XXVIII

Kora hajnalban érkeztek a szénégetők a határba. Ködös homály ülte meg a falut, csak az ökörsütés füstbe pólyált lángcsóvája világított. Ahogy közelebb lovagoltak, megütötte orrukat a sült pecsenyeszag, és a hosszú úton elnyűtt lovasoknak kicsordult az étvágytól a nyála. Blendea érezte a veszedelmet: ha emberei mindjárt az első nap dorbézolók közé kerülnek, könynyen füstbe mehet a terve. Letérítette a csapatot az országútról, és a kertek aljában vonuló ösvényre terelte. Libasorban poroszkáltak a kis, kormos mokánylovak, és nyerítve üdvözölték az istállókban horkanó falusi lovakat.

Jókora kerülővel érkeztek a Minotauria magas falkerítése alá, mely nyílegyenesen futott az ösvény mellett, s elveszett az őszi derengésben. A park hatalmas hársfái és tujasövényei feketén vonultak a félhomályban. Blendea felkapaszkodott a csipkés falra, s nézte a kastély légies körvonalait, a kecses ívű ablakokat, a tetőpárkány mesebelinek tetsző kődíszeit. Csupán egyetlen ablakban volt világosság, az ispán földszinti lakásának ablakában.

Blendea rövid tanácskozást tartott embereivel. Az ő revolverén kívül három puskája van a csapatnak, tehát három részre oszlanak, minden szakasz élén a puskás ember halad, s mihelyt elég világosság lesz, három oldalról támadják meg a kastélyt. Komoly ellenállástól nem kell tartani, hiszen mindössze egy tucat kocsis, mindenes, lovász, kertész meg egyéb léhűtő van a báró körül, akik az első puskalövésre megszaladnak, csak arra kell ügyelni, hogy legyen egérútjuk. Még a leggyávább ember is veszedelmes, ha nagyon megszorítják. A támadásban főképp a riasztás érvényesüljön, ezért ne sajnálja magától senki a kormot. Minél toprongyosabb és kormosabb a csapat, annál nagyobb lesz a kastélybeliek ijedelme. Lett is becsülete a magukkal hozott szénnek.

Az egyik szakasz a főbejárat mögé bújt, a másik kettő a park két oldalára vonult, a hátsó részt az erdőre nyíló kapuval fedezetlen hagyták, hogy legyen amerre a személyzet kereket oldhasson. Blendea kürtszavára a három szakasz mókusügyességgel mászta meg a falkerítést, és a kormos alakok egymásután ugráltak le a mogyorócserjével benőtt sűrűbe. Egy-két pillanatig elragadtatva bámulták a kacsalábon forgó várat, mely cirádás ablakaival és kecses oszlopaival légiesen kelt ki a pirkadó égtájból, s úgy tetszett, mintha alig érintkezne a földdel. Hason csúszva másztak előre az ezernyi őszi levéllel borított pázsiton, s olykor felemelt fővel hallgatóztak. Némán csörtettek elő a vizslák, de vesztükre, mert két lövés dördült el, és vérző testtel felbukdácsoltak. A szénégetők egyszerre talpra szöktek, és a sűrű tujasorig szaladtak.

A személyzeti lakásból rémülten futott ki a cselédnép, s mivel jobbról, balról is szólt egy-egy puska, ösztönszerűen a hátsó kapu felé menekültek. A szénégetők, hogy jobban riasszák őket, kormos pofával ugráltak elő a tujasövény mögül, és páni félelmet terjesztettek soraikban.

Az ispán első ijedtségében elfújta a lámpáját, kétségbeesett sietséggel kapkodta magára a ruháit, de egyik-másik darabbal sehogy sem boldogult a sötétben. „Megmondtam méltóságának, hogy így járunk” – nyöszörögte magában, s amikor félelemtől meg kíváncsiságtól minden ízében reszketve kikukucskált a függöny mögül, toprongyos alakokat látott kisompolyogni a bokrokból. Ész nélkül futott ki a szobájából a homályos folyosóra, és felszaladt a mahagónifa lépcsőn, mely a báró lakosztályába vezetett. A szárnyas, fehér ajtó előtt megtorpant, a szokás hatalma akkora volt rajta, hogy ebben a fejvesztett pillanatban sem felejtett el bekopogni. A báró a rendes, német „Herein!” helyett a francia „Entrez!”-val^* felelt, s ez annyira meglepte az ispánt, hogy néhány pillanatig habozva állt a küszöbön, és alig tudta elszánni magát a belépésre.

