XXV

Az erdőháton korán beáll az ősz. A lomberdők már október elején vörhenyessárga áradásban lejtenek a völgyekbe, s belevesznek a sárga kukoricatarlókba. A fenyvesek koromzöld öve olyan tömöttnek látszik, mintha téli szőrt növesztett volna. Reggelenként sűrű köd feküdte meg a tájat, s a nap olyan fonnyadtan és vörösen szállt ki a ködbe burkolt erdőkből, mint egy nagy, dércsípett áfonyabogyó. Az ég fehéres ónszínéből havat jósoltak a pásztorok, és a falvakba készültek nyájaikkal. Már hetek óta nem volt csapadék, és a száraz időjárás nagyon kedvezett a szenülésnek. Trucza hajszolta munkásait, ki akarta használni azt a néhány hetet, ami a sűrű hóeséssel beköszöntő téltől elválasztotta.

Blendea mindig szeretett töprengeni, a háborúban is sok mindent átélt, ami töprengésre késztette, de most, féléves telepi élete alatt, mely egyszerre volt a természet ölén töltött magány és egy kezdetleges társadalomba való beleilleszkedés, gondolkozó lénye még erőteljesebben ébredezett. Ha Trucza megtette őrtisztnek, éjjelenként bejárta a szenítőt és a patakvölgy mentén emelkedő gerincet, amelyen az őrtüzek égtek, és hosszú sétái alatt ihletett gondolatok foglalkoztatták. Fent a csillagfényes ég, lent a fekete erdő, az ember számára alig van hely, hogy a fény és a sötétség között belopakodjék tarisznyájával a földre. Az ördög nagy úr, úgy osztozik a világon az Istennel, mintha a testvére lenne. Az Istené a napfény, holdfény és csillagfény, az ördögé minden kormozó láng. Az övé a sötétség, az árnyék, a visszhang, minden, ami kerüli a világosságot, a barlangok mélye, a mérges gomba, a nyirkos féreg és minden gonoszság. Csak éjszaka lát, mint a bagoly, s ezernyi lángocskáját szítva táncolja körül a földet, s minden ezredik keresztvetésnél megvakarja a talpát, és így szól: „Ejnye, megint tüskébe léptem!” Amíg a lábával bajlódik, elalszik egy sereg lángja, és ez a világ szerencséje, különben már régen elégette volna az egész kereszténységet. Mert az ember inkább az ördög műve, mint az Istené. Itt van Trucza, a leggazdagabb ember ezen a vidéken. Összeroncsolta a naptárfát, hogy a munkások ne tudják többé, mikor vannak a keresztény ünnepek. Annyi szenet éget, hogy még a csillagok is az ő kormát köpködik, s amit termel, eladja drága pénzen, és folyton-folyvást gazdagodik. Hány ilyen cimboráló ember van a világon! Ne is menjünk nagyon meszszire, itt van például Sajótelke, az én falum. Két olyan gazdag úr lakik benne, hogy ritkítják párjukat. Kastélyuk van, annyi földjük van, hogy nem is tudják számon tartani. Kenyeret és közönséges húst alig esznek, annál több fácánt, őzpástétomot, rántott halat és francia salátát, és több pezsgőt isznak, mint vizet. Mindenben dúskálnak, pedig nem keresztények. Ki látta őket keresztet vetni, vagy ki látta, hogy bementek volna keresztény templomba, és gyertyát gyújtottak volna a szentkép előtt? Nagy gonoszság van a jegyzőben is. Ő kvártélyoz, rekvirál, soroz, szedi az adót, tele van az egész irodája gonosznál gonoszabb írással. Ha valakire adót róttak, írást visznek neki, írást kap a szegény a bíróságtól, az erdészettől, az ezredétől, s ez a sok írás mind a gonoszé, mert az ördög a Szentírás ellen használja. Nem kell többet a falunak sem jegyző, sem írás. Szűnjön meg az adó, a rekvirálás, a kvártélyozás, és szűnjön meg a háború. Akkor lesz igazán boldog a keresztény, ha nem lesz többet úr, jegyző, csendőr. Választ magának a falu egy kapitányt, az szegődtet maga mellé két-három strázsát, akik dohányt, terményt, ruhát fognak kapni a falutól, hogy megélhessenek. A kapitány és a strázsák fognak ügyelni a község rendjére. Minden írást a pap fog végezni, azt is csak a Szentírás leveleinek a szélére, hogy ne csúszhasson bele hamisság.

