XXVII

A tiszteletes ezekben a napokban alig mozdult ki az irodájából. A keserves fordulat miatt emésztette magát, és vagyonának, személyének, egyházának biztonságáért rettegett. A disznóit szerencsére már jó áron eladta, csak a kant és a kocákat tartotta. Az istállóból behozta a hámokat az irodába, és két nagy, falba vert vasszegre akasztotta, hogy mindig a szeme előtt legyenek. A szekrény oldalán méltóságteljes, fekete redőkben csüngött a palástja, az asztalon, egy kínai ezüsttálcán, ott volt az aranyozott úrvacsorai kehely. Ilyen állapotban kopogtatott be hozzá az egyik híve, a vállán kisebbfajta zsák, a kezében csutkával bedugaszolt korsó.

–     Jó napot adjon isten, tiszteletes úr, hozom az egyház búzaés borrészét.

–     Micsodát? – hümmögte meglepetten a tiszteletes.

–     Ami a tegnapiból esett – kacsintott zavartan az ember. Az emberek az egyház részeltetésével törvényesebb színezetet akartak adni a dolognak.

A pap arca elborult a felháborodástól, elfordította a fejét, s felindultságában hadarva válaszolta:

–     Nem vagyok én a ti zsiványságotokban részes, még hogy ilyen bort tegyek az Úr asztalára! – megrettent saját merészségétől, arra is gondolt, hogy a részeltetés inkább a jóindulat jele, s ezért engesztelően magához intette a küldöncöt: –Várj no, Laji, tartsd meg magadnak, fiam, papiember nem lehet a ti dolgotokban részes – ötölt-hatolt, vörösödött, végre nyöszörögve kibökte, ami a lelkén feküdt: – várj, te Laji, no, csak nem akarjátok az egyházatokat is kifosztani ?

–     Amíg mi, reformátusok is velük vagyunk, addig ne féljen a tiszteletes úr. Ha majd küldünk hébe-hóba egy kis süldőért, néhány véka búzáért, azt, tudom, jó szívvel adja a tiszteletes úr, nem kell érte jönni. De a kántor nagy ellensége a tiszteletes úrnak, mind példálózik a népeknek, hogy minek a papnak vagyon. Veszedelmes ember az.

A pap arca vérbe borult, s izgatott léptekkel rótta fel-alá az irodát. Most már tudta, hogy a kántor miatt volt eddig is olyan nyugtalan, a kántor miatt, aki nem bocsátotta meg neki a tavaszi esetet. Pedig engesztelesképpen odaadta neki felébe az eklézsia staristyai földjét, amiért már évek óta járt a nyakára. Milyen nehéz szívvel adta azt a jó földet, de már nem is elég neki, megnőtt a szarva a nyomorultnak, az egész papi vagyon kellene.

–     Ide hallj no, Laji! – mondta eltöprengve – küldd el ide hozzám, hogy beszéljek a fejével.

A részesember megígérte, hogy beszél a kántorral, de eltelt egy nap, két nap anélkül, hogy a kántor jelentkezett volna. A pap már tűkön ült, fülébe jutott, hogy a megátalkodott ember az óhitűeket bujtogatja ellene, annyi tisztesség még maradt benne, hogy ne a református hívekkel fosztassa ki. A gödölyét sem főzik meg az anyja tejében.

Aztán egy zavaros napon a tiszteletes nem bírta tovább – a szatócs kocsmájában tivornyázó banda újabb vállalkozásra készülődött, és a papnak az volt a gyanúja, hogy ő lesz az új áldozat. Abban a reményben, hogy a papi ruha megóvja a bántalmazástól, magára kapta zsinóros palástját meg süvegét, s abban ment ki az utcára. Ha valaki meglátta, azt hihette, hogy haldoklónak viszi az úrvacsorát. Baj nélkül jutott el az óhitű templomig, s bekopogtatott paptársához.

