XXIII

Sebesi megszeppenve várt a jelentkezésre. A látogatás szokatlan időpontja magában is elég fejfájást okozott neki, s most ehhez még hozzájárult a báró rideg, ingerült viselkedése, mely annyira elütött szokott barátságos modorától. Nem tudta, hogy ezt a változást az incidens rovására írja, vagy pedig –- s erre csak szédülve és verejtékezve mert gondolni – a sajátjára... Szégyen, félelem és lelkifurdalás gyötörte. Egyre az a szerencsétlen Treitelbaum-ügy járt a fejében. Sterntől kétezer koronát kapott, amiért neki adta el az uradalom búzáját, pedig Treitelbaum nagyobb árat ígért. Stern nyolc-tízezer koronát nyert az üzleten, a képviselő pedig ugyanannyit vesztett. Treitelbaum rendesen ezer korona províziót szokott adni Sebesinek, s most ez az átkozott Stern túllicitálta. A kitúrt zsidó megfenyegette, hogy levélben tárja fel a helyzetet a méltóságos báró úrnak.

A gazdatiszt sóhajtva és verejtékezve állt a könyvtárszoba ajtajában, nem tudta elszánni magát a bekopogtatásra. Csak akkor adott életjelt magáról, amikor hallotta a komornyik közeledő lépteit, s fenyegetett, hogy rányílik az ajtó, s ott találják a küszöbön, mint egy vásott gyereket.

A képviselő a kis acajou-asztalkánál ült, s mögötte üresen állt a címeres szék, mely a mennyezetig nyúló könyvesállvány hátterében szinte fejedelmi hangulatot árasztott. Egy íratlan ízlés szerénységet parancsolt: a nagy szerencsétlenséghez, melynek súlya alatt minden magyar ember görnyed, nem illenek az üres attribútumok.

A báróné nem volt a teremben, átment komornájához a saját lakosztályába. A képviselő szótlanul helyet mutatott gazdatisztjének az asztalkánál, és karikás, szürke szemével hosszasan fürkészte, mintha meg akarna győződni, alkalmas-e a reá váró feladatra. Sebesi nem mert szembenézni urával, nagy, vörhenyes fejét a vállai közé húzta, és zavara meg kínzó aggodalma kétségbeesett harcot vívott azzal a szolgai rajongással és odaadó hűséggel, ami gazdája jelenlétében mindig valami nyers önkéntelenséggel szállta meg. Fokozta zavarát feszes, sötét ruhája is. Már csak kivételesen viselte, mert alaposan kihízott belőle, de ilyen ünnepélyes alkalmakra mégis magára erőltette.

–     Hány mázsa búzánk maradt? – kezdte meg a tárgyalást a képviselő.

Sebesi most már szentül hitte, hogy sorsa meg van pecsételve. Búsan lehorgasztotta a fejét, s nem kevesebbet várt, mint hogy a báró mindjárt átnyújtja a felmondó levelet. Egyetlen reménység az asszony, ő majd felmegy a bárónéhoz és visszakönyörgi.

–     Hatszáz mázsa tavalyi és idei termés.

–     Kukorica?

–     Kétszáz mázsa körül, méltóságos uram – rebegte Sebesi.

–     Olyan kevés?

–     Talán méltóztatik tudni, hogy az idén a kereskedők nagyon érdeklődtek a tengeri iránt...

A gazdatiszt nem merte kiejteni Stern nevét, pedig valami furcsa, önkínzó kényszerből egyre a nyelve hegyén lebegett.

–     Hány mázsa zab?

–     Gondolom, hetven-nyolcvan.

–     Nem sok.

–     Megvan a magyarázatja – mentegetőzött verejtékesen a gazdatiszt –, megint olyan dolog, tudja méltóságod is, hogy a zab a háború miatt milyen keresett, s ezért a készlet nagy részét igen jó áron eladtuk.

Amíg Sebesi beszélt, a báró szigorúan kopogott az ujjával az asztalon, s ez az ütemesen ismétlődő, parancsoló zaj olyanformán hatott a gazdatisztre, mint egy betanított cirkuszi medvére idomítójának ostorpattogtatása. A báró nem tűrt elkalandozást vagy bőbeszédűséget, a gazdatisztnek pedig szinte embertelen erőfeszítésébe került, hogy a tárgynál maradjon és rövid legyen. Valahányszor a természet szabad gyermeke szakítani próbált a logikával, felhangzott a parancsoló, száraz kopogás, és a gazdatiszt fázékony nekigyürkőzéssel kereste meg az elejtett fonalat. Most a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás részben semlegesítette a kopogás fegyelmező hatását, és a gazdatiszt szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy olyan vádakra is mentségekkel hozakodjék elő, amilyenekkel senki sem illette.