Így töprengett Blendea, s amint az őrtűz felszálló füstjét bámulta, mely a párás levegőben csavarogva kereste a delelő holdvilágot, összeszorult az ujjongástól a szíve, és úgy érezte hogy az Úr Krisztus kiválasztotta a kereszténység megmentésére. Kiküldte őt ide az erdőbe, hogy megtisztuljon és magába szálljon. Állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és áhítatosan várta, hogy a lüktető égből leszálljon egy hímes gyolcsingbe öltözött angyal, aranykardot, pajzsot és sisakot nyújtson át neki és felszólítsa, hogy állítsa helyre a világon a rendet. Felövezné a kardot, fejére tenné a sisakot, és szenes arcával, szenes rongyaiban leszállna a hajnali völgybe. Az úr, a jegyző, a gazdatiszt égő gyertyájával járulna elébe, és arannyal, ezüsttel, sok drága holmival kedveskedne. „Tanuljátok meg a keresztvetést – mondaná nekik szánakozva –, adjatok bőven a szegényeknek, hátha megkönyörül rajtatok a Krisztus, én csak éppen meggörbítem a hajatok szálát.”

Az angyal nem jelentkezett, de másnap reggel Trucza magához intette Blendeát, és ravaszul végigmérte:

–     Beteg az egyik hajcsárom, ezért rád gondoltam. Biztosan örülsz, hogy láthatsz már egy kis világot. Marosvásárhelyre mégy, és a megadott címeken lerakod a szenet. Egy hét alatt megjárod az utat oda és vissza. Amíg úton vagy, kapsz ötven fillér napszámot. Ha ügyesen elintézed, te leszel a főhajcsárom s kapsz napi egy korona bért.

A rokkant beletörődött a sors kicsinyességébe, és a melléje adott hajcsárral felrakodott a harminc-negyven mokánylóra. Dél felé járt az idő, amikor a hosszú szeneskaraván megindult a patakparti dűlőn, és az őszbe boruló fák alatt lassan leereszkedett a völgybe. Itt-ott a ritkás, vörhenyes erdőben egy-egy szalmafedeles faház rejtőzött, és dühös kutyaugatás csatangolt a tájékán. Juhok harapdálták a deres füvet, és a gallyakból font sövény mögül egy-egy buggyos ingű, pártás asszony bámészkodott le az ösvényen bandukoló karavánra. Majd nyomorúságos kis hegyi falvak következtek, mohos tetejű fatemplomocskákkal amelyek sövénnyel kerített temetők közepén versenyt bóbiskoltak a düledező fakeresztekkel. Úton-útfélen nyersen összetákolt keresztfákra találtak, amelyek kormozott olajjal és festőbuzérral pingált Krisztusokat viseltek. A kopár hegyoldalakon pásztortüzek fekete sebe üszkösödött, s az elhagyott karámok udvarain szinte ődöngött a pusztaság. Olykor hidegen elsüvöltött a szél a sárga erdők mentén, s ezernyi hervadó levél hullt le egyszerre az avarba. Blendea kerülte a népesebb falvakat, olyan vidéken járt, mely toronyiránt aligha lehetett távolabb Sajótelkétől húszhuszonöt kilométernél. A szakállát és a bajuszát ugyan megnövesztette, s olyan fekete volt a koromtól, mint egy ördög, de azért nem szívesen találkozott volna ismerősökkel. Sohasem szállt le nappal a nyeregből, nehogy sántítása elárulja. A csendőri igazoltatásoktól is félt, noha rokkantsága miatt nem kerülhetett szökevény gyanújába. De félős volt, hogy körözik, és valamelyik szemfüles csendőr lefüleli. Másnap este szerencsésen megérkeztek Besztercére.

