XXIX

Délután elkezdődött a fegyverek behordása és a vagyonosztás. Az asszonyok külön örültek, hogy megszabadulnak az átkozott pisztolyoktól és puskáktól, amelyek valami állandó fenyegetést függesztettek a háztartás firmamentumára. A hazakerült férfiak, a katonai rendhez híven, minden reggel megtisztogatták fegyvereiket, s ilyenkor az asszonyok kizavarták őket a kertbe, minél messzebbre a háztól, s megtiltották a gyerekeknek, hogy apjuk közelébe menjenek, amíg az ördöngös puskával lopja a napot. Most végre ennek is vége szakad.

A kapuőrség tízes csoportokban bocsátotta be az embereket. Átlagosan öt család jutott be egyszerre, ugyanis legtöbb férfi magával hozta az asszonyát, hogy legyen aki segítsen a cipelésnél. Gabonája és marhája nemigen volt a bárónak – nem maga gazdálkodott, hanem bérbe adta földjeit a parasztoknak –, ami volt, azt sem osztatta ki Blendea, hanem fenntartotta a csapat élelmezésére. Így csak a kastélyban található ingóságok kerültek prédára.

A nagy, faburkolatú fogadóteremben felhalmozták a sok drága szőnyeget, függönyt, ruhát, fehérneműt, párnát, selyempaplant, porcelánt, kristálykészletet, rézedényt, asztali órát, virágvázát, bronzurnát és egyéb csecsebecsét, míg az előszobában a beszolgáltatott puskákat, pisztolyokat, tölténytáskákat, szuronyokat, kézigránátokat, kardokat és derékszíjakat rakták garmadába. Ezreket érő művészi szobrocskák, amelyeket a báró párizsi, római, firenzei, müncheni kiállításokról hozott haza, annyi figyelemben sem részesültek, mint a személyzeti konyhákból kikerült sótartók. Egyik-másik szobrocska összetört vagy megsérült a versengve keresett fémedények alatt, különösen ha a durva kotorás közben megbillent egy-egy súlyos edény, és a halom tetejéről nagy csörömpöléssel leesett.

–     Nem baj, csak ember – vigasztalódtak a marcona férfiak, s közönyösen forgatták cserepes tenyerükben a márványba faragott efébet, aki a lábasokkal való versenyben lemaradt és a lábát törte. Egész termeket betakaró drága szőnyegeket négybe hasítottak, hogy minél több embernek jusson, és hasonló sors várt a pompás redőkbe omló, zöld brokátfüggönyökre is. Az apró-cseprő holmi után a bútorokra került a sor. A báró minden egyes termet más és más stílusnak szentelt, de különösen kedvenc századaiban, a XVII. és a XVIII. században uralkodó képzőművészeti irányokat kedvelte. Blendea és társai igazán nem tehettek róla, ha kevés volt a stílusérzékük, és válogatás nélkül hordtak le a fogadóterembe komoly, szenvedő vonalú barokk pohárszékeket, rokokó női szobát vagy antik egyszerűségre vágyó empire-t. A Louis XIV. korabeli toilette-asztalka bizonyára fellélegzett, amikor egy katrincás parasztasszony köpüléstől zsíros kézzel kiragadta az empire székek testi közelségéből, és mosdatlan köldökéhez szorítva, elvitte vadházasnak a lóca mellé.

Egykori rokonai, szomszédjai, ismerősei olyan áhítatos félelemmel néztek fel Blendeára, mint valami félistenre. A világért sem merték volna megszólítani, és a legtöbb asszony „sărut mîna”-t köszönt neki, mint hajdan az uraknak. Minél közelebb álló volt hozzá az ember, annál zavartabban és tartózkodóbban viselkedett, Blendea pedig nagyon vigyázott, nehogy valaki részrehajlással vádolhassa, s ezért szigorúbb mértéket alkalmazott velük szemben.

A gazda ünnepélyes tekintete mégis keresett valakit: Joanát, a feleségét. Az asszony nem mutatkozott, pedig lisztet és füstölt húst küldött neki, és megüzente, hogy látni akarja. Joana mindig olyan félénk, alázatos asszony volt, talán fel sem tudja fogni, mi történt a férjével, s fél a szeme elé kerülni. Ismeri jól az esze járását: hogyan merne ő, szegény asszony, részt kérni, amikor nincsen otthon puska, amit beszolgáltasson? De ha ő nem is jön, elküldhetné maga helyett Mariucát.