Az inas reszkető kézzel öltöztette gazdáját, aki különös mosollyal ült ágya mellett a zsámolyon, és nyoma sem volt rajta a felindulásnak, egész viselkedése valami különös, átszellemült közönyt fejezett ki. A léleknek az az állapota ez, amikor a legjelentéktelenebb esemény is mély, szimbolikus értelmet nyer.

–     Agyonlőtték a kutyákat! – nyöszörögte az ispán; ösztönösen megtalálta a módját, hogy miképp hozza ki urát letargikus elragadtatásából.

A báró arcizmai alig észrevehetően megremegtek. Fehér mellénye zsebébe nyúlt, kivett egy ékkővel díszített ezüstsípot, és többször egymásután belefújt. Az egyik haldokló vizsla hallotta gazdája hívó füttyszavát, s vérbe borult szemét nyöszörögve felvetette, de panasza már nem tudott megbirkózni a messzeséggel.

–     La canaille!^** – mondta halkan a báró, és sípot tartó, gyűrűs kezével önkéntelenül is suhintott a szeme előtt, mintha a ferde élű bárd hullását jelölné, a bárdét, mely alatt annyi ci-devant!^*** feje hullt a fűrészporos kosárba.

Az éjjeliszekrényhez lépett, kivette a fiókból a revolverét, és a szárnyas üvegajtón keresztül kiment az erkélyre. Lövésre kész fegyverrel fürkészte a kopaszodó, sárga bokrokat és sövényeket, amelyeken már átütött az ágak fakult csontrendszere. Fehér mellénye és inge összefolyt a tejes világításban a fal meszelésével, s talán ennek köszönheti, hogy sértetlen maradt. Lent a sűrűben eldördült egy puska, és ritkás füst szállt fel utána. A golyó magasan a báró feje fölött süvöltött el, s lyukat fúrt a nagy üvegajtóba, kerek, kristályos lyukat, mintha gyémánttal hasították volna, s az ajtónak ideje sem maradt betörni. A báró viszonozta revolverével a tüzet, a füst irányába célzott, s minden lövését egy megjegyzéssel kísérte: – C’est pour Countess! C’est pour Viscount! Újra lövés dördült el a bokrokban, s most már a golyó közvetlenül a báró mellett fütyölt el, s meszes port verve csapott a falba. Kilőtte valamennyi töltényét, aztán lassú léptekkel visszatért a szobába, s meditálva nézte a két embert, aki a golyóktól félve, görcsös tenyérrel lapult a falnak. Mindenfelől zengtek a fegyverek, úgy tetszett, mintha a támadók bekerítették volna a kastélyt. A személyzet biztosan kereket oldott, a János és az inas inkább holt, mint eleven, nem tarthatja egyedül a kastélyt. Fejét lehajtva, mint egy részvevő barát, megállt a nagy, fekete rámás kép előtt, mely II. József császárt ábrázolta, egyszerű tábortiszti egyenruhában, kezében összegöngyölt papírtekerccsel. Bár anyanyelve a magyar és német volt, a szimbolikus pillanat kényszere miatt nem tudott ezeken a nyelveken gondolkozni. „O, radieuse Monarchie, génie, qui a tiré le monde du chaos d’un désordre millénaire, qui a pu choisir ses elites et s’entourer de principes éternels!^* Te, aki ősi boltjaid alatt menedéket nyújtasz minden erkölcsi és társadalmi értéknek! Mi lesz a mi civilizációnkból, ha kiveszik a kezedből a jogart, és nem lesz, aki féktelen hajlamait megbéklyózza? Ki élhet hierarchia nélkül? S ha már hierarchia nélkül nincs társadalom, okos-e ledönteni egy évszázados gyakorlatban megszelídült és hajlékonnyá vált hierarchiát?”

Intett az inasnak, az reszkető kézzel felsegítette urára a kabátot, és síri hangon megkockáztatta:

–     Meneküljön méltóságod!

A bölcs érdektelen derűjével figyelte, hogy derék szolgájában hogyan küzd a félelem és az iránta érzett ragaszkodás, aztán barátságosan levette válláról a kísérleti alany terhét:

–     Csomagolják be, ami féltenivalójuk van, én addig nyergelek.

