XXIV

A gabonaosztás szokatlan dolog volt, a gazdatiszt sehogy sem tudott beletörődni. Egyre tűnődött, s a végén már úgy fázott tőle, mint valami nagy veszedelemtől. Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy minden világos ok nélkül kiszórjanak háromszáz mázsa gabonát az utcára. Az anyagi veszteségbe még beletörődött volna, de nem az uradalom megaláztatásába, márpedig homályosan érezte, hogy a gabonaosztás az utolsó, semmi emberek diadala az uradalom fölött. Hosszú évek során annyira azonosította magát az uradalommal, hogy az egész ügyet személyes megaláztatásnak tekintette. Úgy érezte magát, mint egy hadvezér, aki diadalmasan harcolt az ellenség ellen, aztán egyszer csak azt a szégyenteljes parancsot kapja, hogy tegye le a fegyvert. Évtizedeken keresztül szívósan védelmezte az uradalom érdekeit a sok gané, senki-semmi ellen, s most el kell ismernie vereségét, el kell fogadnia a legszégyenletesebb feltételeket. Szörnyen szégyellte magát, s nem is tudta, lesz-e elég lelkiereje, hogy teljesítse a parancsot. A gond és a szégyen annyira emésztette, hogy ő, aki sohasem beszélte meg feleségével a dolgait, sőt, az hozta ki legjobban a sodrából, ha az asszony belekotnyeleskedett valamibe,  most maga avatta be a feleségét, hadd rágódjék ő is rajta, könynyebb elviselni a bajt, ha ketten vannak hozzá.

–     Hallgasson ide, Juci – szólította meg komoran, s olyan marcona arcot vágott, mintha csírájában el akarna benne fojtani minden okoskodási hajlamot –, nekem mondhat, amit akar, én úgyis csak azt fogom csinálni, amit kell, de azt akarom, hogy maga is tudjon róla: a képviselő úr megparancsolta, hogy osszak ki a falusiaknak háromszáz mázsa gabonát ingyért.

A gazdatisztné úgy bámult a férjére, mint valami kísértetre. Sohasem szerette, ha férje felelősebb dolgokba ártja magát, s most ez a szokatlan intézkedés fenyegető méreteivel annyira megrémítette, hogy jó ideig nem is tudott szóhoz jutni. Sebesinének nem volt sem képzelete, sem becsvágya, s ezért kicsinyes aggályoskodással reagált mindenre, amit nem tudott felfogni. Sebesi nem ok nélkül torkollta le annyiszor az asszonyt: a gazdatisztben volt valami darabos ambíció, s az asszony olyan kicsinyesen gondolkozott, hogy minden szavával lehervasztotta. Ha a gazdatiszt bejelentette, hogy elmegy fürjészni, az asszony így próbálta lebeszélni: „Há sze minek kell, csak a tegnap vágtam két szép jércét, maradt belőle mára is.” Ha meghívta a bárói családot a szüreti mulatságra, az asszony valami ilyesféle megjegyzést tett: „Ki tudja, megtartják-e, hátha esni fog?”

–     Miért van úgy oda? – fortyant fel mérgesen a gazdatiszt, aki azt várta volna, hogy megnyugtassák – már nem mondhatok magának semmit, ereszti össze magát?

–     Én nem bánom, tőlem ossza ki az egész csűrt, ossza ki a magáét is – felelte reszkető hangon az asszony, és idegesen babrált az asztalterítőn –, csak aztán ne legyen maga a hibás.

–     Mitől fél, az isten verje meg a dolgát, mitől fél?! – ordította képéből kikelve a gazdatiszt, s rácsapott az öklével az asztalra – a képviselő úr parancsolta, nem az ujjamból szoptam!

–     Bánom is én, csinálja, ossza, szórja, mit tudom én, mit mondott magának a báró úr, lehet, rosszul hallotta, maga sem húszéves már, magának sem használ az a két liter bor, amit megiszik naponta, tőlem csinálja, maga látja, hogy mit csinál, csak aztán ne gyűljön meg belőle a baja.