–     Különben is a zab az idén nagyon igénybe volt véve, a rekvirálásba is adtunk jó tíz mázsával, sok igáslovat is zabra kellett fogni, hogy bírja a munkát, tudja jól méltóságod, hogy a javát besorozták, viszont nekem csak két lovam van, azokat is inkább szénával tartom, s az sem fordul elő, hogy a kocsisom uradalmi zabbal etesse az állatjaimat, mert az én gabonámnak külön helye van.

A báró türelmetlenül koppantott:

–     Kedves Sebesi, én nem bizalmatlankodom, a számadást idejében elküldte, én elfogadtam, most egyébről van szó.

A gazdatiszt felszabadult a lidércnyomás alól, s örömében hetvenkedve szembenézett az elmúlt veszedelemmel:

–     Már azt hittem, instállom, hogy valaki rosszakaróm bemártott méltóságodnál.

A báró szürke szeméből hűvös megvetés lövellt, megvetés, mely a vádon keresztül a vádlottnak is szólt:

–     Ismerek egy Treitelbaum-levelet, de gyanúsításoknak elvből nem tulajdonítok jelentőséget.

A gazdatiszt felhorkant, mint a sebzett vad, és szomjas ösztönzést érzett, hogy a maga beállításában tövéről hegyére előadja az ügyet, bőbeszédűen megmagyarázza eljárását, és a napnál világosabban bebizonyítsa a zsidó imposztorságát.

A báró ellentmondást nem tűrő hangon közbevágott:

–     Ha a gyanúsításnak nem tulajdonítok fontosságot, nem vagyok kíváncsi a mentségeire sem. Sokkal fontosabb ügyben hivattam. Mennyi gabonára van szüksége az uradalomnak a jövő aratásig, vetőmagot, premundát, kenyérlisztnek valót beleértve?

–     Százötven mázsára, méltóságos uram – nyögte ki lemondóan a gazdatiszt.

–     Szóval, körülbelül kétszáz mázsa. Az egész fennmaradó gabonamennyiséget ki kell osztani a falunak.

–     Hogyan méltóztatik? – kérdezte elhűlve Sebesi.

–     A fennmaradó gabonamennyiséget ki kell osztani a falunak.

–     Persze, kérjem meg az árát? – kérdezte tájékozatlanul a gazdatiszt.

–     Ugyan, kedves Sebesi – csóválta ingerülten a fejét a képviselő –, milyen nehezen értjük meg egymást! nem pénzért, tökéletesen ingyen, ki kell szórni a falu népének!

–     Parancsára, méltóságos uram – nyelte le a gazdatiszt a hihetetlen intézkedést, melyet akárhogy is forgatott, sehogy sem fért a fejébe.

–     Mondja, kedves Sebesi – puhatolózott a képviselő, aki belátta, hogy gazdatisztjének nem lehet olyan átfogó képe az ország közállapotairól, mint neki, aki a fővárosból jött –, nem tapasztalta a nép forrongását? nem érzi, hogy ég a talpunk alatt a föld?

–     Még az is, akinek olyan puha a szíve, mint a kalács, mint az az igazi jó házi kalács, még az is csak azt mondhatja a népről: komisz! – fortyant fel a gazdatiszt. – Húsz éve vagyok a képviselő úrék szolgálatában, de még elő nem fordult, hogy urasági hintót megdobjanak! Mit urasági hintót? A legutolsó béresre sem mertek görbe szemmel nézni, ha egyszer odatornyolta magát egy uradalmi trágyásszekérre! nem mondom, a jóravaló szegénynek én is adnék egy kis búzát, egy kis kukoricát, hogy tengesse azt a nyomorult életét, de megbocsásson a képviselő úr, ha én a helyében lennék, lehozatnék még ma Désről egy szakasz csendőrt, mert el kell ismerni, hogy a miénk már nem embere, s az egész férfinemet, értve azt, aki már bedugva viseli az ingét, mert a többi csak inges, semmi kölyök vagy magatehetetlen, vén gané, úgy megveretném, hogy holtukig emlegetnék, s abban sem lenne hiba, ha egy-egy szájas asszony is megkapná a magáét, mert nekem ne mondják, hogy az asszony nem hibás.