Az öreg Russu hol nyugalmas, hol ideges várakozásban töltötte napjait, s néha megfordult a fejében a rémgondolat, hogy meghalhat, mielőtt hazatérne a fia és beköszöntenek a jobb idők. Ilyenkor bement a hideg templomocska szentélyébe, gyertyákat gyújtott, áhítatosan csókolgatta a szentképet, és imádkozott, hogy engedje Isten megérni a nagy napot. Egyébként mintha már az élet is könnyebb lett volna. A hatóságok szétszóródása után ő maradt az egyetlen tekintély, és ez gyümölcsözött. A részesember nála is járt, s az öreg Russu természetesnek találta, hogy hívei megemlékezzenek róla. A kálvinista rigorizmus visszariadt az effélétől, az engedékenyebb óhit már kevesebbet teketóriázott. Hoztak már hozzá váltóágba efféle holmit, mondott ő már egy tyúkért vagy véka búzáért átkot valakinek a haragosára.

A pap mindenese tátott szájjal bámult a ritka vendégre. Harminc éve szolgált már az öreg Russunál, de nem emlékezett, hogy a magyar pap járt volna a gazdájánál, hozzá még ilyen ornátusban. Nem is volt a tiszteletes csak egyszer a falu görögkeleti lelkészénél, a beiktatást követő héten, akkor is csak amolyan félhivatalos, udvariassági látogatáson. A tiszteletes kérdezősködésére a mindenes azt felelte, hogy a tisztelendő úr a templomban van, az ódájában, tessék befáradni hozzá.

A tiszteletes belépett a kis félhomályos templomhajóba, amelynek koromlepte falait fakó festésű, merev szentek díszítették, kopott, arany dicsfénnyel a fejük körül. Az ikonosztáz mellett napraforgóra emlékeztető állványos, kerek tálca, s rajta gyertyák sűrűn egymás mellé szúrva. A fal körüli ódon templomi székek fölött huszárnak öltözött ördögök, piros nyelveiket öltögetve, esetlen angyalokkal küzdöttek. Ahogy a tiszteletes közelebbről szemügyre vette a falfestést, észrevett egy nagy bajuszú kacagányos, sujtásos atillába bújt kövér alakot, akit otromba taligán toltak az ördögök a kénkövet hányó poklokra. Az utolsó ítéletnek ez az elképzelése még nyomasztóbban hatott a tiszteletesre, mint a templom négy kormos fala és a sok fakó, kísértetiesen merev szentkép.

A szentély bal oldalán alacsony ajtó nyílt, és a tiszteletes, egyéb tájékoztatás híján, arrafelé irányította lépteit. Az ódája kis, füstös, piszkos kamra volt, félig sekrestye, félig műhely. Az öreg Russu egy háromlábú suszterszéken üldögélt, házipapucsban, feslett posztónadrágban és mellényben, előtte egy szalmakéve, s gyakorlott kézzel választotta ki belőle a fonathoz illő szálakat. Meglepett arckifejezéssel félretette a félig elkészült szalmagyékényt, s helyet mutatott paptársának, aki szerfölött csodálkozott, hogy a templomhoz tartozó fülkében egy egész fonóműhelyt talál. Az ódája falain körös-körül egyszerű fakeretbe foglalt, élénk színű, olajnyomatos szentképek függtek, az aranyozással pazarul bánó keleti ikonográfia merev ízlése szerint, s közöttük, a tiszteletes nem kis meglepetésére, két világi arckép is akadt,  egy régimódi, pofaszakállas férfiú és egy ingvállas asszonyság. Alighanem a pap szülei lehettek.

–     Jó emberek voltak – jegyezte meg mentegetőzve az öreg Russu.

A tiszteletes helyet foglalt a szúette parasztlócán, mely a háromlábú suszterszéken és egy imazsámolyon kívül az ódája egyetlen bútora volt. Reszketegen cibálta a bajuszát, s elfogódottan így szólt:

–     Tisztelendő paptársam, a gondviselő Isten rendelése folytán mi ketten papok viseljük a faluban a felelősséget. Én a magam oldaláról sokat teszek, hogy híveimet visszatartsam a rablástól, bitorlástól, de a falu többsége óhiten van. Kérem paptársamat, járjon közbe híveinél, hogy a mi falunkban ne forduljanak többé elő fosztogatások, gyújtással és öléssel való fenyegetések, ha keresztyének vagyunk, éljünk keresztyéni módra.

Az öreg pap nyugodtan végighallgatta a tiszteletes ünnepélyes kérelmét. Nem mutatott sem aggodalmat, sem kárörömöt, elgondolkozva gereblyézte szürke, apostoli szakállát, s mentséget keresett faluja viselkedésére.

