázsa mindig erősebbnek bizonyult.

Sebesiné nyugtalanul nézte férje kezében a sürgönyt, szerette volna megtudakolni a tartalmát, de nem volt mersze hozzá, tudta, hogy ilyesmivel lehet legjobban kihozni Mártont a sodrából. A gazdatiszt, hogy eleve elhárítson minden asszonyi kotnyeleskedést, zord arccal zsebre vágta, és harsányan kiadta a parancsot, hogy a parádés fogjon be és hajtson ki a batárral a déli vonathoz. Ha van füle az asszonynak és tud gondolkozni, ennyiből kiokoskodhatja, hogy a méltóságos úrék érkeznek haza.

A batár kiküldése éppen kapóra jött, mert a két Sebesi csemete, a tizenöt éves Laci és a tizenhárom éves Marci, a hosszú, őszbe nyúló szünidő után a kollégiumba készülődött. A tanításnak ugyan már jóval előbb meg kellett volna kezdődnie, de a nyári hónapokra a gimnáziumba szállásolt zászlóalj annyi szenynyet hagyott hátra, hogy több mint két hétbe került, amíg tisztességesen kitakarították és kimeszelték. Az idei tanév is lyukas volt, de az új tanévhez még nagyobb reményeket fűztek a nebulók. A két fiúnak azért így is lógott az orra; a tanulás és az internátusi élet csöppet sem volt ínyükre, még akkor sem, ha bízvást remélhették, hogy karácsonykor a tantervszerű, rövid két hét helyett másfél hónapot kapnak, tekintettel a nagy tüzelőanyag-hiányra. Édesanyjuk két nagy fonott kosárba csomagolt nekik, és Lacit békítette, aki dúlt-fúlt mérgében, amiért nem engedték, hogy felvegye az útra a szép új hosszú ruháját, amit az ötödik osztály elvégzése után kapott. Anyjuk engesztelésképpen mindkettőjüknek négy-négy koronát adott, s megígérte, hogy felemeli a zsebpénzüket, ha nem költik cigarettára.

Fél tizenegykor előállt a batár. Kiviszi a fiúkat a vonathoz, s megvárja a tizenkét órai gyorsot, mely a méltóságos úrékat hozza Pestről.

A tisztné megcsókolta a fiait, és a lelkükre kötötte, hogy ne nagyon csintalankodjanak, tudják, hogy tata milyen szigorú. A két gyerek aztán félénken az apjához járult kézcsókra. Sebesi megfricskázta a kis Marci pisze orrát, és mennydörgő hangon rárivallt Lacira:

–     Nehogy hazahozz nekem valami gatyabelit, egész nyáron láttam, hogy a pikszis körül ténferegtél!

–     Nem, tata – dadogta rémülten a fiú.

A kis Marci kuncogva hátrafordult, és pufók, piros képe majd kipukkadt a visszafojtott kacagástól.

A tisztné farkasszemet nézett a férjével, s ösztönös aggodalommal magához ölelte a fiát.

–     Nem szégyelli magát, Márton?!

Sebesi vállat vont, s lomha járásával a dolga után látott, majd gondolt egyet, és odakiáltotta az asszonynak:

–     Jegyezze meg magának, hogy amiből élünk és amiből lettünk, azt ne szégyelljük!

A két gyerek beszállt a batárba, és a súlyos fogat kigördült az utcára. Laci előre örült, hogy milyen nagy süvegelés lesz a faluban. Csalódott. Az emberek sötét arccal követték a méltóságos, fekete hintó parádés futását, némelyek elfordították a fejüket, mások összesúgtak, csak egy-egy görnyedt öregember billentette meg alázatosan a süvegét. Berkesen egyenesen fenyegető volt a fogadtatás. Alig akadt süvegelő, azt is úgy méregette a többi, hogy jónak látta elhordani az irháját. A román templom táján egy összeverődött csapat megdobálta a hintót. A két gyerek megszeppenve kucorgott a bársonyülésen, és fent a bakon megrökönyödve csóválta a fejét a parádés. Az állomás és a falu közötti réten megállította a lovakat, leszállt a bakról, s káromkodva vette szemügyre a hintóban tett kárt. A fekete fénymázon csúnya nyomokat hagyott a dobálás. Ha egy ujjnyival feljebb találják, úgy betörik a nagy üveges ablak, mint a parancsolat. A parádés káromkodott, vakarta a fejét, a két gyerek pedig megszeppenve hallgatott.