A karaván felkeresett egy külvárosi fogadót, mely emberemlékezet óta a szenesemberek gyülekezőhelye volt. Már erősen esteledett, s a kis mokánylovak az istálló és az abrak reményében fürgén cipelték nehéz terhüket a macskaköves utcácskákon. A honvédkaszárnya tájékáról éktelen lárma és lövöldözés hallatszott. Amikor a közelbe értek, álmélkodva látták, hogy a városi nép fosztogatja a kaszárnyát. Asszonyok, férfiak, gyermekek özönlöttek ki a betört kaszárnyakapun, bakancsokkal, nyergekkel, pokrócokkal, ruhaneműkkel megrakodva. Az asszonyok főként lepedőket, párnahajakat, ingeket, cipőket, oldalszalonnákat cipeltek, és sivalkodva törtek maguknak utat a szabadba. Szurtos inasok ordítozva futkostak az utcákon, és pisztolyokat meg karabélyokat sütögettek. Egyik-másik egy egész kötényre való töltényt zsákmányolt, és úgy vitte az ölében, mint egy rakás ártatlan szeget. Egy sereg nő, többnyire a dühöngő suhancok hozzátartozói, kétségbeesetten próbálták rávenni őket, hogy veszedelmes játékszereiket eldobálják.

Blendea nem akart hinni a szemének. Hol marad a csendőrség és a katonaság? Megkérdezte egy fal mögül félénken kileselkedő mesterembertől, aki hol szép szóval, hol fenyegetéssel hazacsalni próbálta az inasát.

Az iparos elfintorította az orrát:

–     Rendőrt akarsz mondani, öreg? Nincs már sem rendőr, sem rend.

–     Miért? – kérdezte felcsillanó szemmel a rokkant.

Az iparos aggodalmasan vakargatta borostás, sovány állát:

–     Vége a háborúnak.

A rokkantnak megdobbant a szíve, s örömében lekapta a fejéről a kucsmát.

–     Kell mester uramnak szén?

–     Kell, ha olcsón adod.

Blendea első felbuzdulásában ingyen akart adni néhány zsák szenet az iparosnak, de amikor meghallotta, hogy pénzért is venne, meggondolta magát, és feleáron adta oda, hogy ajándék is legyen, meg egy kis pénz is kerüljön belőle.

Nagy tervet forgatott a fejében, hacsak rágondolt, már erősebben dobogott a szíve. De addig is meg kell szabadulnia társától, az öreg Dromutól, akit Trucza adott melléje hajcsárnak, s aki a gazda megbízásából biztosan kémkedik reá. Az iparossal való vásár felébresztette az öregben a gyanút, s most itt ül mogorván a kocsmapadkán, eszegeti a tarisznyájából a túrót és a szalonnát, de nem engedi magát leitatni. Csak az egyik szeme van a pálinkán, a másikkal őt ügyeli. Blendea árnyékszék ürügyén kiment az ivóból, s ravasz ármányt szőtt az öreg ellen. Volt ugyanis a hajcsárnak egy gyengéje: babonásan féltette az obsitoskönyvét. Egy külön kis bőrerszényben hordta a nyakán, és az volt a rögeszméje, hogy ha véletlenül elveszti, behívja a császár katonának. Hiába magyarázták neki, hogy egy ilyen hetvenéves vénséget nem visznek már szolgálni, az öreg Dromu annál görcsösebben ragaszkodott hiedelméhez. Blendea találkozott a fogadó udvarán két fiatal vasutassal, s ígért nekik két liter bort, ha tréfából leigazoltatják az öreg Dromut, elveszik a könyvét, s nem adják vissza másnap délig.

Blendea ártatlan képpel visszatért az ivóba, nyájasan megtöltötte a vén hajcsár poharát és várt. Néhány perc múlva benyitott a két egyenruhás vasutas, vasvillaszemmel körülnéztek az ivóban, egyenesen a szénégetők asztalához léptek, s felszólították őket, hogy mutassák be katonai okmányaikat, Blendea meghunyászkodva kivette a tüszőjéből rokkantsági bizonyítványát, és fél szemmel az öreg Dromura pillantott, aki kékült-zöldült, verejtékezett, és reszkető kézzel keresgélt az inge alatt. A vasutas visszaadta Blendeának az okmányt, s ez a bizalomgerjesztő fordulat némiképp felbátorította az öreget, mert végre „megtalálta” az okmányát, és átnyújtotta a vasutasnak.