A gazdatiszt úgy nézte az asszonyt, mintha fel akarná nyársalni. Ez a dagadt, paprikavörös nézés volt haragja szuperlatívusza. Recsegés, csapkodás, ordítás csak közbenső fokozat volt, a düh tetőpontján már nem is jutott szóhoz, hanem vérbe borult szemmel meredt áldozatára. Még egy rettenetes pillantást vetett az asszonyra, aztán fújtatva felállt az asztaltól. Maga sem hitt könynyen a fülének, nem csoda tehát, ha az asszony perfíd célzása a napi két liter borra egy pillanatra elszédítette, s komolyan megfordult a fejében, hogy az egész gabonaosztást csak álmodta. Istenem, micsoda idegbeteg asszony, még abból is képes ködöt csinálni, amit az ember a saját fülével hallott!

Egy szóra sem méltatta többé, hanem dúlva-fúlva felvette a bekecsét, s lement a községházára, hogy megbeszélje a jegyzővel a gabonaosztást.

A jegyző fakó mosollyal hallgatta végig, s pillantást váltott a feleségével. Ilyenkor este az asszony a leánykák kelengyéjén dolgozott, vagy a vasalásra kerülő fehérneműt vizsgálta felül. A rossz petróleum miatt csak pislákolt a lámpában a láng, minduntalan fel kellett csavarni a belét. Az asszony úgy tett, mintha nem érdekelné a férfiak beszélgetése, pedig minden szót megjegyzett magának, s ahogy járt a kezében a tű, úgy sürögtek fejében a gondolatok. A gazdatiszt valahogy idegenszerűen érezte magát ebben az otthonos ebédlőben. Ha nem főtt volna annyira a feje, könnyen megtalálhatta volna a magyarázatát. A jegyzőné most már kihívóan vette elöljáróba kelengyéjének azokat a darabjait, amelyeket férje lojalitása a szekrényfiókok fenekére száműzött. Felkerültek a falakra, az ágyakra, a párnákra, az asztalokra, és a szoba észrevétlenül megtelt kockás csipkéjű, kék-arany-piros hímzéssel.

A képviselő úr intézkedése olyasvalami, amitől lúdbőrös lesz az ember háta, de a hatóságok szempontjából éppen a legjobbkor jött. Csorba nem is mulasztotta el kifejezni háláját és köszönetét, hiszen a báró úr nemes gesztusa elsősorban a jegyzőség helyzetén könnyít. A közigazgatás a csőd szélén áll. Az emberek úgy kerülik a hatóságot, mint a dögvészt, az idézésekre nem jelennek meg, a hivatalos kiszállások előtt egyszerűen becsukják a kaput, a fiatal párok nem jelentkeznek házasságkötésre, az újszülötteket nem jelentik be, a jegyző anyakönyvvezetői tisztjét dacosan semmibe veszik, a jogviszonyok negyven-ötven évvel viszszafejlődtek. A vén tökéletlen Russu nyíltan hirdeti, hogy vége van a polgári világnak, minden jog az egyházé. A báró úr intézkedése remélhetőleg megtöri a jeget. A jegyző a maga részéről kész örömmel tesz meg minden olyan intézkedést, amivel az osztás sikerét előmozdíthatja. Holnap reggel kidoboltatja a faluban, s ha kell, az egész elöljáróságot és mind a két strázsát az uradalom rendelkezésére bocsátja.

Másnap ködös, őszi reggelre virradtak. Sebesi a tornácon könyökölt, és az eget kémlelte. Ha a köd felszáll, szép, napos idő is lehet. Ugyan kellemetlen lenne, ha négyszáz zsák gabonát esőben és sárban kellene kihordatni a csűrökből. Búsan szívta a pipáját, s olykor egy-egy haragos pillantást vetett a zsebórájára. A gesztenyés rozsdasárga lombjai áttetszettek a ködön, és a kastély vöröses cseréptetején úgy suhant a felszálló pára, mint a füst. Az érckakasok megcsikordultak a szélben, és a zászlópadlás szája feketén tátongott. Szorongó sejtelemmel nézte a párát füstölő tetőket, s komoran pillogatva próbálta elűzni a szemébe lopózott megindultságot.