Az egyik tízes csoportban megpillantotta az öreg Lele Ánikát, s hevesebben kezdett dobogni a szíve, mert azt hitte, hogy Joana az öregasszonyt küldte hozzá követségbe. Az öregasszonynál ugyan nem volt puska, amit becseréljen részre, de addig sírtrítt az őröknek, amíg beengedték. A gazda pompás íróasztal előtt ült, büszkén, mint egy kolduskirály, de a remény, mely szívével játszott, s egy pillanatra oly boldoggá tette, visszavarázsolta azzá az egyszerű koldussá, aki volt.

–     Magad jössz, vagy küldtek? – kérdezte ellágyultan.

Az öregasszony tagadóan rázta fekete kendős, ősz fejét.

–     Gyorgye Lázár – suttogta titokzatosan, s reszketeg ujjával felmutatott egy régi, aranyrámás arcképre.

Blendea elkomorodott, s hosszasan nézte az antivilágban élt bárót, aki repedezett festésű, meggyszín díszmagyarjában állt a keretben, s két hideg, acélkék szeme, mint kiterjesztett szárnyú sólyom, bűvölően meredt az őszi határra, amelyen paraszt vetett, és nyúl ugrott ki a barázdából. Úgy tetszett, mintha időtlen évszázadok óta lebegne a magasságban, és egy lusta szárnylebbenéssel fenntarthatja magát újabb századokig.

–     Neked adom, ha elviszed – szólt Blendea, s mint a jó kakas, pillanatra sem vette le konok, fekete tekintetét a rebbenéstelen, kék szempárról.

–     Nekem? – motyogta hitetlenül az öregasszony, s túl boldogan nézte, hogyan akasztja le a falról egy szenesember, és hozza elébe vigyori pofával. Nem is merte megérinteni, csak törölgette potyogó könnyeit, elragadtatottan ringatta a fejét, s halk, üdvözült hangon dajnálta:

–     Jaj, de szép vagy, Gyorgye Lázár, jaj, de gyönyörű ruhád van, csupa ezüst, csupa selyem, csupa bársony, bezzeg én olyan vagyok, mint egy cigányné – reszkető kézzel végigtapogatta magán a kendőt, az inget, a ködmönt, a katrincát –, nézd, milyen rongyos, szakad le rólam, nincs egy tisztességes cipő, amit felvegyek, nincs egy váltó ágyneműm, nincs mit egyem, nincs semmim – révetegül körülnézett, aztán újra belekezdett a dajnáló, boldog feledkezésbe: – jaj, de szép vagy, jaj, de gyönyörű vagy, Gyorgye Lázár, jaj, de szép ruhád van...

Senki sem mert kacagni, mert a gazda ünnepélyes komolysággal nézte a jelenetet, s intett embereinek, hogy segítsék az öregasszony vállára a poros hátú nagy képet, s kísérjék le a lépcsőkön, nehogy elessék vele.

A feljáró aljában az öregasszony beleütközött Pethe Gergelybe, aki kapitányi egyenruhájában, csillagaitól tüntetően megfosztott gallérral, a fogadóterem felé tartott. Ingerülten végigmérte a kép terhe alatt görnyedő öregasszonyt, akivel sokat csúfolta a falu, mert fattyúágon apja féltestvére volt. Parancsoló fellépésével a kísérő szenesembert is lekenyerezte, aki minden szándékosság nélkül, tiszteletteljesen utat nyitott neki. Már esteledett. A teremben az utolsó bútordarabok keresték gazdájukat néhány finnyáskodó falusi között, akik szívesebben fogadtak volna konyhai tárgyakat. A nagy cserépkályhában barátságosan ropogott a tűz, s az egyik szénégető aprófát hasogatott a parketten. Blendea az íróasztalon könyökölt, és szúrósan nézte az úri jövevényt.

–     Mi járatban van az úrfi? – kérdezte bizalmatlanul.

Pethe elismerően végighordozta tekintetét a lekopasztott termen, s kedélyesen letelepedett az asztal mellé, Blendea karosszékének a párjába.

–     Le sem ültetsz, bajtárs, pedig szeretnék veled négyszemközt beszélni.

A gazda nyugodtan felpillantott a tisztre:

–     Én másféle kapitány vagyok, nem titkolok semmit az embereim elől, különben beszélhet az úrfi bátran, mócok ezek, nem értenek egy vak hangot magyarul.