A báró az órájára pillantott, s ironikusan csóválta a fejét:

–     Nem fogadhatom meg a tanácsát, mert a brutalitást békésebb időkben sem tartottam célravezetőnek. Nem akarom megijeszteni, de annyit mondhatok, hogy ma már nem talál az egész országban olyan földesurat, aki bikacsökkel merné elintézni a néppel a differenciákat. Itt csak engedékenységgel viheti valamire. Holnap reggel kidoboltatja a községgel, hogy az uradalom kioszt háromszáz mázsa gabonát a szegényeknek. Szigorúan a lelkére kötöm, hogy a gabonaosztást közmegelégedésre hajtsa végre. Még egy fontos dolgot: a béresek és a férficselédek bérét emelje a duplájára, gondoskodjék számukra a legjobb ellátásról, felhatalmazom, hogy annyi disznót vágasson, amenynyire szükség lesz, kapjon a cselédség bőven húsneműt. Mennyi a sertésállomány?

–     A malacokkal együtt vagy százhúsz darab.

–     Szóval, ne kíméljen semmi áldozatot, fontos, hogy a béres legyen elégedett és húzzon az uradalomhoz. – Majd színlelt közönnyel folytatta: – Szükségesebb, mint valaha, hogy a cselédség szolidárisnak érezze magát velünk. Ha zavargások lesznek, ön nem az az ember, aki egykönnyen elveszítse a fejét.

Mi most hosszabb időre külföldre utazunk, beletelhetik egy év is, amíg visszatérünk, ami végül is nem számít, hiszen eddig is önállóan intézte az ügyeket. Ha működésével kiérdemli teljes megelégedésünket, amiben nem kételkedem, a nehéz időkben teljesített szolgálataiért külön is meg fogjuk jutalmazni. Magától értetődik, hogy távollétünk egész ideje alatt önnek is dupla fizetés jár.

Sebesi majd elolvadt a hálától és a ragaszkodástól, s széles, vörhenyes arcán hol gyermekes, hol mérges fintorok küzdöttek a szemére toluló könnyekkel. Hosszasan szorongatta nagy, bagóleves markában a képviselő finom, ideges kezét, s elérzékenyülten motyogta:

–     Isten áldja meg méltóságodat, megint csak azt mondom, legyen az én kenyerem akármilyen fekete, egye a családom is azt a korpából sütött, utolsó, fekete kenyeret, ha egyszer tudom méltóságotokról, hogy biztonságban vannak, nem kell egyéb semmi – bütykös, sárga ujjaival megtörölte a szemét, és megindultságtól reszelős hangon folytatta: –, de talán jobb lenne, ha az itteni hű emberek oltalmában maradnának, amíg elmúlik a baj...

–     Isten vele, Sebesi – mondta Sajótelky, és némi meghatódottsággal rázta meg gazdatisztje kezét –, még csak arra kérem, legyen gondja a lovaimra.

Sebesi már nem is szólt, csak hümmögött, és átszellemülten bólogatott, s olyan áhítat lobogott benne ura kedvencei iránt, hogy valami antik nép lóistene is megirigyelhette volna.

–     Én most átkocsizom a maga lovaival és a maga kocsijával Egon báróhoz, és fél hétkor kihajtatunk vele az állomásra, minek ingereljük feleslegesen a falut.

Sebesi lement befogatni, s ezalatt a báró búcsúlátogatást tett a lovainál meg a kutyáinál. Negyedóra múlva előállt a gazdatiszt egyszerű, kétlovas kocsija, és a báró felhúzott kóberrel hajtatott ki a gazdasági udvarból az utcára, a szomszéd kastély felé. Egon bárónak gyönyörű kis barokk kastélya volt, franciás ízléssel gondozott park közepén. Árnyékos hársfasor vezetett a kastély bejáratához, s a fák mögött nyírott tuják sűrű, fekete sövénye vont falat. Az út két oldaláról szökőkutak csobogása hallatszott, és szemben, a nyírott fák csipkeszerű hasítékaiból kitetszettek a dúsan cikornyázott, nagy ablakok. A környék arisztokráciája tréfásan Minotauriának nevezte a kastélyt, és nem egészen alaptalanul. A különc mágnás többnyire Sajótelkén tartózkodott, pedig nagy birtokai voltak Boszniában, s háza volt Bécsben is, ahol anyja, született Mikeházy Karolina grófnő élt. Egon báró szerette a különc szórakozásokat, amelyekben az ember első benyomásra tunyaságból szerzett elmebaj tüneteit sejtette, de amelyek voltaképp a korral szemben érzett ádáz megvetést fejezték ki. Szenvedélyesen szeretett vadászni, s minden alkalmat megragadott, hogy nimródi kedvtelését ironikusan szembeállítsa azokkal a kötelezettségekkel, amelyeket a család, a társas élet meg a politika rótt reá. Életmódjának volt valami pikáns ancien régime íze. Azt beszélték róla, hogy birtokán valóságos „parc aux cerfs”-t rendeztetett be, s „a János”, az ispán szállítja neki a szép parasztlánykákat. Hivatalos szerelmi kalandjait a szomszéd városokban bonyolította le, s olyan zamatos, gáláns történetek hőse volt, hogy a környék arisztokráciája halálra kacagta magát. Még a nők kiválogatásában is volt valami korral kötekedő célzatosság, ami a báró galantériáinak ellenállhatatlan humort és metsző gúnyt kölcsönzött.