A községháza előtt megszólalt a dob, és a gazdatiszt megszédült, mintha tarkón ütötték volna. Néhány perc múlva tudni fogja az egész falu, hogy az uradalom gabonát oszt. Deres helyett búzát kap a sok komisz gané. A báró úr bibliás ember, megdobták a hintaját kővel, ő visszadobja kenyérrel. Ilyen szégyen még nem volt, amióta fennáll a világ.

Sebesi elszámította magát, beletelt egy jó félóra, amíg a falu megtudta a nagy újságot. A háború alatt annyira gyűlölt dolog lett a dobolás, hogy a dobos óvatosságból az utca közepén járt, nehogy valamelyik elkeseredett ember megrúdalja a kapuból. Négy év alatt nem doboltak egyebet, csak gabonarekvirálást, marharekvirálást, kvártélyozást, sorozást, veszteséglistát, hadimunkát, nem csoda, ha a falu most már oda se köpött a dobszónak. A dobos verhette keservesen a penészesedő hólyagot, a kapuk nem nyíltak meg, a kékre meszelt házacskák ablakaiból nem tekintettek ki kíváncsi asszonyok, s ha bent az udvaron vagy az istállóban meghallották az emberek a dobszót, csúnyán elkáromkodták magukat és kiköptek. Csak éppen egy-egy faluszája asszony szalasztotta ki a gyerekét az utcára, s tőle tudták meg fél füllel az emberek, hogy miben járt megint a hatóság.

A dobos egy negyedóra hosszat verte a dobját, egészen beleizzadt és belevörösödött a reménytelen vállalkozásba, s amikor látta, hogy két gyereken kívül más nem kíváncsi a hirdetményre, s azok is csak távolról figyelik, torkaszakadtából rikoltani kezdte a szöveget, először magyar, aztán román nyelven:

–     Közhírré tétetik, hogy báró Sajótelky Ödön úr, országgyűlési képviselő uradalmában ma délelőtt tíz órakor nagy ingyen gabonaosztás lesz; aki szegény, nincs mit egyék, elfogyott a gabonája, hozzon magával zsákot az udvarba, ne tolongjanak,  ne veszekedjenek az emberek, mert jut mindenkinek, háromszáz mázsa gabona osztatik ki a méltóságos báró úr jóvoltából.

A dobos olyan hangosan ordítozott, hogy a szomszédos házak lakói akaratlanul is meghallották, s az angyali hírre a két gyerek is nyakába szedte a lábát, és vércsevisongással talpalt haza, hogy elújságolja az anyjának. Négy-öt ember is megjelent a kapuban, gyanakvó, elképedt ábrázattal, és a dobos, hogy megőrizze hivatali méltóságát, tett húsz-harminc lépést előre, s újra elordította a hirdetményt. Most már tódultak mindenfelől az emberek. Az asszonyok csak éppen a fejükre kapták a kendőt, s úgy rohantak ki az utcára a dobos elé, akinek ragyogott az arca az önérzettől, hogy hivatása, íme, visszanyerte régen nélkülözött népszerűségét. A férfiak még konokul színlelték a közönyt, de arcukról lerítt a elképedés, s mind zavartabban sodorgatták a bajuszukat. – Bolond beszéd – szólt az egyik kétkedő –, hiszi az ördög! biztosan megpenészedett az udvarnak vagy harminc zsák búzája, most azon akarnak jó pénzért túladni. – Nem harminc zsák! – sikoltotta hisztérikusan egy asszony, aki neme hevülékenységével egyszerre vakbuzgó hivő lett – vén süket! nem hallja, hogy háromszáz mázsa? – Miért nem mindjárt háromezer? – torkollta le egy marcona férfihang – a sok tyúkeszű asszony mindjárt tüzel, ha háromszáz mázsa, akkor is dohos, csak nem bolondult meg az uraság, hogy kiszórja a csűrjét? biztosan nem vette meg a dohos búzát a zsidó, s most a faluval akarja megvétetni! – De ingyért adja, bolond! – visították szenvedélyesen az asszonyok. – No persze, ki ad dohos búzáért pénzt? de kérnek érte napszámot! kapsz egy mázsa búzát, fizetsz érte tíz napszámot, ismerem én az urak esze járását!

