XXVI

A kora hajnali órákban megkopogtatták a jegyzőék ablakát. Csorbának ideges ember létére könnyű álma volt, s nyomban felriadt a zörgetésre. Ijedten nyitott ablakot, és a derengésben megismerte Rozikát, a szatócs nagyobbik lányát. Hevenyészve magára kapott pongyolában állt az ablak alatt, a szeme kisírt volt, a haja borzas.

–     Mi baj? – kérdezte riadtan a jegyző.

–     Jegyző úr, az istenért, meneküljenek – felelte csukló hangon a leány –, egész éjjel nálunk ittak az emberek, apát kényszerítették, hogy adjon nekik ingyen pálinkát, most rettenetesen ordítoznak, és esküdöznek, hogy megfogják a jegyző urat, és becsukják a tyúkketrecbe. Pethe úr is velük iszik, s ahelyett, hogy csillapítaná őket, még ő biztatja!

A jegyző elsápadt, néhány köszönő szót rebegett, aztán gyorsan magára kapta a ruháját, és fogát szíva hátrament. Közben az asszony is felébredt, lámpát gyújtott, behívta a vacogó szatócsleányt, és bent a fülledt hálószobában, a sebtében összedobált ágynemű fehéres torlaszai között elkezdtek reszkető kézzel csomagolni. Az ágyak alól és a szekrényekből bőröndök meg fonott kosarak kerültek elő, és megteltek lázasan begyömöszölt ruhaneművel. A jegyzőné szája olykor riadt, dohányszínű mosolyra nyílt, aztán keserűen összecsukódott. Számítása balul ütött ki. A szatócskisasszony vacogva ösztökélte a jegyzőnét:

–     Siessenek, drága jegyző néni, rosszul vagyok, amíg magukat látom, olyan rettenetesen fenyegetőzött a sok részeg ember.

A szomszéd szobából fehér hálóingben, borzasan beléptek a jegyzőlánykák, s rémülten nézték a lázas csomagolást. A szatócskisasszony elsírta magát, gyöngéden megölelte a két gyermeket, s most már négyesben cibálták ki a szekrényekből a fehérneműt, asztalneműt, ágyneműt, a férfi- meg női ruhát, a cipőket, a legszükségesebb és legértékesebb holmikat.

Odakünt a félhomályos, ködülte udvaron a jegyző és a bérese lázas sietséggel fogta be a lovat a színből elővont kocsiba. Gazdája izgalma átragadt a lóra is, s amíg felrakták reá a hámot, és a szájába erőszakolták a zabolát, riadtan ágaskodott, s patkóival szikrákat vert a kövezeten.

Amint elkészült a csomagolással, a jegyzőné átszaladt Valériáékhoz, hogy őket is értesítse a veszedelemről. A jegyzőkisasszony térdre vetette magát, és úgy könyörgött az anyjának, hogy fogassanak be, meneküljenek a jegyzőékkel Beléndekre, onnan pedig vonattal Pestre. Az öregasszony csak köhögött, és konokul rázta a fejét. Nem mozdul egy tapodtat sem. Ide hozta ötven évvel ezelőtt az ő drága jó ura, itt éltek boldogan, itt halt meg a lelkem, itt van eltemetve, ő ittmarad, történjék akármi.

–     Édes, drága anyuskám! – könyörögte Valéria, és anyja lila eres, sárga kezét görcsösen az arcához szorította – hiszen leányod is van, tatus pedig meghalt, menjünk Pestre, menjünk a fiúkhoz!

Az öregasszony magához intette a jegyzőnét:

–     Vigyék magukkal – nyögte fuldokolva –, nekem csak bajt csinál.

–     Nem hagylak egyedül, édes anyukám, nem! – sikoltozta Valéria kezét tördelve, és szenvedélyesen csókolgatta anyja főkötős, ősz fejét.

Az öregasszony elvesztette a türelmét. Keményen ráütött a leánya kezére, belecibált a hajába, és tikkadtan odaszólt vendégének:

–     Vigye, egészen baland, engem is megbalandít.

A jegyzőkisasszony sírásába fel-felcsukló kacagás vegyült, s szinte mámorosan pihegte:

–     Üss, édes, üss, megérdemlem!

Az öregasszony nyomban abbahagyta a fenyítést, oly bosszús, ámuló képet vágott, mintha becsapták volna, s ösztönösen eltaszította magától a leányt.