–     Rakoncátlankodnak szegények, sokat voltak kordában, de nem rossz emberek.

A tiszteletes megbotránkozva hallgatta, hogy az öreg Russu rakoncátlanságnak nevezi a sorozatos fosztogatásokat. Talán igazságosnak találta, ha a nép visszaszerez valamit abból, amit elvettek tőle? Meg sem fordult ilyen gondolat a fejében, csupán a tulajdon rigorista érzéke nem volt annyira kifejlődve benne, mint református paptársában. A javakhoz való jog túlságosan forgandónak és állhatatlannak tetszett előtte, ma az enyém, holnap a tiéd, a sors szeszélye vagy az Úristen végzése szerint, a lényeges az, hogy mindenkihez eljusson, mindenki élvezze, a forgás módja nem jön számításba, az Úristen megbocsátja ezt is, azt is.

A tiszteletes hümmögve csóválta a fejét, forrott benne az indulat, de nem szólhatott, hiszen nem óhitű hívő, hanem saját egyházabeli kántora fenekedik reá.

–     Nem törvényes dolog, nem keresztyéni dolog...

–     Megszelídülnek lassan – vélekedett az öreg pap –, megártott nekik a nagy szabadság, ismerem én őket mind egy szálig, nem ártanak egy légynek sem; ne sajnáljuk most tőlük, amit az Isten adott, akinek van feleslege gabonában, állatban, adjon belőle, biztosan nem jönnek érte erőszakkal.

A tiszteletesben alig fért meg az indulat. Szerette volna odamondani, hogy koldus vagy, az is voltál örök életedben, azért nem fáj neked, ha a zsiványok rabolnak. Felháborodásában elfordította a fejét.

–     Könnyen beszél paptársam, mert sok a híve, de az én egyházamat és templomomat ki védi meg az idegen hívektől?

Az öreg pap elkomorodva felállt. Nagyon rosszul esett neki, hogy a magyar pap templomfosztogatásra tartja képesnek az ő híveit.

–     A vagyon az emberek kezében van, de a templom az Istené. Aki istenfélő, az nem teszi a kezét sem egyházi emberre, sem egyházi vagyonra, legyen nyugodt a tiszteletes úr. Ha mégis odáig vetemednének, izenjen nekem; kereszttel megyek közéjük, és elvezetem őket, mint a bárányokat.

A tiszteletes némiképp megnyugodva szedelőzködött a lócáról, s alkalmatlan voltáért bocsánatot kérve, kezet nyújtott az öreg papnak, aki váltig marasztalta, s hogy nagyobb nyomatéka legyen vendégszeretetének, bekiáltotta a feleségét, hogy hozzon valami harapnivalót meg egy messzely jó erős szilvapálinkát.

A töpörödött, fejkendős anyóka már jött is, fonnyadt, foghíjas mosolyával, s gyermekesen örvendezve megsimogatta a tiszteletes kezét. Nagy megtiszteltetésszámba ment előtte a magyar pap látogatása. Egyszerű fatálcán néhány karéj vegyes málé- és búzalisztből sütött kenyeret hozott, meg egy kis üveg pálinkát két pohárkával. A tiszteletes éppen csak tessék-lássék harapott a kenyérbe, és kortyolt egy kis pálinkát, pedig igazán megvolt a szaga, íze, de idegenkedett a gondolattól, hogy egy templomhoz tartozó helyiségben egyék-igyék. Az egész fülke tele volt a keleti egyház sűrű, átható szagú tömjénjével, és szinte fenyegetően emlékeztette a szentségre.

Amikor a tiszteletes a beszélgetés után óvatosan hazafelé vette az útját, valahonnan újra pokoli zenebona hallatszott. Sortüzek dördültek el, emberek ordítoztak, jajveszékelő asszonyok szaladtak az utcán, és siránkozásukból értesült, hogy a férfiak megtámadták az özvegy tanítónét, de vesztükre, mert hazajött a fia, és otthon volt a segédtanító is, s azok sortűzre sortűzzel feleltek, két férfi megsebesült, az egyik talán meg is halt, én uram istenem, nem halt meg szegény a háborúban, most meghal itthon. A tiszteletes már a papi lak kapubálványa mögül nézte, az asszonyok gyászos sírása közben hogyan szállítják el a két vérző sebesültet. Az egyiket súlyosan találhatta a golyó, mert a feje ónszínűen csüngött a mellére, és hörögve lélegzett. „Hová fog mérgesedni a helyzet, ha már vér is folyt, és ez az ember véletlenül meghal?” – kérdezte magában a tiszteletes, és fázékonyan bezárkózott irodájába.