Leakasztotta a fogasról lovaglópálcáját, s mintha kora hajnali sétára indulna, kilépett a folyosóra, leszállt a csigalépcsőn, és a fakó világosságban átvágott a fövenyes udvaron az istállókig. Sehol egyetlen cseléd. A parádés ágya úgy állt vetetlen, ahogy negyedórával előbb kiugrott. Bent a porcelán csempével burkolt istállóban horkolva tűrték a paripák, hogy gazdájuk feltegye hátukra a nyerget és szájukba erőszakolja a zablát. A báró fejében kristályos élénkséggel peregtek a gondolatok. Ha még meg tud valamit menteni vagyonából, Angliába költözik, egy ódon halászfaluba, ahol nincs sem vonat, sem autó, sem gőzhajó, ahol nem ismerik a modern politikát és nevelést. Megvesz egy kis birtokot, fából és vakolatlan, vörös téglából épült öreg udvarházzal, s ott fogja lemorzsolni hátralevő éveit, jobbágyok és kalózok utódai között. Kutyákat és lovakat fog tenyészteni, s ha akad megértő szomszédja, rendeznek egy-egy rókavadászatot. Olykor, viharos napokon, felhág egy magas parti sziklára, s nagy tüzet gyújt a tetején, hadd lássák a tajtékzó tengeren az örökké bolygó árnyékhajók.

Kivezette a felnyergelt lovakat az istállóból, és a kastély terasza elé vitte, ahol hideglelősen várakozott az ispán és inas. A János két bőröndöt is cipelt, s esdeklő hangon szólt:

–     Méltóságodnak is csomagoltam.

A báró szinte zsarnoki kíváncsiságot érzett, hogy belepillantson a bőröndbe, és az elemző tudós élvezetével kipécézze a válogatásnál őrködő szempontokat. Erőt vett magán, és ironikus mosollyal csak ennyit mondott:

–     Majd meglátjuk, mi van abban a Noé bárkájában.

Alig hagyta el a három menekülő lovas a parkot, a támadók betörték a földszinti csarnok ajtaját, és elözönlötték az alsó helyiségeket. A főcsapat megmászta a mahagónifa csigalépcsőt, és egyenesen a báró lakosztályában találta magát. A fényezett, vörösbarna asztalokon és pohárszékeken káprázatosan csillogtak az ezüstkupák, tálcák, korsók, evőeszközök, ódon, cikornyás ötvösremek valamennyi. Az üveg alatt drága, festett porcelán és kristályüveg. A nagy ablakokon nehéz, zöld bársonyfüggönyök fogták el bő redőikkel a világosságot. A szénégetők rongyból kötött bocskorai álmélkodva süppedtek bele a vastag, puha szőnyegekbe, amelyeknek dús, színes hímei fodrosan hevertek a parketten. A selyemtapétás falakon, nagy állóképek rámáiból, páncélba és meggyszín bársonyba öltözött urak nézték a toprongyos sereget. A képek között tömör ezüstből öntött gyertyatartók ágaskodtak, karvastagságnyi viaszgyertyákkal a szájukban.

A szénégetők némán nézték a sok csodát, és elfogódottságukban sokáig nem jutottak szóhoz. Danila, Blendea tréfás, fiatal híve törte meg először a varázst. Úgy, ahogy volt, kormos darócnadrágjában, fekete ingében, zsíros tüszőjében, toldott-foldott, rongyos zekéjében végigheveredett a drága, bolyhos szőnyegen, lehúzta a szomszéd asztalkáról a hófehér csipketerítőt, nagy komolyan beletakarózott, és bohókásan kacsintott társaira:

–     Így alszik a domnu gróf!

Egy karikalábú, köpcös kis ember rögtön beleugrott a játékba: lekapta torzonborz fejéről koromtól fénylő süvegét, vigyori tisztelettel meghajolt, s fuvolázó hangon megkérdezte:

–     Jól megvetette az asszony a feje alját?

–     Ne is kérdezd, testvér – sipította Danila –, elfelejtette alóla a levendulát.

A kis köpcös szolgálatkész vigyorgással kivett a tüszőjéből egy darab füstölt szalonnát, lenyesett belőle egy falatot, és bicskája hegyére tűzve, átnyújtotta Danilának:

–     Kóstold meg reggelire, domnu gróf, ilyen jó szalonnát nem ettél, amióta lyuk van a fenekeden!