–     Hamis – mondta a fiatalember, és zsebre vágta.

Az öreg Dromu úgy bámult reá, mint az eleven ördögre. Csak tátogott foghíjas szájával, s egy szó nem sok, annyi sem jött ki rajta. Blendea megpróbálta vigasztalni: ne féljen, csak visszakapja holnap vagy holnapután, de előbb elviszik a „generálishoz”, hogy lássák, nem hamis. Sajnos, ő nem várhat reá, messze van még Marosvásárhely.

Amíg az öreg Dromu mint egy síró gyermek járt az igazolványáért, s egészen elfelejtette, hogy melyik világon van, Blendea elkótyavetyélte az egész szenet a besztercei kovácsoknak, lakatosoknak, bádogosoknak, s néhány száz koronával a zsebében, beállított a Hubertus vadászkereskedésbe. Vásárolt magának egy pompás ötlövetű forgópisztolyt meg egy jó puskát a hozzá való lőszerrel, és visszafordította az egész karavánt a havasnak. Fürgén és vidáman poroszkáltak hazafelé a kis mokánylovak, annyi teher nem volt a hátukon, mint a pehely. Blendea úgy számított, hogy az éjszakát Naszódon tölti, hajnalban nekivág az erdővidéknek, s még éjfél előtt elér a szenítőre.

Fagyos, tiszta őszi éjszakán érkezett Blendea a telep közelébe. Szinte boldog önkívületben ült nyergében, s hátaslova békésen ringatta a hepehupás erdei dűlőn. A szemhatáron ezüstös feketében mutattak az ég felé a nagy, szálas fenyők. „Mi van abban csodálatos – kérdezte magában, torkára szoruló könnyekkel –, ha Blendea, a rongyos, üldözött rokkant akar új törvényt szabni a »románoknak« (nem románt értett alatta, hanem általában embert, mert az erdőhátiak nyelve és gondolkozása gyermetegül azonosította a »román«-t és az »ember«-t) ? Vajon az Úr Krisztus, aki a keresztény törvényt adta a románoknak, Isten fia létére nem szegény ácsnak született?”

A völgy szájában, a lankás hegyoldalon ott állt az első őr. Ámulva látta, hogy a hajcsár, ki csak a minap szállt le a szenítőről, máris hazatérőben. Kíváncsiságában leereszkedett eléje a dűlőre. Blendea feldobta az ég felé a kucsmáját, és lelkesültségében szinte átszellemült hangon kiáltotta:

–     S’o sfîrşit războiul!

A zord férfi tátott szájjal állt előtte, szeme hunyorgott a megrázó híren, melyet a holdvilág fényében angyali üzenetnek vélt. Kormos, barna öklét az arcához emelte, vakarózott-e, vagy kitörölt a szeméből egy könnycseppet, nem lehetett tudni. Blendea szó nélkül lekanyarította az őr nyakáról a trombitát és belefújt, oly lelkesen fújta, hogy majd megpattant a nyakán az ér. A szabadulót fújta, azt az egyszerre méla és ujjongó kürtjelet, mely szélnek ereszti a kiszolgált évjáratot. Hallatára minden katonának hevesebben dobog a szíve, kinek az örömtől, kinek a szomorúságtól. Az öreg katonák hallgatják a kürtszót, és szeretnének táncolni, kurjantani, ölelkezni, szeretnék már a karjukra kapni a ládát és szaladni a vonathoz. Az újoncok is hallgatják a kürtszót, és szeretnének sírni nagy nyomorúságukban. Nekik még sokáig parancsol a császár, még sokáig börtönük lesz a kaszárnya. A völgytorok átellenes szájában az őrök átvették a kürtjeleket, és izgatott búgással adták tovább, ahogy dukál. (A katonai kürtjeleket használták a szökevények, némi akasztófahumorral cserélgetve a jelentéseket. Ha egy-egy vándor kalugyer tévedt arrafelé, az őrök „takarodót” fújtak, ugyanis az embereket mindig elnyomta a buzgóság, ha a jámbor barát Trucza engedelmével rövid szluzsbát tartott a telepen.)