Az esemény újra felszította aggodalmát, már nem hitte, hogy az öreg Russu befolyása visszatartja a garázdákat a legroszszabbtól; egyre Öregdin járt az esze, aki ördögi elvetemültségében papjának és egyházának a romlásán mesterkedik. Hallgatta az utcáról beszüremlő zajt, és annyira emésztette magát, hogy öreg anyja, aki kérdezés nélkül is kitalálta a baját, kendőt kötött, és elment személyesen a kántorékhoz. Nem szólt fiának egy szót sem, de a pap megsejtette, hogy miben jár, és megkönnyebbülten nézett utána az ablakból.

Az öregasszony, úgy látszik, ott maradt a kántor anyjánál, mert Öregdi egyedül jött fel a papi lakba. Csizmái döngtek a kipadolt tornácon. Megállt az ajtó előtt, bekopogtatott, s valami macskaszerű, parasztos hajlékonysággal beoldalgott az irodába. Tudott ő urasan is viselkedni, de most azért sem tette. Tüntetően körülnézett, s köszönés helyett csak ennyit mondott:

–     Ejsze még helyén van minden, pedig azt beszélik a faluban, hogy a tiszteletes urat is meglátogatták.

A pap szürke arccal meredt vendégére. A két férfi hallgatott, a pap kínosan, a kántor hidegvérrel.

–     Jól fizetett a kukorica – kezdte ötölve-hatolva a tiszteletes –, tele a kasom, nem fér már belé egy cső sem.

–     Sze akkor nem is küldöm át azt a néhány mázsa kukoricát, ami még jár a tiszteletes úrnak a staristyaiból.

–     Minek is – hagyta helyben a tiszteletes megkönnyebbülten. Örvendett, hogy ellenfele kivette a szájából a kínos szót, s nem kell többet példálózzék. De mintegy ellenhatásképpen, egyszerre annyira átérezte az új veszteséget – a staristyai felezés egyébként is nagyon a szívén feküdt –, hogy kiütötte belé a veríték.

A kántor nyugodtan feltette a süvegét, és a kijárat felé indult. A papnak az volt az érzése, hogy ez az ember még megátalkodottabb, mint valaha. De mintsem magára vegye újra az előbbi órák kínját, el volt szánva, hogy megengeszteli, kerül, amibe kerül. Egy kézmozdulattal visszatartotta, bement az ebédlőbe, kihozott néhány kék hasú bankót, és átnyújtotta neki. Bajusza sarkán ott fityegett egy mosolyba játszó, fintoros remény, hogy a kántorban lesz annyi becsület, és nem fogadja el.

Öregdi azonban megkutyálta magát. Kegyesen zsebre vágta a bankókat, és foghegyről odavetette:

–     Ejsze úriember a tiszteletes, nem hagy ingyért a vesződségben, de ha jól megnyálazom ezt a kis pénzt, éppen csak hogy elég, ha igaz, hogy nyolc hónapnál tovább béreskedtem itt a disznók körül.

A tiszteletes hirtelen megragadta a csuklóját, s szemében a leszámolás kikerekedett elszántságával, rekedtesen annyit mondott:

–     Jössz te most mindjárt a paphoz, és megesküszöl nekem a szentkép előtt, hogy nem tartozom neked többet a világon semmivel!

A kántor elhűlten bámult a tiszteletesre, s ahogy felfogta szavai értelmét, talán először életében olyan zavarba jött, hogy még a vér is szégyellte magát az arcán. Néhány bocsánatkérő szót motyogott, s maga sem tudta, hogyan, csak kint találta magát az udvaron.

Odakünt gyanútlanul elkukorékolta magát egy kakas, s a tiszteletes, mintha megkólintották volna, levetette magát a székére, leborult az íróasztalra, s keserves zokogásban tört ki. Órákig maradt így mozdulatlanul, mint egy szélütött, s ha eszébe jutott a bűne, fájdalmasan felbődült. Rémült anyja egész éjszaka mellette virrasztott, s rakta fejére a borogatást.