Egon báró a pipázóban várta vendégét. A helyiség egyszerű, fehér meszelésű falairól sok disznó, hiúz, vadmacska és más dúvad feje meredezett fagyott fogvicsorgással, s itt-ott egy-egy szarvasbika homlokcsontja, gyönyörű ágbogas aganccsal.

Csipkegallérral díszített hosszú házikabátban ült a korombarna bőrfotelben, s lábát egy nagy medvefejen nyugtatta, melynek bársonnyal szegett, óriási geleznája lomposan terült el a parketten. Kicsiny, fekete pipájából füstöt eregetett, s előtte, alacsony barokk asztalkán, két kristálypohár között, kis üveg finom francia cognac várt kibontásra. A medvebőrön két pompás ír setter heverészett.

Egon báró a fotel két karjára támaszkodva, ironikus fáradtsággal emelkedett fel ültéből. Szőke haja erősen deresedett s ez az aggastyáni haj egészen elütött meglepően zsenge, ifjúi arcától, amelyen most valami távoli, szertartásos mosoly lengedezett.

–     Gott sei Dank!^* – szólt a báró furcsa, meleg zengésű hangján, mely, amint magyarul folytatta, megtelt valami kedves öngúnnyal – a János mind mondta nekem, hogy megérkeztél, de nem akartam hinni, mert a gukkerommal hiába néztem, nem láttam lengeni a zászlót; magának csal a szeme, mondom a Jánosnak, nem látja, hogy nincs kint a zászló? de kint volt, erősíti a János, csak bevonták. Ejnye, gondolom, az én barátom még jó politikus lesz, máris a széljárás szerint bontja ki vagy vonja be a vitorlákat. Isten hozott, kedves Döncim, éppen a legjobbkor jöttél. – Egon báró arca szinte ünnepélyes komolyságot öltött, csupán a hangjában rezgett tovább is az irónia.

–     A vadászom éppen ma reggel jelentette, hogy egy nagy disznócsorda van a csicsópolyáni völgyben, nagyon szívesen látlak. Hajnali négy órakor indulunk. Hogyan? nem tartasz velem? kedves Döncikém, mi lelt? elutazol? megint a politika?  – tréfásan megfenyegette mutatóujjával a képviselőt – én nagyon félek, hogy ti még bakot lőttök a Tiszával! olvasom a Neues Wiener Journalban, hogy a Tisza bejelentette a Házban, hogy elvesztettük a háborút, sohasem tartottam őt különösen politikus lénynek, de ez még tőle is sok.

A képviselő leverten elfordította a fejét, s idegesen koppantott ujjával az asztalkán.

–     Légy okos, Döncikém, gyere velem vadászni, nem bánod meg, látod, ha a Tisza vadászik ezekben a napokban, biztosan talál egy alkalmas rókalyukat, amibe belekiálthatja, hogy elveszett a háború.

Egon báró és a képviselő között nem volt mai keletű a titkos feszültség. Sajótelky a liberális főnemes szerepében tetszelgett, s Amberg bárót, aki sokkal élesebb elme volt, ingerelte ez az illogikus magatartás. Amellett megvolt az a különc, de a maga szempontjából nagyon is logikus rögeszméje, hogy a politikát arisztokratikus előjognak tartotta, s titokban szentül hitte, hogy a születés és a vér cent pour cent^* tisztasága és kékvérűsége nélkül nincs is igazi politikai tehetség. Sajótelky Ödön anyai ágon egyszerű polgári családból származott, s ezért a báró oly őszintén sajnálta, mintha valami testi fogyatékosságban szenvedett volna. A képviselő érezte ezt a sajnálkozást, és azt is sejtette, barátja miért ironizálja állandóan politikai szereplését, és biztatja, hogy foglalkozzék inkább közgazdasággal. Tiszát sem merő empirikus alapon tartotta rossz politikusnak, hanem azért, mert nem tartozott a hamisítatlan arisztokráciához.