Az állomáson a sors kárpótolta Lacit a falvakban elmaradt tisztességért. A kis megálló „főnöke” új ember volt, alig egykét hónapja helyezték át Berkesre. Tudta, hogy a környéken sok a kastélyos család, s ezért mély tisztelettel fogadta az úri hintóból kiszálló fiúkat. Azonnal kinyitotta az „első osztályú várótermet”, egy kopott, vörös bársonypamlaggal és néhány székkel bebútorozott nagyocska szobát, és tiszteletteljesen megkérdezte:

–     Nem parancsolnak méltóságtok valami frissítőt?

Laci a haja tövéig pirult, és tetszelegve bámulta a tükörben az újdonsült fiatal bárót, aki jókötésű, csinos, szőke fiú volt. A váróterem ajtajához bámész gyereksereg csődült, maszatos arcú fiúcskák és leánykák, s tágra nyílt szemmel nézték az úri vendégeket.

Negyedóra múlva megérkezett a vonat, és a hordár feltette a fiúk kosarait az első osztályra. (Volt utóbb gondjuk, hogy átcipeljék a másodikra!) Laci gavallér akart lenni, s húsz fillért adott a hordárnak, de utóbb be akarta vasalni a felét az öccsén. Marci gúnyosan fügét mutatott neki:

–     Abból nem eszel, te voltál báró, nem én!

–     Barom! – mondta Laci haragtól kivörösödve, s tehetségesen utánozta apja hanghordozását.

A vonat már elment, de a batár még mindig az állomás előtt vesztegelt. A négy pompás szürke nyerítve és toporzékolva kapálta a földet, a parádés gondterhesen szívta a bakon a pipáját, és nem mutatott hajlandóságot a távozásra.

–     Szép időt kapott a két kis méltóságos – kezdte a beszélgetést a vasutas.

A parádés felpillantott, s megnézte a kis, testes embert, kinek az arcáról sugárzott a kellemes izgalom, amit az előkelőséggel való futó érintkezés hagy a törekvőkben.

–     Ez a kettő csak a tiszt úr gyereke, mennek a kollégyomba.

A vasutas elvörösödött szégyenében, s keservesen lakolt a sok élvezetesen ropogtatott méltóságosért, amit a két fiúra pazarolt. Mi tagadás, jólesett gyakorolni a hajbókolást és a zengzetes címzést.

A parádés megvigasztalta a vasutast:

–     Ne sajnálja, egy negyedóra múlva megérkeznek őméltóságáék, viszem őket haza Sajóba. Csak az a baj – vakarta meg borúsan a fejét –, hogy megsérült a kocsi glazúrja, valami beste emberek megdobálták útközben.

–     Magukfelé is dobálnak? – kérdezte aggodalmasan a vasutas. – Maholnap törött ablakokkal közlekednek a vonatok.

–     Én azt mondom – tűnődött bajuszát rágcsálva a parádés –, hogy a nép azért haragszik, mert az urak nem akarják a békét.

–     Ez már beszéd! – tört ki pirosan a kis, testes ember, s izgatottan lekapta a fejéről a sapkát. Lábujjhegyen a batár mellé lépett, és hangfogónak használva sapkáját, félhangosan odaszólt a kocsisnak: – Nem akarja Tisza! Nem barátja a munkásembernek! amikor 904-ben letettük a munkát a fizetés miatt, Tisza nyomott el. Minden sztrájkoló vasutast behívatott, és úgy küldte fel mundérban a mozdonyra. Meg bíróság elé állíttatta a munkást! Meg is mondtam a feleségemnek, amikor kormányra került: nézd meg, asszony, jön a háború, itt van megint Tisza!

Néhány perc múlva nagy robajjal befutott a gyors. Az állomásfőnök négy betört ablakot számlált össze. A mozdonyvezető kihajolt a gépéből, és odakiáltott a főnöknek:

–     Köves a vidéke, szaktárs!

A főnök vörös zászlócskával a kezében ünnepélyesen megállt a pöfékelő gyors előtt, és az elsőosztályú szakaszt leste, ahonnan útiköpenyes, magas férfi szállt ki, fátyolos hölgy társaságában. A parádés már futott is a poggyászért, és a „főnök” tisztelegve sapkájához emelte a kezét. A báró és a báróné gyors léptekkel keresztülhaladt a vörös szőnyeggel leterített várószobán. A nyitott ajtó előtt türelmetlenül toporzékolt a négy almásszürke.