Danila megbotránkozott pillantást vetett a köpcösre, és kényeskedve fuvolázta:

–     Paraszt vagy te, testvér, nem eszünk mi olyat, ami megbüdösödjék a hasunkban, csak harcsahájat pókhálón szűrt tejfellel, őz combját vörös borban főzve, hártyányi szeletekre vágva, aztán mézédes franc salátát, hétszer szitált lisztből kalácsot, mindennek csak a levét, belét, s nem iszunk, csak pezsgőt, tudjátok ti is, milyen, hiszen ittatok.

A gazda kitűzette a kastély tetejére a legrongyosabb kucsmát. Minden ezüstneműt, még azt is, amit falastól kellett kitörni, egyetlen garmadába hordatott. Szemkápráztató halomba gyűlt a sok ezüstkupa, tálca, villa, kanál, kés, tányér és egyéb kincs. Blendea igazságos osztályt tett, mindenki megkapta a magáét. A ritkább darabokra sorsot vetettek, hogy ne legyen elégedetlenség. A nyertes ragyogó pofával süllyesztette kormos iszákjába drága nyereményét, s noha mindenki irigyelte szerencséjét, megnyugodtak a sors rendelésében. Az egyik íróasztalban néhány régi aranyórát s több mint kétszáz Mária Terézia-tallért találtak. Az órákat kisorsolták, de a tallérokból a legutolsó pelyhes szájú legénynek is kilenc darab ütötte a markát.

A ruhák miatt komoly viszály támadt a gazda és az emberei között. A fehér mázú, aranyozott szekrényekből tucatszámra került elő a sok ruha: frakk, szmoking, vadászcomplet, lovaglóöltöny, fekete és meggyszín bársony díszmagyar, tele aranysújtással, zsinórral, paszománttal. A szénégetők nyomban vetni kezdték kormos rongyaikat, s örvendezve próbálták fel a sok drága holmit. Blendea puritán érzülete fellázadt az urak bőrébe való öltözés ellen, s félt, hogy elvesztik marcona megjelenésüket:

–     Úgy öltözködtök és páváskodtok, mintha már a tietek lenne a falu, és minden ellenséget legyőztetek volna.

Az emberek morgolódtak, s elterjedt a hír, hogy a gazda magának akarja megtartani a drága ruhákat. Az öreg Poenár, aki Blendea gazdává választását is egyengette, közvetített békét.

–     Jó gazda vagy, Blendea, mert beváltottad, amit ígértél és ilyen gazdag, úri helyre hoztál minket. Igazad van, a kormos gúnya olyan nekünk, mint a katonának az ő mundérja, de akinek elszakadt az inge, miért ne vehetne másat? Van, aki egy éve egyetlen inget hord, és bűzlő rongyokban lóg rajta minden. Hogy az új gúnya nem kormos? Van ezekben a nagy kályhákban annyi korom, hogy egy egész ezredet olyan feketére kenhetsz vele, mint az eleven ördögfiakat.

Hosszú tanakodás után elhatározták, hogy mindenki válthat fehérneműt, csizmát, de tilos nadrágot meg zekét váltani, ellenben mindenki viselhet panyókára vetve hajdúatillát vagy más úri kabátot. Báránybőr süvegét mindenki köteles hordani, de tűzhet melléje forgót, darutollat, ami éppen tetszik. Lovacskáikat felnyergelhetik az úri istálló ezüst lószerszámaival, a nyereg alá takarónak drága szőnyegeket, párnákat helyezhetnek.

Futótűzként terjedt el a faluban Blendea hazatérése és a kastély elfoglalása. Szájról szájra járt a hír, hogy a havasiak királyukká választották. Csakhamar százakra rúgó tömeg bámészkodott a nagy barokk kapu előtt, s néma tisztelettel nézte a marcona szénégetőt, aki panyókára vetett hajdúatillában fel s alá sétálva őrködött, s olykor fenyegetően rántott egyet szuronyos puskája szíján. A háborúból hazakerült, elvadult embereket, akik már nem akartak tudni semmiféle törvényről, meghunyászította az új, titokzatos autoritás, mely sokban hasonszőrű volt. Az őrvidéki parasztság még élénken emlékezett a császári hatalomra, és a meglepő fordulatot önkéntelenül is a császárral hozta kapcsolatba. Ezt a hiedelmet Blendea nem is késett a maga szekerébe fogni. Déltájban a báró egyik lován az összecsődült tömeg elé rúgtatott, s az szinte dermedt csodálkozással ismerte fel benne a nyomorult, rokkant zsellért. Kísérői panyókára vetett hajdúmentékben pompáztak az oldalán, s a lovaikon ragyogott a drága, ezüst lószerszám. Blendea kormos darócnadrágját és zekéjét hordta, még szakadozott bocskorát sem cserélte ki jobb lábbeliért, az aranyhímmel kivarrt meggyszín bársony nyeregtakaró volt az egyetlen fényűzés, amelyet megengedett magának. Megfékezte ágaskodó telivér szürkéjét, s ünnepélyesen felemelkedve nyergében, beszédet intézett a tömeghez:

–     Emberek! Egy fél évig a havason voltam, és Truczánál, a gazdag havasi embernél szolgáltam. Amikor egy ízben fát vágtam a gyertyánosban, elém rúgtatott egy csupa páncélba, bársonyba és tollas aranysisakba öltözött tábornok. Leszállt a lováról, tisztelgett, és így szólt: „Te vagy a sajótelki Blendea Nikulica?” – „Én vagyok” – mondom neki, csak úgy félvállról. A tábornok összekoccantotta a sarkantyúját, és így szólt: „Jelentem alássan az úrnak, engem a császár küldött Bécsből, hogy megkérjem az urat, szabadítsa fel a népet az urak alól, ha pedig a nép aláveti magát, legyen az urak minden kincse, gabonája, bútora, állatja az övé és az egyházé.” Erre én legyőztem Mos Truczát, a gazdag havasi embert, és eljöttem, hogy teljesítsem a császár parancsát.

–     Să trăiască! – kiáltotta álmélkodva az összesereglett nép, és türelmetlenül megostromolta a hatalmas rácsos kaput.

–     A katonák, akik a háborúból hazatértek – folytatta szigorúan Blendea –, ellopták a császár puskáit és töltényeit, s ezért őfelsége nagyon haragszik. Minden, ami az uraké volt, az legyen a falusiaké, de ami a császáré, különösen ha puska, töltény, azt be kell szolgáltatni. Aki tehát visszahozza nekem a császár puskáját, töltényét, az osztályt kap a báró vagyonából, mégpedig bútort, edényt, ruhát és egyéb holmit.

A tömeg lelkendezve eloszlott, hogy teljesítse a parancsot, és részesüljön a sok kincsből. A szénégetők elsötétült arccal hallgattak, gorombán csapkodták lovaikat perzselt mogyoróvesszőikkel, aztán Gyorgyicából kitört az elkeseredés:

–     Igaz, hogy a császár tábornokot küldött hozzád, csak a vak nem látta, én is ott voltam akkor a gyertyánosban, majd elállt a szemem-szám, olyan sok volt rajta a csillag, de azt nem hallottam, hogy ami vagyon van a házban, azt osszuk ki a falusiaknak. Mert ez a vagyon a miénk, szénégetőké s szökevényeké, akiknek osztályt ígértél.

Blendea cserzett arca elkomorodott:

–     Nagyon dölyfös lettél, Gyorgyica, pedig amíg én nem vettem a kezembe a dolgodat, örvendtél, ha Trucza elismerésből farba rúgott. Hát nem kaptok mindenből tisztességesen részt? Bezzeg Truczánál nem morogtál! Két napja vagy az én szolgálatomban, és kaptál annyi aranyat, ezüstöt, drágaságot, hogy a falud templomában tizedrésznyi kincs sincsen. A havason zsírtalan löttyöt ettél száraz puliszkával, és jó volt, most sonkát, pástétomot, ropogósra sült fiatal malacot eszel, és olyan finom borokat és pezsgőket iszol, hogy a pisád illatosabb, mint az a pálinka, amit a havason ittál. – Blendea hangja mérges gúnyba csapott át, s villogó fekete szemét pillanatra sem vette le az elégedetlenről. – Talán bizony a hátadra akarod venni a báró bútorait és edényeit? Hát zsivány vezér vagyok én, hogy csak a kolomposaimnak adjak és a falumnak nem? Jó lesz, ha nem szóltok többet a dolgomba, mert ha még meghallok valakit hánytorogni, kiköttetem a kapuhoz, és úgy megnyesetem a csupasz fertályát, hogy ordítani fog.

A szénégetők elszégyellték magukat, és nem is esett több hiábavaló szó az osztályról és a falusiak részesedéséről.