A jegyzőné elvonszolta félájult barátnőjét, feladta reá japános szabású kabátját, hamarjában csomagolt neki valami fehérneműt, pénzt meg ékszert, s minden vonakodása ellenére magával cipelte. A községháza udvarán már indulásra készen állt a kocsi, a bakra tornyolt kosarakkal és bőröndökkel, a hátulsó ülésen fázósan összebújt leánykákkal, s egymást bátorították félelmükben.

A jegyzőné feltuszkolta barátnőjét a kocsira, és az emberekkel, kosarakkal, bőröndökkel roskadásig megrakott egylovas cséza már-már kigördült az utcára, amikor a jegyzőné hirtelen észbe kapott, s rákiáltott a férjére, aki összehúzódva ült a bakon, s görcsösen szorongatta a markában az ostorát meg a revolverét.

–     Péter, becsuktad az irodát?

A jegyző akkorát vont a gyeplőn, hogy a ló ágaskodva farolt vissza. Törhette utóbb a fejét, hogy ő, a mintaszerű tisztviselő, hogyan feledkezett meg éppen az irodáról, amikor gondja volt a házra, a csűrre, az istállóra, s még az árnyékszéket is kulcsra zárta. Fogvacogva lekászálódott a bakról, beszaladt az irodába, a fontosabb iratokat begyúrta a wertheimszekrénybe, ráfordította a kulcsot, s a menekülés ösztökéjétől lúdbőrösen, becsukta és lelakatolta maga után az ajtót.

Lele Ánika, az öreg, féleszű bejáróné molyette, fekete kendőjébe burkolózva állt a kapuban, s szinte imádkozó hangon fogadkozott, hogy legyenek nyugodtan a tekintetes úrék, úgy vigyáz a házra, mint a szeme fényére. A jegyző a nyaka közé cserdített a lovának, és a sárga cséza ijedt nyikorgással kigördült az utcára, s eliramlott a reggeli ködben.

Negyedóra múlva egy csapat szuronyos puskával és vasvillával felfegyverkezett ember óvatosan megközelítette a jegyzőséget. Lábujjhegyen az ablak alá lopóztak, bekukucskáltak a függöny hasítékán keresztül a szobákba, s mivel senkit sem láttak, felbátorodva bezörgettek. Senki sem jelentkezett, s erre vérszemet kapva, elkezdtek éktelenül dörömbölni a nagy, rácsos kapun, amelyet a bejárónő és a béres gondosan bezárt a menekülők után. Nem jutott eszükbe, hogy a gyalogajtón próbálkozzanak, pedig azt a háziak siettükben elfelejtették kulcsra zárni. A vén, süket Lele Ánika végre neszét vette a veszedelemnek – a fiatal béreslegény ijedtében a kerten keresztül hazaszaladt –, s nagy sopánkodva kinézett az ajtón:

–     Hol vagytok, keresztény lelkek? fényes nappal törnek keresztény házra! takarodjatok, amíg a jó Isten meg nem látja! nincsenek itthon a jegyző úrék!

–     Elég baj! – mordultak fel néhányan, csupa hetvenkedésből, hiszen mindnyájan örültek, hogy mindjárt a könnyebb végénél kezdhetik. Az óvatosság hirtelen átcsapott az iszákosok féktelenségébe. Félretaszították a kereszteket hányó öregasszonyt, s puskáikat sütögetve, betódultak az udvarra. Az ajtók és az ablakok üvegei csörömpölve hullottak a tornác padlójára, és az egész csapat, ösztönös bosszúvágyában, puskaaggyal és a vasvilla boldogabb végével támadt a gyűlölt irodaajtónak. Az iszonyú döngetés közben harciasan ordítoztak:

–     Gyere ki, tekintetes jegyző!

–     Kvártélyba teszünk a disznókhoz!

–     Ma két bőrt nyúzunk le rólad!