Éjszaka meghalt a sebesült. A feldühödött nép megütötte a tókát, félreverte a református templom harangját, a gyerekek eszeveszetten verték a háborúból hazahozott dobokat, fújták a trombitákat, és a szomszéd házakból, a környező kertekből, az utcáról ádáz tüzelés és kőzápor zúdult a tanítóné házára. Már nem volt a házban egy ép ablak, a háztetőn egy ép cserép. Az ostromlottak az ablakokat szekrényekkel, pohárszékekkel, kályhaellenzőkkel torlaszolták el, hogy a besüvöltő golyók ellen védelmet találjanak. Az istállóban bőgtek az éhes állatok, mert a szakadatlan tűzben és kőzáporban istenkísértés lett volna megetetni őket. Az éjszakában itt is, ott is pirosan lobbantak fel és hunytak ki a manlicherek toroktüzei. A két fiatalember kályhaellenzőkből, kondorokból, párnákból, szalmazsákokból golyómentes fekhelyet rögtönzött a tanítónénak, s amíg az özvegyasszony révült sírással és imádkozással töltötte szűkös vackában a nehezen múló órákat, a fiatalemberek a torlaszok mögött őrködtek, s egy-egy revolverlövéssel adtak életjelt magukról.

Éjféltájban zűrös énekszó közeledett a csata színhelyére, méla, zsoltárszerű dallam, mintha körmenet verődött volna össze a felzaklatott faluban. Az utca közepén a pap mindenese lépkedett, kezében lobogó fáklya, s imbolygó fénye rávetődött a foszló aranyhímmel díszített templomi zászlóra, amelyet az öreg harangozó cipelt fohászkodva, s közben félénken pislogott mindenfelé. Mögötte, arannyal hímzett lila palástban, hóna alatt a régi bibliával, az öreg Russu lépkedett, s jobbjában magasra tartotta a talpas ezüstkeresztet. A három öreg nagyon félhetett, mert torkukszakadtából fújták a zsoltárt. Amint a harci övbe jutottak, a lárma lecsillapult, az emberek kíváncsian bújtak elő rejtekeikből, hogy megtudják, miben jár a papjuk. Az öreg Russu felnyitotta a szentírást, elénekelt egy rövid verset, aztán kiterjesztette a karját, és tekintetét fürgén körülhordozta a sokaságon:

–     Keresztények, ismerem a ti fájdalmatokat, és imádkozom, hogy szegény testvérünk boldoguljon a Krisztusban és a Szentlélekben, aki az Atyától lett – ájtatosan keresztet vetett, és meghajtotta a fejét – s a vallás azt mondja, hogy aki ölt, fizessen váltságot. Mind derék emberek vagytok, akik voltak a háborúban, az Úristen megoltalmazott benneteket, van családotok, ugyan miért tennétek ki magatokat veszedelemnek, amikor a keresztény törvény szerint a gyilkosnak fizetni kell. Mózes azt mondta, szemet szemért, fogat fogért, de jött a könyörületes Krisztus, és meghagyta, hogy a gyilkos adjon váltságot.

–     Úgy van! – mordultak fel az emberek –, fizessen a tanítóné, ha ölt a fia! Az a keresztény törvény!

A pap érezte, hogy úrrá lett a tömegen, s csendet parancsolt:

–     Ne lövöldözzetek és ne dobáljatok, én magam megyek a tanítónéhoz, hogy keresztényi kötelességére emlékeztessem!

Határozott, fürge léptekkel a kapuhoz sietett, s erélyesen bedörömbölt. A tanítófiú és a segédtanító az eltorlaszolt ablak mögül figyelte a jelenetet, s amikor látták, hogy a pap fegyverszünetet eszközölt ki, óvatosan kinyitották a kaput, s beengedték az ostromlott házba.

Az öreg pap megállt a fiatalemberek előtt, s szemrehányóan csóválta galambősz fejét. A segédtanító lámpást tartott a kezében, a tanítófiú revolvert, sápadtak és verejtékesek voltak mindketten. A pap egyre csóválta a fejét, sehogy sem akarta elhinni, hogy ez a két fiatal teremtés emberéletet oltott ki.