A dobos ordítozva kért csendet, de nem tudta túlkiabálni azt az eszeveszett zenebonát, amit annyi sivalkodó asszony és káromkodó férfi csapott. Végre hosszas kérlelés és fogadkozás után sikerült szóhoz jutnia:

–     Tisztelem a kolontos eszeteket, ki mondta, hogy dohos a búza, és napszámot kell érte fizetni? olyan tiszta búza, hogy öröm nézni, megyek én is egy zsákkal, megtömetem keményre, még azt sem mondom, félkalap, nem vesznek érte sem pénzt, sem napszámot, úgy verjen meg engem az isten, ha nem igaz!

A tömeg egyre gyűlt a dobos köré, akinek a kétség és a bizalmatlanság mind újabb és újabb rohamaival kellett megküzdenie. Egyre verte a dobját, s egészen rekedtre ordította magát, de nem bánta, mert elfogta valami büszke láz. A férfiak hitték is, nem. is, még akit meg is győztek a dobos szavai, az is valami turpisságra gyanakodott, s egyre azon törte a fejét, vajon mi van az uraság veséjében. Nem egyszerű kortesfogás, hiszen nem lesz közelebbről választás, s ha lesz is, nem kell azért megmozgatni az egész falut, harminc inges-harisnyás választó van mindössze, meghívja őket a báró a zsidó csűrjébe, birkát süttet nekik, felüttet egy hordó bort, ád mindegyiknek egy zsák gabonát, szól néhány szót hozzájuk, majd a kortese is beszél, és az ő hűségén van az egész falu. Nem kell azért háromszáz mázsát elprédálni.

Szerencsére az asszonyok nagyon hamar tüzet fogtak, és lelkesedésük hamarosan átragadt férjeikre is. Mire a dobos alszegtől felszegig bejárta az egész falut, úgy sürgött-forgott a nép, mint a felbolygatott kaptár. Vénasszonyok, öregek, menyecskék, lányok, férfiak, sihederek, inges gyerekek sereglettek az udvar felé, s ki zsákot, ki vékát, ki kosarat szorongatott magánál. Volt sok ágrólszakadt ember, ki nyomorában minden ingó holmiját elkótyavetyélte, s most nem volt zsákja vagy egyéb mértéke, amivel elmehessen részesedni. A gazdák irigyelték a szegények szerencséjét, és nem adtak zsákot kölcsön, vagy ha mégis adtak, kikötötték maguknak a gabona felét. Tíz óra tájban már nagy csődület tolongott az udvar kapuja előtt. Sok családfő segítséget is hozott magával, többnyire az öregasszonyt, az apót vagy a gyereket. A magányosok taligát toltak maguk előtt, volt olyan is, aki szamaras kordájával furakodott előre a tömegben. Az udvarról kopácsolás és szegelés lármája hallatszott, s nemritkán a gazdatiszt recsegő kiabálása, aki szokott nagy hangján parancsokat osztott a béreseknek. A láncra kötött ebek üvöltöttek, a nagy, szárnyas kapu meg-megreccsent a százakra szaporodott tömeg nyomása alatt. Tíz órakor kinyitották a kaput, és a rengeteg ember taligástól, kordéstól beözönlött az udvarra. Az istállóban a kisúrfiak szamarai megérezték kordéba fogott rokonaikat, s hamarosan olyan iázás támadt a tömeg feje fölött, hogy az emberek felcsigázott idegei égrengető kacagással szabadultak meg a nap felgyűlt terhétől. Most már senki sem kételkedett, minden szem csillogott, az asszonyok arca égett a türelmetlenségtől, s ha nem szidhatták volna a férfiakat, aligha tudtak volna megférni a bőrükben.