A báró sápadt volt és töprengő, a parádés úgy találta, őméltósága sokat őszült egy félév alatt, a tarkóján és a halántékán már egészen deres a haja, pedig nem idős ember. Mintha a méltóságos asszony is megsoványodott volna, igaz viszont, hogy mindig is hitvány volt. Olyan manapság a világ, hogy az úrnak is gondja van, nemcsak a cselédnek.

A parádés remélte, hogy ura nem veszi észre a hintóban tett kárt, de csalódott. A báró éles szemével rögtön felfedezte, de különösképp nem tette szóvá, holott máskor kevesebbért is pattogott – csupán egy átható pillantást vetett a kocsisra, aki görnyedten ült a bakon, és kerülte gazdája tekintetét. A báróné a fátyolon keresztül is tanúja volt a néma jelenetnek, s lélegzetvisszafojtva nézte a kocsikenőccsel gyógyított sebhelyeket. A bárónak közben a négy pompás szürkére terelődött a figyelme: sörényes fejüket rázták, s fényes bőrüket szitálva, türelmetlenül kapálták az utat. Pillanatra elfelejtette gondjait, fáradt, szürke szeme visszanyerte acélos élességét, s valami bizakodó, férfias mosoly lengett az ajkán. Élvezettel szívta be kedvencei pikáns, vérpezsdítő szagát, és megsimogatta a sörényüket. Mintha a férfias állatok érintése visszaadta volna minden erélyét és önbizalmát, nyugodtan karon fogta feleségét, és felsegítette az ülésre. Egy perccel előbb még azon töprengett, hogy parancsot ad a kocsisnak, kerülje a falvakat, és a határmenti dűlőkön hajtson haza.

–     Mindenütt kövek – suttogta révedezve a báróné.

Sajótelky kényszeredetten elmosolyodott, és bátorításképpen megcsókolta felesége kezét.

A kocsis eszeveszett gyorsasággal hajtotta a szürkéket, és a nagy, súlyos hintó szinte repült a letarolt őszi szántók mentében. Az őszi rozsda már kikezdte a szemhatáron vonuló erdős lankákat. Az útszéli diófákról leverték a termést, és rengeteg kocsány, fonnyadó levél borította körös-körül a földet. Itt-ott rongyos, cserzett arcú parasztok és parasztasszonyok lebzseltek, kis, abroncsos csebrekkel a kezükben, és figyelmesen emelgették a kocsányos leveleket, nem találnak-e alatta diót. Tátott szájjal bámultak a fényes, úri hintó után, amelyet pompás szürkék vontak, és nagy porfelhőt verve robogott a falu felé. A lovak patkói úgy kopogtak és szikráztak az út kövein, mint a puskaropogás. Az emberek arcát bámész sötétség borította, talán azért, mert mögöttük volt a nap, mely ily kora délutánon már hajladozott az ősz terhe alatt. Olykor megemelődött egyegy husáng, és az őszi verőben, a porban, a nagy száguldásban nem lehetett tudni, a batárnak szól vagy a diófáknak.

A faluban aztán a parádés rövidebbre fogta a gyeplőt, pedig jövet is itt érte a dobálás. Ki-betérős volt az út, kukoricakóréval rakodott szekerek döcögtek rajta, a szabad nyargalás nem ide való. A román templomtól néhány lépésre a batár egyik ablaka éktelen csörömpöléssel betörött, s az üvegszilánkokkal együtt egy jókora fűzfahusáng és néhány tyúktojásnyi kő hullott az utasok lába elé. Szerencsére mélyen behúzódva ültek az ülésen, és a vastag szarvasbőr-takaró felfogta az ütés erejét. A báró szenvedélyesen megragadta felesége kezét, mintha bátorságát akarná közölni vele:

–     Kértelek, Helén, hogy maradj otthon!

A báróné tagadóan rázta a fejét, és görcsös sírásra fakadt:

–     Pesttől hazáig ez a dobálás! bele lehet őrülni! miért nem csinálnak valamit? miért nem mozgósítják a csendőrséget!

A báró férfias ajkán gyöngéd, ironikus mosoly jelentkezett, s úgy nézte a feleségét, mint a felnőtt, aki egy kisgyerek orvosolhatatlan panaszait hallgatja.

–     Istenem, hát itthon is! – sírdogálta a báróné, s fejét csüggedten nekitámasztotta az ülés párnázott hátának.

–     Sebesi nagy szamár – mondta bosszúsan a báró –, nem kellett volna a batárt küldje elénk, elég lett volna egy egyszerű, kétlovas hintó, az nem szúrja a szemüket.

–     Honnan tudhatta volna a szerencsétlen? – felelte a báróné –, máskor mindig batáron utaztunk.