–     Nézd, kedves Egon – felelte a képviselő nehezen leplezett ingerültséggel –, bírálhatod Tiszát, de el kell ismerned, hogy tetőtől talpig férfi. A háborút elvesztettük. Aki férfi, az csak a férfias őszinteség nyelvén beszélhet a férfiakhoz.

A báró felhajtott egy kis pohár cognacot, és fátyolos jóindulattal nézte felhevült barátját.

–     Helyes, a tévedés ott van, hogy a politika nőnemű, ezt már az antik világban is tudták, és úgy is deklinálták; továbbá, az ilyen dolgok, mint Ház, Közvélemény, Utca, egytől egyig nőneműek, a legtöbb nyelvben ez szépen ki is domborodik, csak a magyarban nem, a mi nyelvünk apolitikus nyelv, s félek, hogy a szellemünk is az; hiába van egy teremben néhány száz olyan férfi, mint a Tisza, a kollektív visszhang – nőies. Tisza nem férfiakhoz beszélt, hanem olyan szeszélyes, nőnemű lényekhez, mint Ház, Utca, Közvélemény. Hidd el nekem, Döncikém, a politika ott kezdődik, amikor az ember megtanulja, hogy mit lehet elmondani nők előtt és mit nem.

–     Egon – szólt a képviselő hevesen, és olyan bárdolatlan, polgári gőggel vetette magát hátra székében, hogy aki még emlékezett anyai nagyapjára, biztosan fölismerte volna benne –, a te elméncségeidben sok az ötlet, de engedj meg, nincs annyi élettapasztalatod, mint egy tízéves gyereknek, az élet feladataihoz pedig egyáltalán nincsen érzéked. Teóriákról csevegsz nekem, és malíciádat gyakorolod, amikor nagyon jól tudod, hogy a forradalom itt van a nyakunkon! A frontok felbomlóban, a közigazgatás recseg-ropog eresztékeiben, a katonák ezerszámra szökdösnek haza, és nincs karhatalom!

A báró szinte elismerően bólogatott, mintha csak barátja szónoki teljesítménye ragadta volna meg a figyelmét, aztán ironikus ártatlansággal közbevetette:

^* Százszázalékos.

–     Már látom, hogy nem tudlak elcsábítani disznóra, nagyobb vadak vannak terítéken.

A báró cinizmusa egészen kihozta sodrából a képviselőt:

–     Azt kell hinnem, hogy örvendsz a Monarchia bukásának! Mindig szívesen játszod a fin de monarchie grand seigneurt! La bonne blague! – rikácsolta gúnyosan a képviselő a francia szavakat. – Monsieur le Baron joue son fameux role, il ne lui manque que la lanterne pour s’afficher mieux!^* térj magadhoz! birtokaid vannak Boszniában, ahová már bevonultak a szerbek, jusson eszedbe, hogy öreg édesanyád van Bécsben, ahol máról holnapra kitörhet a bolsevizmus! Birtokod van a mi falunkban is, kötelezettségeid vannak nemcsak önmagaddal és családoddal szemben, hanem velünk szemben is, mindenkivel szemben, aki ezen a földön birtokos, kérem, sőt követelem, tedd meg te is azokat az óvintézkedéseket, amelyeket én jónak látok! nem hivatkozom előtted sem az országra, sem a nemzetre, még a rangunkra sem, mert tudom, hogy cinizmusodnak nincs határa, a puszta önzés beszél belőlem, te vagy a leggyengébb láncszem, ha könnyelműséged miatt elbuksz, a parasztok vérszemet kapnak, és utánad én következem!