A köd már eloszlott, és langyos őszi napsütés fürösztötte a köpködő, fecsegő, méltatlankodó emberhadat, mely darócot, katrincát, piros szoknyát, hímes inget, tarka keszkenőt sodró áradatként elsöpréssel fenyegette a cselédséget és az egész hivatalos felkészültséget.

A gazdatiszt hordókból és lécekből vesztőhelyféle dobogót ácsoltatott a csűr előtt, felvitetett reá egy asztalt és néhány széket, s jobbján a bíróval meg Magyarosánnal, az esküdttel, jegyzéket készített az igénylőkről. A listának mindössze az volt a célja, hogy csak a rászorulók részesüljenek a gabonában, de a nép bizalmatlansága valami úri cselszövényt sejtett mögötte. Az emberek ösztönösen féltek a névbemondástól, kerülgették, mint a macska a forró kását, s akinek állt valami földecske a nevén, az a felesége vagy az anyja nevében kívánt részesedni. A gazdatiszt észrevette a bizalmatlanságot, és csendet parancsolt:

–     Hé, emberek, mondja be mindenki bátran a nevét, nem viszem egzekúcióba, csak azért kell az írás, hogy tudjuk, kinek adjunk, kinek ne, nehogy akinek van háza, földje, szép pár ökre, otthon a csűrjében dugott gabonája, az is idejöjjön, s elvegye a kimondott szegény, éhenhaló embertől a részét, vagy teszem, az egyik már kapott, de nem elég neki, kerül egyet, idejön megint, és az anyja nevén is visz egy jó nagy zsákkal, aztán elküldi a vén apját is, azt az öreg, fogatlan, totyogó ganét, aki már nem jó semmire, s még az is hazavisz egy vékával – a gazdatiszt felemelte a hangját, s megerőltetéstől vérbe borult arcán cinkos, gunyoros mosoly jelentkezett –, teszem, itt van ez az utolsó, lebzse Gorun, megint olyan dolog, inkább maradjak százszor béres nélkül, mint hogy vele kínlódjam, annyi a pereputtya, mint a csorda után ami marad, most bemondja az apósa nevét, aztán fordul egyet, és bemondja az anyósáét, és csipicsupi, összeszed egy szekér gabonát.

A kipécézett ember szégyenkezve mentegetőzött:

–     Zău lui Dumnezeu, nem kell nekem kétszer, nem veszem el én a másét, csak gondoltam, hogy kapja inkább az apósom, ő szegényebb.

A béresek kinyitották a nagy csűrajtót, s szinte ünnepélyes léptekkel cipelték az első zsákot a dobogó elé. Szertartásos komolysággal kikötötték a zsák száját, és az aranysárga, új búzát idegemésztő lassúsággal töltötték bele az első foltos, paraszti zsákba. A tömeg lélegzetvisszafojtva nézte a jelenetet. Az urasági zsák egyre horpadt, a parasztzsák egyre hízott, szinte vigyorogtak rajta a foltok, s amikor már színültig telt, a megkönnyebbülés és álmélkodás moraja zúgott végig a száz és száz emberen. A részes még gyanakodva kotorászott a zsákjában, izgatottan szitálta ujjai között az ép, kövér búzaszemeket, aggodalmasan megszagolta, néhány szemet összemorzsolt a fogai között, aztán a lélegzetállító csendben és várakozásban elrikkantotta magát:

–     Nem dohos ez, testvérek!

–     Dohos a nénéd kásája! – rivallt rá Sebesi, és a feszültségtől szabaduló tömeg dörgő kacagásban tört ki. A gyanú elpárolgott, mint a köd, s a dobogó körül mind veszedelmesebb lett a gyúródás.

Sebesi jónak látta lekiabálni a trónusáról:

–     Mindjárt kitakarítom innen az egész csürhét, ha nem vár mindenki szépen a sorára!