Pillanatok alatt megbolydult az egész szenítő. A szívdobogtató kürtjelek valósággal megbolondították az embereket. Kirohantak a kunyhókból a sziporkázó éjszakába, mámoruk átragadt a rakások őreire, és csapatokba verődve szaladtak a kürtösök elé, akik még egyre fújták a szabadulót, és a kürtszó percről percre közeledett. A holdfényben fújtatva kapaszkodtak fel a szenítőre a mokánylovak. Blendea és a három kürtös kucsmáit lengetve ült a nyeregben, torkukszakadtából fújták trombitáikat, míg aztán az egyik elordította magát:

–     S’o sfîrşit războiul!

A szénégetők megbabonázva álltak a katlan bejáratánál, és nem akartak hinni fülüknek. Blendea közéjük rúgtatott lovával, és harsányan kiáltozta:

–     Szabadok vagyunk, testvérek! Szabad világ van! Nem úr többet a csendőr és a jegyző! Úgy futnak a nép elől, mint az egerek!

A szökevények nyöszörögve összeölelkeztek, megcsókolták egymás kormos pofáját, marcona férfiak cigánykereket vetettek a hóharmatos fűben, némelyek leborultak a földre, és úgy sírdogáltak vagy imádkoztak. Végre megjött a hangjuk, és kurjongatásuk, éneklésük megtöltötte az egész völgyet.

Trucza első rémületében fegyver nélkül szaladt ki kunyhójából, és átkozódva próbálta visszatartani az őröket, akik szolgálatukat feledve rohantak a többivel a kürtösök elé. A békétől rettegett mindig, s most itt van, lecsapott hirtelen, mint a sólyom. Hetenként kapott hírt a béke felől, minden hajcsárának a lelkére kötötte, hogy tudakozódjék, de már hónapok óta csak azt üzenték a faluból, és azt hallották a hajcsárok is, hogy a nép nagyon akarja, de nem akarják az urak, s biztosan megérjük az ötödik telet. Ilyenkor Trucza elégülten megvakarta az oldalát, és tovább égette a szenet.

A szabad mezőn ráébredt a veszedelemre, s amennyire pókos lábaitól telt, átkozódva futásnak eredt. A szökevények űzőbe vették, s amint rémülten hátra-hátratekingetett, fenyegetően hadonászó alakokat látott a holdas verőben ködlő mezőn. A katlanból nem menekülhet, hiszen a meredek hegyoldalra fel sem tudna kapaszkodni fájós lábaival, különben is a fürgébb munkások utolérnék. Jobb híján befutott a kunyhójába, és elreteszelte az ajtót. Odabent a kis asszony riadtan felült a gyékényen, meggyújtotta az ikon mécsénél a gyantába mártott háncsot, és tágra nyílt szemmel bámult gazdájára. Trucza rá sem hederített, hanem káromkodva és imádkozva lekapta a szegről a két puskát, megtöltötte mind a kettőt élesre, és a kunyhó tenyérnyi ablakán riasztásképpen kilőtt a szenítőre. Hallotta, hogy a zendülők fejét követelik, és közvetlen közelből felhangzott Blendea diadalittas kiáltása:

–     Add meg magad, Trucza!

–     Átkozott! nyomorék! rongyos! gyilkos! verjen meg az isten, amiért megszántalak! hagytalak volna az erdőben, hogy egyenek meg a férgek! – ordította a gazda tajtékzó haragjában, és vaktában újra kilőtt az ablakon. Hirtelen vakító fény lobbant odakünt, s robbanásszerű moraj reszkettette meg a levegőt. Az egyik gondozás nélkül hagyott szenítőrakás lobbot vetett, és öles lángjai felnyúltak a csupasz fenyőszálak koronájáig. Utána egy második, majd egy harmadik rakás is fellobogott, és az égő máglyák szinte nappali világosságba borították a környéket. Ennyi már sok volt Truczának, vért akart látni, tapodni akart ellenfelei hörgő tetemein. Fogcsikorgatva kireteszelte az ajtót, és vérben forgó szemmel körülnézett, nem kapja-e valamelyik zsiványt puskavégre.