Annyira beleélték magukat a jegyző szólongatásába, hogy a végén már maguk is hitték, itt bújt meg valahol az áldozat. Egyre féktelenebbül rugdalták, döngették az ajtót, letörték a kilincset, akinek puskája volt, belőtt, valaki fejszét hozott, s leverte a nagy, nehéz lakatot, mely a reteszt tartotta. Az ostromlott ajtó betört, és a támadók némiképp kijózanodva néztek körül az irodában, amely a jegyző sietségének a nyomait viselte. Kihúzogatták az asztal fiókjait, feszegetni kezdték a wertheimszekrényt, de eredménytelenül, leráncigálták a könyvespolcról a megye monográfiáit, s amikor látták, hogy nem akad értékesebb dolog, benyitottak az ebédlőbe s onnan a hálószobákba. A katonabakancsok nyers kopogásán és a durván félretolt bútorok nyikordulásán kívül olyan csend volt a házban, mint az asztalnál, még a hajladozó emberek terhes szuszogása is hallatszott. A sok ágrólszakadt szinte áhítatos némaságban ismerkedett az elhordható ingóságokkal. Tapogatták a függönyök szövetét, az ágyakon feltorlaszolt ágyneműt, kinyitották a ruhásszekrények meg az éjjeliszekrények fiókjait, s kéjesen turkáltak a házicipők, orvosságosüvegek, porcelán fiolák, rizsporos dobozok és az ottfelejtett fehérnemű-darabok között. Az igazi fosztogatás csak akkor kezdődött, amikor az asszonyok, akik a szomszéd utca sarkán várták a „harc” kimenetelét, mohón sivalkodva betódultak férjeik után a lakásba. Zsákokat, kosarakat, teknőket, kisebb dézsákat hoztak magukkal, s nyomban gyúrni kezdték belé a holmit: cipőt, papucsot, edényt, vázát, terítőt, csecsebecsét, ami éppen a kezük ügyébe került... A férfiak feltörték a két ruhásszekrény ajtaját, s egyszerre őrült vásár támadt az ottmaradt ruhákért meg fehérneműkért. A férfiakban, noha részegek voltak, maradt valami zsiványbecsület: káromkodva békítették a civakodó asszonyokat, s egyre-másra hozták a salamoni ítéleteket. Egyik a blúzt kapta, a másik a szoknyát, ez a nadrágot, amaz a kabátot, némelyik mindjárt fel is próbálta az osztályba kapott pongyolát, szoknyát, kalapot, és tarkán felcicomázva forgolódott a tükör előtt. Aztán az egyik mámoros férfi megunta az asszonyi zsibvásárt, és a széles karimájú, strucctollas kalapok fölött belelőtt puskájával a tükörbe.

–     Hol vagytok, asszonyok, a tolluszedőnél? – ordította dühösen.

A fülsiketítő csattanásra és csörömpölésre az asszonyok visítva szétfutottak, ki a sarokba kuporodott, ki a bútorok mögé, míg néhányan, akik a lövöldöző közvetlen közelében tereferéltek, ijedtükben elkezdtek lazsnakolni.

A kamrában felfedeztek egy tucat butéliát, és a sok szomjas férfi diadalittasan vetette magát az italra. Nem volt türelmük kihúzni az aranysztaniolos parafát, egyszerűen a falnak kólintották a butélia nyakát, és csonka törzséből szopták, nyakalták a levét. Az éles üveg némelyiknek belehasított az ajkába, a ruhára csorgó borlé most már vércsíkokkal keveredett, s az ember keze, arca, inge egészen maszatos lett tőle.

Künt az udvaron három-négy részeg ember egy ijedten röfögő disznót hajszolt, és ittasan rikoltozta:

–     Itt a jegyző, gyertek, vágjuk le!

A fosztogatók kitódultak az udvarra, és a szimbolikus jegyzővágás mindenkit fellelkesített. Az űzött disznó hiába próbált kitörni a hahotázó, ordítozó, egymást biztató embergyűrűből, szegény Lele Ánika hiába hányta a keresztet, kulcsolta az égre a kezét, hiába kapaszkodott a hóhérokba, a szerencsétlen hízót leteperték, megmártották néhányszor a torkában a kést, és hörgő visítása belefúlt a sokaság diadalordításába. Az irodából kihordták az iratokat, a könyveket, az egész levéltárat, és a rögtönzött papírmáglyán megperzselték a leszúrt disznót. A nagy füstre, lángra és ordítozásra elterjedt a faluban a hír, hogy gyújtogatnak, s erre a józanabbak puskákkal, vedrekkel, dézsákkal felszerelve felkerekedtek, hogy elkergessék a gyújtogatókat, és eloltsák a tüzet. Nagy kacagás támadt, amikor a tűz csak disznóperzselésnek bizonyult, és az új csapatból is sokan ottragadtak a fosztogatók között.