–     Csak legyen seprűje, tekintetes úr! – kiáltotta valaki gúnyosan a tömegben.

–     Ki merészel? – ordította képéből kikelve a gazdatiszt, és akkorát csapott az öklével az asztalra, hogy ugrált rajta a tintatartó és a tollszár. A homlokán és a nyakán vörösen dagadoztak az erek, és vérbe borult tekintetét fenyegetően körülhordozta a tömeg fölött.

Az emberek megijedtek, hogy a szépen induló dolog megfeneklik ezen a szemtelenségen, és a hetvenkedő ellen fordultak. – Beste nyomorultja – sikította egy asszony –, még feleselni mer a tekintetes úrral! – Hagyja el, tekintetes úr – engesztelték egyszerre tízen is a gazdatisztet –, nyomorult, izgága ember, elvette az isten az eszét! – A tisztesség olyan hulláma ömlött végig a népen, amilyen még a legszebb békeidőben sem.

–     Ha még valaki megmukkan, becsukatom a csűrt, és mehettek szégyenszemre haza!

Nem is fordult elő több incidens, olyan simán ment minden, mint a karikacsapás. A béresek egyik kövér zsákot a másik után cipelték a dobogó elé, kinyitották a száját, és a sok ember szinte áhítatosan nézte, hogyan csorog az aranysárga búza patakja a soros zsákokba. Akadt olyan is, aki – különösen, ha előbb bizalmatlanságból hozzátartozóin keresztül részesedett – másodszor is feliratkozott, ezúttal a saját nevén. A féltékeny tömeg gyakran felfedezte a csalást, s ilyenkor a delikvens örülhetett, ha ép bőrrel kereket tudott oldani. Valaki észrevette, hogy az igénylők között ott van az egyik módos gazda félkegyelmű öccse is, akit nyilván a bátyja tanított ki. A nép két pártra szakadt. Az egyik amellett kardoskodott, hogy a félkegyelműt el kell kergetni, hiszen tudni való, hogy gazda bátyjának viszi a gabonát, a másik amellett volt, hogy kapjon a félkegyelmű is részt, éppen eleget éhezik a gonosz fivérnél. A vitás kérdést a gazdatiszt oldotta meg. A félkegyelmű is kap gabonát, de nem adják a kezéhez, majd az udvar megőrölteti, kenyeret süttet belőle, és a félkegyelmű jöjjön mindennap a kenyeréért.

Annál egységesebb volt a nép a cigánysággal szemben, még az udvar környékére sem eresztette. Ott álltak a térség túlsó oldalán, óbégató, toprongyos csapatba verődve. Torzonborz, szakállas férfiak, galambősz aggastyánok, kócos hajú asszonyok és leányok, apró, meztelen rajkók, cserzett, ólomszínű valamennyi, mint a vályog. Lehetetlenül mocskos rongyaikban kiténferegtek a térre, és sovány karjaikat lóbálva, kendőiket lengetve, fülsiketítő, méla jajveszékeléssel próbálták magukra terelni a dobogói urak figyelmét. Olykor a falusiak megunták a vásárt, s trágár cigány szidalmak közepette köveket meg göröngyöket hajigáltak feléjük.

–     Csumidel tu! Perel tumenge! – felelték vicsorogva a cigányok, és a feléjük szökdöső kövek elől sikongva szétrebbentek, hogy a másik sarkon újra összeverődjenek, s még éktelenebb sivalkodással ostromolják a dobogó kőszívű urait.

Sebesiné fejfájást kapott a felfordulás és a lárma miatt. Émelygett a gyomra, fájt, szédült a feje, úgy tetszett, mintha bolondokházába került volna. A kutyák ugattak, a szamarak ordítoztak, a sok száz ember fecsegett, kurjantott, szitkozódott. Márton rekedtre kiabálta magát a dobogón, és csapkodta az öklével az asztalt. Borogatást tett a fejére, ágyba feküdt, de az aggodalom nem hagyta nyugodni, minduntalan ki-kikelt, és szörnyülködve látta, hogy férje mennyire beleártotta magát ebbe a dologba.