Szuriora ijedtében elveszthette az eszét, mert hirtelen két kézre fogta a lábánál heverő vasfazekat, és tiszta erejéből fejbe vágta vele a gazdát. Trucza tántorgott egy darabig, aztán véres fejjel összerogyott. Maga főzte a baját. A vén zsugori úgy fogott ki a pásztoron, hogy inkább nem evett húst, csakhogy az alku értelmében ne kelljen hússal tartani a cselédet. Csak olyankor főzetett tokányt, amikor élni akart az asszonnyal. Először maga evett a párolgó vasfazékból, aztán a kis cselédnek adta, s az szomorúan látott neki a maradéknak. A gazda nagyokat húzott a pálinkáskorsóból, s olykor türelmetlenül átpislogott a cselédre, aki a fazékkal az ölében elég vontatottan eddegélt. A súlyos vasfazék előképe volt a terhes, koros férfinak, akit majd vacsora után magára fogad.

A szénégetők nyomban rávetették magukat az áldozatra, lehúzták a derekáról a tüszőjét, kifordították a zsebeit, késeikkel szalagokra hasogatták a nadrágját és a bekecsét, abban a hiszemben, hogy a vén zsugori a bélésbe varrta a pénzét. A gyilkos asszony remegve állt a küszöbön, s meredt szemét pillanatra sem tudta levenni a fazékról, mely ott feküdt a lábánál a porban és koromban.

A zendülők kifosztották a kunyhót, feltörték a kamrát és az istállót, összehordtak minden élelmet, lisztet, zöldséget, füstölt húst, szalonnát, levágták a gazda két tejelő kecskéjét, a két állatot nyárson megsütötték, s nagy lakomát csaptak. Csapra ütötték a gazda kis pálinkáshordóját, s mámoros ordítozásuktól visszhangzott az egész völgy, amelyben úgy parázslott az összeomlott rakások üszke, mint megannyi óriási pásztortűz.

Amikor már fogyófélben volt a pálinka meg az élelem, Blendea felállt egy nagy tönk tetejére, és beszédet intézett a lakomázókhoz:

–     Szénégető és szökevény testvérek! Ki-ki kaphatná a batyuját és mehetne, amerre kedve tartja, hogy megnézze, áll-e még a háza, nem adta-e el az asszony a marhát, és nem hozott-e helyette herét? de mit keressen az otthon, aki nem szántott, nem vetett és nem aratott? Az asszony kinézi a szájából a falatot, és a gyerekei csúfolják. Bezzeg, ha pénzzel, ruhával, gabonával, állattal állítanátok haza, mindjárt másképp lenne! Nézzétek Truczát: gazdag ember volt, hatalmas volt, dolgoztunk neki, s mégis csúfos vége lett, saját cselédje ütötte agyon. Amit pedig szerzett, az mind a miénk. Van az én falumban két olyan gazdag úr, hogy még a szolgabírák is kétrét hajlonganak előttük. Magyar mind a kettő, és annyi a pénzük, a barmuk, a gabonájuk, hogy meg se tudják számlálni. Gúnyájuk tele aranysújtással, bársonnyal, prémmel, az asszonyaik olyan lenge selyemben járnak, hogy azt hinnétek, nem is szőtték, hanem valahol termett. Ugyan ki védi ezután a magyar urak kincsét? Fusson ki a két szemem, szénégető és szökevény testvéreim, ha annyi csendőrt láttam, mint az ujjam, pedig a nép tette rá mindenre a kezét! Máskor, ha elfog az ember egy kóbor tyúkot, már nyakán van az egész őrs!

Tátott szájjal hallgatták az emberek a beszédet, és nagy figyelhetnékükben még az evésről és ivásról is megfeledkeztek. Helyeslően bökdösték egymást a könyökükkel, majd az öreg Poenár, Blendea hű embere emelkedett szólásra:

–     Fraţilor! amióta kitört a háború, és a fiamat meg a vejemet elvitték mellőlem, Truczához szegődtem. Isten nyugosztalja, kemény gazda volt. Nem könnyű a szénégető élete akkor sem, ha a maga ura, hátha még a más kapcája. Trucza meghalt, és mi gazda nélkül maradtunk. Jól mondja Blendea, ugyan mit keres az otthon, aki nem szántott, nem vetett és nem aratott? Öreg ember vagyok, hallgassatok meg: válasszuk meg Blendeát gazdának, hogy legyen aki minket vezessen, mert a gazda nélkül maradt cselédség csak henyél és dúskál reggeltől estig, de aztán télen felkopik az álla!