–     Tisztelendő úr! – szólt a tanítófiú izgatottan.

Az öreg pap ünnepélyes arccal elhallgattatta, s a tornácon keresztül belépett a szobába. Kályhaellenzőkből és zsákokból készült fedezékéből nyöszörögve előbújt a tanítóné, s átölelte a pap térdét. Az öreg Russu felsegítette, megcsókoltatta vele a keresztet, s leültette az egyik karosszékbe; a tanítóné, hogy megint emberi módon ülhetett, szívszaggató zokogásra fakadt.

–     Így most már, lelkem – kezdte az öreg pap, és szemrehányó pillantást vetett a fiatalemberekre, akik behúzódtak utána a szobába –, valahogy elintézzük a dolgot, nem megy ez másképp, csak ha adunk bőven az özvegynek, gondolom, nem lesz sok húsz zsák gabona és ötszáz korona.

A tanítófiú szemtelenül közbevágott:

–     Tíz zsák gabona és kétszáz korona az özvegynek, öt zsák gabona és száz korona tisztelendőségednek!

A pap nagyot nézett, s rosszallóan csóválta a fejét, aztán megakadt a tekintete a tanítóné szőrmegalléros kabátján, mely az ajtófélfába vert szegen csüngött. Szinte gyermekes örömmel tapogatta finom, sötét posztóját meg csillogó fekete prémét, mely koszorúsan feküdt a vállon, s nagy hirtelen odafordult a tanítónőhöz:

–     Száz korona volt?

–     Százhetven – felelte szipogva a tanítóné.

Az öreg pap szigorúan felkapta a szemét, s türelmetlen mozdulattal beletúrt a szakállába, de nem maradt ideje tűnődésre, mert a tanítófiú már nyújtotta is feléje a kék hasú bankókat. Szelíden elhárította a fiatalember kezét, és az anyja felé terelte, aki tájékozatlan kifejezéssel átvette a pénzt, de meg sem melegedett nála, mert az öreg pap gyermekes mohósággal kapott utána, néhány pillanatig álmélkodva őrizte a tenyerében, bizsergető tapintatát élvezte, aztán fürgén összecsukta a markát.

Derűs, pirosas mosollyal tűnődött egy darabig, aztán megint elkomorodott, gyors pillantást vetett a tanítónéra, és suttogva így szólt:

–     A harangozónak és a mindenesnek is kell adjak tíz-tíz koronát.

–     Azt már vonja le tisztelendőséged az özvegytől! – felelte ugyancsak suttogva a fiatalember.

A pap meghökkenve nézett reá, aztán nagy sebbel-lobbal sarkon fordult, és fürgén kilépett a tornácra, hogy hírül adja híveinek a békét. Odakünt már zavarogni kezdett a tömeg, s papját kiáltozta, akinek hosszú elmaradását rosszra magyarázta. Az öreg Russu kiterjesztette két karját, fürge, fekete szemecskéjét körülhordozta a fáklyafényben imbolygó tömegen, s mint a jó pásztor, aki eltévedt bárányát végre szívéhez ölelheti, dallamos ujjongással kiáltotta:

–     Fraţilor creştini, a tanítóék meggyóntak nekem, szánjákbánják bűnüket, és örömmel teljesítik a keresztény törvényt! tíz zsák búzát és száz koronát fizetnek az özvegynek.

Nagy örömrivalgás támadt, egyik ember a másiknak erősítette, hogy így már rendjén van, az emelkedett hangulatban a tanítófiú is kimerészkedett a tornácra és bejelentette, hogy a lövöldözés alatt megsebesült az egyik ökör, azt is az özvegynek adja, üssön tort a húsából.

Egy félóra múlva már minden elcsendesedett. A tanítóék befogtak a szekerükbe, s ünnepélyesen elfuvarozták a halottas házba a gabonát és a levágott marhát. Még egy kis hordó bort is felraktak, hogy ne maradjon a tor népe száraz torokkal. Ott volt a falu apraja-nagyja, és másnap estig folyt a nagy lakmározás. Ellenben a tisztelendő úr nem kapta meg a maga öt zsák búzáját, de tisztességére legyen mondva, nem is követelte.