A gabonaosztás nagy riadalmat okozott a falusi urak körében. Mindenki érezte, hogy az uradalom példája súlyánál fogva a kisebb gazdaságokat is magával vonja a „hórába”. A báró voltaképpen tudtuk és megkérdezésük nélkül rendelkezett vagyonuk felett. Senkinek sem volt ínyére, hogy elosztogassa drága gabonáját, de minél inkább húzódozott, annál nyugtalanabbul érezte magát.

A tiszteletest nagyon megrendítette a rossz hír. Morfondírozott, csóválta a fejét, tépdeste sertés bajuszát, s megfogadta magában, hogy az első mészárosnak eladja a disznóit, még ha nem is ígérik meg az árat. Az uradalom ugyan kurtán-furcsán járt el,  csak éppen azt nem mondta: „No, most a tiszteletes úron van a sor!” No, abból nem esznek, gondolta magában felpaprikázva.

–     Holnap, holnapután csak jön a mészáros, Józsika – szólt az öregasszony, aki úgy olvasott a fia gondolataiban, mint az írásban.

–     Asszonybeszéd, majd meglátom – felelte a tiszteletes, és ingerülten elfordította a fejét: kellemetlenül élesztette az aggodalmát, hogy anyja fejében is megfordult a veszély gondolata.

A gabonaosztás a szatócsot ijesztette meg a legjobban. Hamarabb átlátott a szitán, mint a falusi urak akármelyike. Kiment a helyszínre, s amit látott, az még jobban nyugtalanította. Szimatolta a veszedelmet, s érezte, hogy tennie kell valamit, ha el akarja hárítani a legrosszabbat. Fázósan összegombolta a mellén avíttas, zsíros bőrködmönjét, és fogvacogva hazasietett. Útközben bőven verítékezett, nem a megerőltetés, hanem a nagy lelki küzdelem miatt. Az Angyallal harcolt, vagyis a józan belátás harcolt benne az áldozattól makacsul húzódozó fösvénységgel. A család nyomban látta, hogy apával baj van. A szatócs sápadtan bezárkózott a bolt mögötti kicsi szobába, ahol értékesebb áruit és a számadásait tartotta, s egy álló óráig imádkozott. A felesége és a leányai aggódva nézték az ajtófüggöny mögül, hogy fekete csíkos imaköpenyében, a sárgán pislákoló gyertyafénynél milyen lázas buzgósággal davenol. Tudták, hogy valami nagy elhatározás előtt áll, arra kér megerősítést imájában. Látható megkönnyebbüléssel jött ki a szobából, s letörölve homlokáról a verejtéket, az ima gépies hangján így szólt a feleségéhez:

–     Rozika, a jó Isten engem az imám által megerősített, hogy ami van az üzletben, osszuk ki az embereknek.

A szatócsné rémülten összecsapta a kezét:

–     Meg vagy te bolondulva, Ármin, nem vagy te báró?!

–     Rozika, csak te hallgassál! – csattant fel Braunstein, s párnás kezével idegesen előredobta vörhenyes szakállát – amiben a jó Isten engem imámban megerősített, ne tántorítsál el! A báró úr tudja, miért osztat gabonát, pedig ő hatalmas uraság, mégis fél a sok néptől, hogyne osztanék én, Braunstein, aki csak egy szegény zsidó vagyok, akinek csak az én Istenemhez való imám van?

–     Ármin! – kiáltotta siránkozva az asszony – inkább sohase imádkozzál, hogy ilyen tanácsot nyerjél! mivel adom férjhez a lányaimat, ha te osztol?