Egon báró lehunyt szemmel élvezte barátja eleven kirohanását, s mintha nem bírná tovább a szellemi csiklandást, nevetve félbeszakította:

–     Elég, elég! engedd, hogy én is szóhoz jussak, meg akarok neked szépen felelni – kéjesen elernyedt testtel belesüppedt a karosszékbe, lecsukta szürke szemhéjait, még a kis, kurta, fekete pipát is kivette a szájából, hogy kényelmesebben beszélhessen. – Gyönyörű a zenicai birtok! micsoda vadállomány! – tette hozzá különös, méla hangsúllyal – de egyszer egy vadászaton megsebesültem – kópémosollyal kinyitotta a szemét, s fürkészve nézte barátját, érti-e a rejtett összefüggést. – Azt mondják, egyik seb gyógyítja a másikat. Elég annyi, hogy számomra a zenicai birtok már hosszú évek óta nincs, hagytam, hogy uralkodjék benne szegény apám manese, ő szerezte, ő is veszítse el, fogjuk fel úgy a dolgot, hogy revanche-ot vettek rajta a délszlávok.

A képviselő türelmetlenül közbevágott:

–     Ne tarts szóval! kérem, követelem, hajtsd végre te is a szükséges óvintézkedéseket. A gazdatisztem még holnap ki fogja osztani a falunak az uradalom egész gabonafeleslegét Ha van felesleges gabonád, cselekedj hasonlóképpen! Értsd meg szükséges, hogy békülékenyebb hangulatot teremtsünk magunk körül!

Egon báró rosszallóan csóválta a fejét, és szokatlan komolysággal így válaszolt:

–     Érdekes, hogy te akarod jobban ismerni a falut holott csak elvétve rándulsz le Sajótelkére, én pedig már a huszadik éve itt remetéskedem. Nem tudom, milyen a renommée-d, Döncikém, biztosan, tisztelnek, becsülnek, nem ok nélkül választottak meg képviselőjüknek; ami engem illet, nagyon népszerű vagyok és nem csodálom, mert én vagyok talán az egész országban az egyetlen nagybirtokos, akin fogtak Jászinak és a radikálisoknak az intelmei: nem egészen húsz év alatt négyszáz hold príma földön legalább harminc családot telepítettem.

A válasz annyira cinikus volt, hogy valami ellenállhatatlan humorral érintkezett. A képviselő hátravetette magát székében és úgy kacagott. A báró valóban „telepített” húsz-harminc családot a 10–15 holdas parcellákra, még egy szép pár ökröt is adott minden családnak, csakhogy ez a kis vagyon azoknak a csinos „hajadonoknak” a hozománya volt, akik szolgáltak néhány hónapig a sajótelki Minotaurián, aztán szép sorjában férjhez mentek jóravaló, dolgos parasztlegényekhez. A primae noctis hűbéri joga így telt meg modern, szociális tartalommal. A leányok idegen falvakból származtak, a legények szigorúan Sajótelkéről, a bárót ebben valami homályos eugenetikai szimat vezethette.

Egon báró a képviselő komolyságát iróniával és csipkelődéssel tartotta sakkban, de most, hogy a képviselő hangulata vidámságba csapott, a báró szinte vérfagyasztóan komoly lett. Leejtette a monokliját, kis, fekete pipáját indulatosan az asztalra dobta, erélyesen feltűrte a gallérját, s a duzzadó csipkével az álla, körüI egészen olyan volt, mint egy félelmes csillagkamarai tanácsos.

–     Nekem ajánlasz efféle improvizált rendszabályokat, nekem, aki már évtizedek óta leszámoltam a ti szerencsétlen agrárkapitalizmusotokkal! kérdezd meg szabadelvű és munkapárti urainkat, hányan kultiválják birtokaikon a hosszú lejáratú kisbérlet-rendszert? A ti politikátok következménye, hogy nincs parasztságunk, csak agrárproletariátusunk! iparosdit játszani, azt tudtatok, fővárost építettetek, a nyomorult kis bugrisfészkeket megraktátok iskolával, kórházzal, majmoltátok a liberális Angliát. Most meglátjuk, hogy fogják nektek meghálálni a gondoskodást a dédelgetett városok. Micsoda debandade lesz itt! nem lesz elég olló az országban, hogy a trikolorból kivágják a fehéret! és micsoda térképnyírás! hagyj nekem békét, ez már nem politika, hanem szabóverseny, ti rendeztétek, főjön nektek miatta a fejetek, nem fogom magamat és a belátásomat improvizációkkal bemocskolni. Ha már jacquerie^* lesz itt, hát legyen a maga műfaji szabályai szerint.

A képviselő hallgatott. Szürke szemében zavart fény csillant, mely egyaránt jelenthetett megszégyenültséget és sajnálkozást. A báró élvetegen csukott szemmel pihente ki a pezsgő összecsapás fáradalmait. Rövid hallgatás után a képviselő felállt és elköszönt. Egonnal nincs mit kezdeni.