A jegyzőségen egész nap búcsújárás volt. Az emberek egymásnak adták a kilincset, és az egésznek olyan színe volt, mintha a falu kalákában költöztetné a jegyzőjét. Párnákat, szőnyegeket, székeket, asztalokat, szekrényeket, pohárszékeket, virágállványokat meg egyéb bútorokat cipeltek görnyedezve, és hordtak szét a falu négy tája felé. Hasonló sorsra jutott a jegyző gabonája, szénája, majorsága, kamrája, minden elmozdítható vagyona. Néhány befőttes- meg ízesüveget, amin nem tudtak megosztozni, dühösen a falhoz vertek, és a piros gyümölcslé úgy festett a fehér meszelésen, mintha a falnak is vérét vették volna. A képeket bicsokkal és szuronnyal hasogatták, de különösképpen a plevnai csatát ábrázoló nagy olajnyomatnak nem történt bántódása. Talán féltek a rajta kifejezett autoritástól. Déltájban, arcán az ittas emberek gyanús átszellemültségével, Pethe Gergely is megjelent a színhelyen. Egyenesen hordta a derekát, és tüntető biztonsággal lépkedett. Az emberek utat csináltak neki, és némi szégyenkezéssel sütötték le a szemüket. Barátságosan integetett jobbra-balra lovaglóvesszejével, majd előkereste monokliját, szeméhez illesztette, és kaján pillantással méregette a tökéletesen lekopasztott falakat.

–     Bravó, fiúk, bravó... – motyogta szesztől révedező elégtétellel, s gépiesen megkopogtatta a falakat. Olyasféle gondolat villant át az agyán, hogy ni-ni, milyen üresek, és mégsem konganak.

A jegyzőség kifosztása nagy rémületet ébresztett mindenkiben, akinek volt valami féltenivalója. A gazdatiszt nyomban felemelte a cselédség bérét, és szemrehányást tett magának, hogy eddig is halogatta. Lehívta Désről a birtokra feleségének egy tiszthelyettes unokabátyját, aki nagy buzgalommal szervezte az uradalom védelmét. Fegyverforgatásra oktatta a férficselédeket, a gesztenyés és a gazdasági udvar kapuja elé hordókból és homokzsákokból torlaszokat emelt, hogy a két főbejáratot sakkban tarthassa. A gesztenyés és az udvar stratégiailag fontosabb pontjain homokzsákokból kis bástyaszerű védműveket rögtönzött, s ezeket éjjelenként őrszemek tartották megszállva. Magas póznákon karbidlámpákat égetett, hogy elejét vegye a sötétség leple alatt előkészített támadásoknak.

Egymásután érkeztek a rossznál rosszabb hírek. A csendőrőrsök a falvak népének fenyegető nyomására a járási székhelyekre vonultak vissza, de helyzetük ott is napról napra tarthatatlanabb lett. Beléndeken a nép valósággal megostromolta és kiéheztette az őrsöt, és egy tucat csendőrnek éjnek idején kellett kiszöknie a faluból és elvergődnie Désre. A berkesi határban, a konkurrens parasztmolnárok felbújtatására, a nép felgyújtotta a zsidó malmát.

Október végén hazaállítottak a fiúk az iskolából. A járvány és a zavaros idők miatt felfüggesztették a tanítást. A két gyerek rakoncátlan, forradalmi mámorban volt, revolvert, töltényt, szuronyt meg egyéb katonai rekvizitumot hozott haza, és az uradalom hadiállapota még inkább fokozta izgatottságukat. Sebesi máskor egy mukkanást sem tűrt a fiaitól, de most csemetéinek harci készsége hízelgett apai hiúságának, és röfögős, cinkos nevetéssel biztatta őket, olyasmit is elnézvén nekik, amin az anyjuk szörnyülködve csóválta a fejét. Megengedte Lacinak, hogy belépjen az éjjeli őrségbe, és a fiú minden éjszaka két-három órát töltött a homokzsákokkal védett posztokon, a hideg, őszi ég alatt, anyja nagy aggodalmára és megbotránkozására. A béreslányok és a nőcselédek vihogva nézték a férfiak gyakorlatait, s nem fogytak ki a szapulásból vagy a dicséretből. A fiú anynyira megemberesedett, hogy a cselédek is kezdték más szemmel nézni, pedig a nyáron még tréfásan elhessegették, ha kamasz módra a konyhán koslatott.