–     Halt den Maul, du, du! – rikácsolta elszörnyedve a szatócs – ne hozzál ki a sodromból! várjam meg, amíg a parasztok jönnek a villával és a kaszával, rabolnak üzletet, házat, vesznek pénzt, és szúrnak téged Isten büntetésből nyársra, mint a hurkát? – fenyegetően rázta öklét az asszony felé – nem tartottál a szádat, amikor betörtek, most vacoghat a fogad, hogy mikor szabadul ki Csipke-Szlabanog és gyújt minket!

Alig ocsúdott fel a falu az egyik meglepetésből, máris elterjedt a hír, hogy a zsidó is „oszt”. Braunstein a boltja küszöbén állt, és komikus mozdulatokkal szórta ki az odacsődült asszonyoknak és gyermekeknek a sok cérnát, galandot, szalagot, tarka kendőt, vásznat, kalárist meg a kisebb-nagyobb zacskókba csomagolt lisztet, paprikát, sót és egyéb fűszert. Tízen is kaptak érte egyszerre, s lett belőle sivalkodás, átkozódás, verekedés. Készakarva került minden rendszert, hadd civódjanak minél többet a zsákmányon, annál kevesebb a lehetősége, hogy összebeszéljenek és kifosszák. Amikor már az utolsó szegig mindent kiszórt, behívott az üres boltba néhány kapzsi asszonyt, hadd győződjenek meg saját szemükkel, hogy mindenét prédára bocsátotta.

Még aznap este bebizonyosodott, milyen okos dolog volt a gabonaosztás. Este kilenc óra tájban, félórával a vonat érkezése után, távoli puskaropogásra figyeltek fel az emberek. Mindenki azt hitte, hogy a dési vadásztársaság hajt erre, csak éppen a szokatlan időn csodálkoztak. Tiszta, csillagos este volt, de mégsem elég világos a hajtásra. Mind közelebbről dördültek el a sortüzek, a falu apraja-nagyja szívdobogva szaladt ki az országútra. A puskaropogás szüneteiben mind tisztábban hallatszott az énekszó és a kurjantás, mely eddig csak zümmögő morajként kísérte az elcsattanó fegyvereket. Valaki elkiáltotta, hogy megjöttek a férfiak, s egyszerre száz ujjongó száj is ismételte. Csakugyan a férfiak voltak, hetven-nyolcvan katonaruhás, szakállas ördögfi, mezítlábasan, rongyos bocskorban, tépett zubbonyokban és köpenyekben, amelyekről posztóstól szakították le a sarzsit, puskaszárra akasztott batyukkal, zsákokkal, táskákkal, amelyek szinte dagadoztak a sok összeszedett holmitól. Valaki egy pár lakkcsizmát vetett a vállára, mindkét szárába egy-egy címkés palackot dugott, s az egyik palack mellé egy hosszú üvegmosó kefét. Volt, aki két-három töltényszalagot is csavart a mellére, és a derékszíjába tűzdelt revolverekkel meg tiszti bajonétokkal olyan volt, mint egy hétpróbás haramia. A községháza előtt a nagy csapat katona hirtelen oly éktelen lövöldözésbe fogott, hogy az asszonyok ijedtükben lekuporodtak a földre, és visítozva dugták be a fülüket. A puskák csövén tűz villant, és ruganyosan feldobta a homályt, mely sötét pernyékben hullt vissza a földre, s tele lett az egész utca terhes füsttel és puskaporszaggal. Az első rémület után az asszonynép örömujjongva furakodott be a hazatérők közé, és fürge kézzel segítették le hozzátartozóikról a nehéz cókmókot.

A férfiak nem találtak otthon kenyeret, de volt minden házban egy zsák búza, kövér uradalmi termés, csak éppen meg kellett őröltetni. Akinek szekere és lova volt, befogott, a többi csak taligára dobta a zsákot, és úgy tolta ki a malomba. Nem kellett már őrlési engedély. A malom másnap estig őrölte az uradalom háromszáz mázsa gabonáját. Egész éjjel zúgott-búgott, majd felvetette a buzgóság. De ha aznap este a hazatérő katonák nem találnak otthon sem kenyeret, sem szemet, módos ember aligha vitte volna el szárazon.