–     Én voltam elővigyázatlan, visszafelé majd ügyelünk.

A gesztenyés nagy, szárnyas kapuja kitárva várta a batárt. Sebesi az egész személyzetet felsorakoztatta a fasor két oldalán, s ünnepélyesen kiöltözködve, átnyújtotta a kiszálló bárónénak az obligát fehér rózsacsokrot. Amikor behajtott a batár, a kastély padlásablakából szertartásszerűen kidugták a zászlót.

A bárót nagyon bosszantotta a szokásos fogadtatás. Egyszerű megjelenésre gondolt, protokoll nélküli látogatásra, olyasmire, ami az egyszerű ember számára természetes, csak azt tévesztette szem elől, hogy nála a protokoll a szabályszerű, és a másik eset a kivétel.

Sebesi meglátta a hintó betörött ablakát, és felháborodásában alig tudott szóhoz jutni:

–     Méltóságtokat is? azonnal ellovagolok a csendőrőrsre!

A báró ingerülten végigmérte:

–     Mondja, kedves Sebesi, melyik bolygóról jön?

–     Hogy érti méltóságod? – kérdezte megszeppenve a gazdatiszt.

A báró türelmetlenül legyintett, s kiadta a parancsot, hogy a kaput csukják be, a személyzet oszoljék szét és lásson a dolga után, mintha mi sem történt volna, a padlásablakból pedig azonnal vonják be a zászlót. – Ma nem ceremóniázunk! – tette hozzá ingerülten. Hirtelen Sebesihez fordult:

–     Keressen fel egy óra múlva a dolgozószobámban.

A bárói pár a szokástól eltérően egyenesen a kastélyba ment, noha kedvenc hátaslovaik fényesre pucolt szőrrel várták, hogy meglátogassák őket.

A báró és a báróné teát meg valami hideg ételt rendelt a komornyiknál, aztán titokzatosan bezárkóztak termeikbe. A méltóságos asszony a komorna segítségével eltüntette az arcáról a sírás nyomait, de a tükörbe pillantva, szomorúan tapasztalta, hogy az elmúlt hetek megpróbáltatásai lehervasztották arcáról azt a rózsás, meleg pírt, ami oly természetes szépséget kölcsönzött neki. Kölnivíz, rizspor és egy kis festék sokat használt, az álmatlanságtól karikás szem elrejtésére ott volt a lorgnette. A személyzet így is sok mindent észre fog venni.

Mihelyt elvégezte toilette-jét, a báróné molyette bársonydobozokat szedett elő ódon, barokk szekrények fiókjaiból. Némelyiket felpattintotta, és pillanatig elbűvölve nézte az arany, a gyémánt és a gyöngy fojtott, kristályos ragyogását, aztán az egyik régi, veretes dobozt a másik után helyezte el az előkészített, rekeszes bőröndbe. Komornája ezalatt néhány rend ruhát csomagolt be egy másik bőröndbe, amelynek az alján rengeteg családi fénykép és egy fél tucat gondosan feltekert olajfestmény rejtőzött. A báróné magához vette a bőröndök kulcsait, és átment férje termeibe. A báró szintén lázasan csomagolt. Íróasztala fiókjaiból részvényeket, kötvényeket, állampapírokat, váltókat, adósleveleket, szerződéseket, betéti könyvecskéket keresett elő, és egy nagy, rekeszes irattáskába tette őket. Az óriási papiroshalmaz szemlátomást idegesítette, s bosszúsan turkált benne hosszú, finom ujjaival.

Bekopogtatott Mihály, a komornyik, és ezüsttálcán hozta a teát, rumot, pirítós kenyeret, vajat, dzsemet és hideg pulykasültet. Terhét zajtalanul tette le a kis acajou-asztalra, melynek mélyvörös fénymázában ezüstösen tükröződött az egész teáskészlet, s ugyanolyan zajtalansággal kitöltötte a teát a csészékbe. A báróné halkan megkérdezte a férjétől:

–     Et l’argenterie ?

–     Reste à la maison, les transports sont tout à fait incertains, les trains et les gares regorgent de soldats pillards, d’ailleurs ne t’inquiétes pas, je m’efforcerai de créer autour de nous une atmosphére paisible, j’ai une idée.^*

Megitták a teát, és ettek egy kis hideg sültet. A komornyik olyan nesztelenül szolgált fel, mint egy szellem. A képviselő megnézte az óráját:

–     Notre train repart a sept heures et demi, mais avant de nous en aller, il faut que je prévienne Egon, il est naif comme un ours, il ne se doute de rien.^**