A jegyző kifosztása után néhány napig nyugton volt a nép, mintha megrettent volna saját féktelenségétől. Tudták, hogy józan fővel nehezen vetemednek új garázdaságra, és ezért nap nap után Braunsteinnál ittak, és lesték a pillanatot, amikor egy újabb részegség jóvoltából megint összeverődik a banda, és túlcsordul benne a vállalkozó kedv.

Braunstein görnyedten, kíméletet kunyeráló nézéssel szolgálta fel pálinkáját, amelyért már napok óta senki sem fizetett. Egyetlen védekezése valami félig öntudatlan, cunctatori késedelmeskedés volt, amivel az időt húzta, s alkalmat adott a kocsmázás miatt aggódó vagy éppen a kocsmázás „eredményét” váró aszszonyok látogatására, akikben mégis mindig felülkerekedett az ital iránt érzett ősi ellenszenv, s apránként hazacipelték hozzátartozóikat. De amíg takarodásra került a sor, Braunstein nyelhette a sok szidalmat meg fenyegetést, s rőt arcán riadt fintorral latolgatta magában, hogy halaszthatja-e még mindenféle apró ürüggyel türelmetlenkedő vendége kiszolgálását, vagy most már muszáj reszkető inakkal vinni neki a kupicát, különben meggyűlik a baja. Úgy tett, mintha nem hallotta volna, nagy csörömpöléssel rendezte a poharait, az egyik üvegből a másikba töltötte az italokat, s alázatos vigyorgással biztatta a türelmetleneket, hogy mintyenás, mintyenás. Egyszer aztán az egyik paraszt csúnyán rászedte. Tüntetően kivett a tüszőjéből egy húszfillérest, s keményen lepengette az asztalra:

–     Nem vagyok én koldus, gyere, vidd a pénzed!

Braunstein szolgálatkészen rohant becsületes vendégéhez, egyszerre kiállt a lábából minden köszvény, pedig az előbb síri hangon panaszkodott a fájdalomra, és fűtől-fától kérte az orvosságot. Úgy vette át a pénzt, mint egy szerencsefillért, mint az első üdvös jelét, hogy a bolond idő talán már vége felé jár, és a parasztnak megint megjön az esze. Hajlongva nyújtotta át példás vendégének a színültig töltött poharat, de az viszonzásképpen durván megmarkolta mellén a bekecset, és akkorát rántott rajta, hogy Braunstein jajgatva esett térdre.

–     Mi az, testvér, a túrót pénzért adják? – ordította acsarkodva, s olyan istenesen megrázta, hogy a szatócs rémületében inkább holt volt, mint eleven.

Hangos röhej jutalmazta a találékonyságot, s azon a napon Braunstein olyan pontosan és gyorsan szolgált ki, hogy majd elkopott keze-lába kínos buzgalmában. Be is rúgtak istentelenül, és az általános részegségben született meg az özvegy jegyzőné kifosztásának terve. Tudták, hogy csak az öregasszony van otthon, s így az egész vállalkozásnak nincs a legkevesebb kockázata. Rátörték az öregasszonyra az ajtót, s nem törődve köhögési rohamával, rimánkodásaival, átkaival, úgy, ahogy volt, karosszékestől átcipelték a cselédszobából nyíló szűkös kamrába, ahol mindenféle hasznavehetetlen, régi limlomot tartottak, és rázárták az ajtót, hadd dörömböljön és átkozódjék, amíg bírja. Az öregasszony utolsó erejével elvonszolta magát a tenyérnyi kis szellőztetőablakig, és tehetetlenül nézte, hogyan cipelik el a porcelánt, az üvegneműt, a konyhaedényt, az ezüst evőkészletet és a drága kelengyét, amit leányának gyűjtögetett évtizedek óta, s amire mindketten nagyon büszkék voltak. Feltörték a pincét, kiemelték a tele hordókat, ide-oda görgették az udvaron, majd az egyiket felállították, beütötték a tetejét, és tízen is merték belőle s nyakalták a bort. A bútorneműt félig összetörten kidobálták az udvarra, s ott egész torlaszokat képezett. Az ágynemű egy részét is kiszórták, az odakünt ténfergő részegek felszaggatták, és a szél szárnyaira került pihék sűrűn szállingóztak a levegőben. Késő este, amikor már elült a dühöngés, az egyik irgalmas szomszéd kiszabadította a fülkéből a félholt öregasszonyt. A zárt levegőre panaszkodott, s amikor megkérdezték, hogy miért nem nyitotta ki a szellőztetőablakot, két köhögés között azt felelte, nagyon fútt a szél, félt, hogy betörik.