A szénégetők lelkes ordításban törtek ki, és kucsmáikat lengették Blendea felé. Danila felnyújtotta neki Trucza szép, új bőrtüszőjét, amit Blendea ünnepélyesen felcsatolt a derekára, s „népe” égrengető kiáltással üdvözölte. Körültolongták a fatönköt, a fiatalság a kezét szorongatta, az öregebbje áldást kívánt működésére. Blendea büszkén kiegyenesedett, már amennyire rokkant dereka engedte, és így köszönte meg a választást:

–     Jól jártok velem, emberek! nem munkát követelek tőletek, hanem engedelmességet, aki pedig engedelmeskedik nekem, az úr lesz az én szolgálatomban. Ugyan mit fizetett nektek Trucza? Napi öt fillért, dohos puliszkát, zsírtalan csorbát, és dolgoztatok érte kora hajnaltól késő estig. Nálam kaptok majd pénzt, ruhát, mindenből osztályt, jóllakhattok disznóhússal és búzakenyérrel, lesz borotok, pálinkátok, még pezsgőtök is. Most pedig parancsolom nektek, hogy hagyjatok fel a dőzsöléssel, menjen mindenki a kunyhójába és aludjék, hogy reggelre kelve friss erőben legyen, mert megyünk az urak kincsére.

A szénégetők vállukra kapták a rokkantat, és diadalmenetben vitték Trucza kunyhójába. A holttest alvadt vértócsában hevert a küszöb előtt, s egy részeg ember durván megrugdosta. Blendea erre villámló szemmel mérte végig az emberét:

–     Hogy akarod tisztelni új gazdádat, ha a régi gazdát rugdosod?

A megtévedt ember megszeppenve húzta be a nyakát, és társai fenyegető mormogása közben részegségével mentegetőzött. Blendea mindjárt ki is mérte rá a büntetést:

–     Te léssz az egyik ember, aki velem jő, hogy eltemessük Mos Truczát. Válassz magadnak társat.

A megbüntetett ember kiválasztotta a haragosát, és Blendea felügyelete alatt levitték a hullát a patakhoz, megmosdatták, felöltöztették ünneplő gúnyájába, majd ásót ragadtak, és az erdő aljában mély sírt ástak neki. Beletették a sírba pálinkáskorsóját, a vasfazekat a maradék kecskehússal, s a három férfi imát mormolt a gödör szájánál. A hold már lenyugodott, de a hideg, őszi éjszakában a csillagok még teljesebb fényükben ragyogtak. Az erdőszéli cserjésből félénken kisompolygott a gyilkos cseléd. Kendervászon ingét és szoknyáját kifehérítette az éjjeli verő, csak a katrincája maradt áthatlanul fekete. Kezében egy csokor hervadt porsáfrányt szorongatott, és bedobta a sírba a korsó és a fazék mellé, Szárított, sárga szirmait porrá törik az aszszonyok, és bekeverik az öregemberek italába, hogy erősödjék tőle a szerelmük. A cseléd szipogva törülgette a szemét, és egyre mentegetőzött. Nem ő ölte meg a gazdát, csak éppen megkólintotta a fazékkal. Jó ember volt, isten nyugosztalja, ételt és szállást adott egy szegény, elárvult asszonynak. Talán csak nem hurcolják érte bíróságra?

Blendea csak rázta a fejét:

–     Nem leszek a bíród, tőlem maradhatsz, mehetsz, ahogy tetszik.

Gyors ásócsapásokkal elhantolták a sírt, nyers fából keresztet ácsoltak föléje, aztán megnyugodva tért aludni ki-ki a kunyhójába. Van fejfája, pálinkája, húsa, sáfránya az öreg Truczának, nem lesz belőle prikulics.

Másnap hajnalban az egész kormos had felkapott a mokánylovacskákra, s vidáman követte új gazdáját a kalandos szolgálatra.