–     Rosszul esik nekem, hogy nem viszonzod a tegezésemet – felelte illuminált mosollyal Pethe, s közelebb hajolt Blendeához –, elmúltak azok az idők, amikor a magadfajta ember még urazta a másikat. A ti érdeketekben jöttem. Előre látom, hogy mi lesz ennek a vége. Honnan is tudná ez a sok ágrólszakadt ember, hogy micsoda kincsekhez jutott? Holnap talán kell egy kis dohány vagy pálinka, s elkótyavetyéli. Braunstein máris a kastély körül ólálkodik. Néhány ládika dohányért kicsalják ezektől a szegény ördögöktől az ezreket érő ezüsttárgyakat. Sok ilyet láttam én katonáiknál. Most is jövet szemközt találtam ezt a vén szipirtyó Ánikát; bajtárs, én nem értek a képekhez, de tudom, hogy Ambergnek drága képei voltak, ezreket érő képei. Ha jön a hideg, ez a vén banya felszabja a vásznat bélésnek. – Az exkapitány a gazda füléhez hajolt, és meggyőzően suttogta: – Fogadjátok meg az ajánlatomat, nem jártok rosszul: bízzátok rám az értékesebb tárgyakat, én tudni fogom, hol fizetik meg, ha kell, felutazom Vásárhelyre, Kolozsvárra, Váradra, Szigetre, vagy ha nem bíztok bennem, elhozom nektek az emberemet, csak annyit ígérjetek meg, hogy nem kótyavetyéltek, parancsold meg embereidnek, hogy ne adjanak el semmit, amíg meg nem beszélték velem.

Blendea tagadóan rázta a fejét:

–     Nem kell az úrfi segítsége.

–     Nem kell – ismételte tompán a tiszt, s szeme fenyegetően kitágult –, miért nem kell?

–     Mert nem hiszek az úrfinak, vagy az urak embere, vagy maga felé húz a keze.

–     Nem hiszel nekem – felelte tompán az exkapitány, és kizökkent természetes modorából, összefonta mellén a karját, s színpadiasan kiegyenesedett. – Letéphettétek a csillagjaimat, amikor kimondtátok, hogy nincs tiszt és közlegény, de úri becsületemhez ne nyúljatok.

–     Még ha hinnék az úrfinak, akkor sem tehetnék semmit – csóválta Blendea komolyan a fejét –, az én embereim bizalmatlanok, ha látják, hogy összeszűröm az úrfival a levet, és megtiltom, hogy azt csinálják az ezüstjükkel, amit akarnak, összedugják a fejüket, és azt mondják: a gazda megcsal minket. Mintsem engem okoljanak, inkább tegye őket lóvá a zsidó; nem fáj nekem az ő ezüstjük miatt a fejem, verjék el minél előbb az utolsó darabig, legalább megint szükségük lesz rám; ha csak ezüstben járnék, az én dolgom nem lenne egyéb zsiványságnál – Blendea fekete szeme megvillant, s talpra állva, levakarta bal lába bocskoráról a sarat, s odamutatta: – nem ezüst kell nekem, hanem föld – felemelte jobbját, s keserűen maga elé bámult, mint egy szentenciázó vén paraszt –, tudom én, hogy mi az, ha nincsen föld. Az ember csak dolgozik, mint a marha, akit hajnalban befognak, este kifognak. Most már tudja az úrfi, hogy mi kell nekem.

Pethe sóhajtott, és kesernyésen megjegyezte:

–     Amberg is bolond volt, de te túlteszel rajta.

Blendea már nem figyelt reá, mert a terembe belépett az öreg Russu, s meghökkenve nézett körül apró, fekete szemecskéivel. A felemás módon kormos rongyokba és ezüstzsinóros mentékbe bújtatott marcona férfiak még nagyobb álmélkodásba ejtették. Szinte félénken szorongatta markában ezüsttel futtatott keresztjét, amelyet minden eshetőségre készen, jónak látott magával hozni. Leplezetlen elismeréssel fürkészte nagyra jutott hívét, aztán megtörte a körülötte támadt csendet:

–     Sokra vitted, Blendea fiam!

A gazda arca sötét maradt, de az öreg pap ösztönösen feltalálta magát, s szinte parancsoló tekintettel csókra nyújtotta keresztjét. Blendea mohón nyúlt a kereszt után, áhítatos csókot nyomott reá, és zord szigorúságot lehelő arca olvadásig lágy lett. Kinyitotta az asztal fiókját, kivett egy gyönyörű ezüstserleget,  mely szőlőleveles díszeivel igazi ötvösremek volt, s büszkén átnyújtotta a papjának:

–     Ez az egyházé, tisztelendő atyám.

A teremben lebzselő szénégetők fejbólintva összenéztek. A gazda nem csapta be őket, a serleget valóban Istennek szánta, nem magának.

Az öreg pap álmélkodó, piros képpel nézegette a gyönyörű ezüstserleget, ide-oda forgatta, aztán reverendája zsebébe sülylyesztette:

–     Majd meglátjuk, írok a báró úrnak Bécsbe, hogy ajándékozza az egyháznak.

A gazda megindultan nézte a papot, s a gyöngédségtől szinte átnyirkosodott a szeme:

–     Imádkozzék értem, tisztelendő atyám, mert még sok jót akarok tenni az egyházzal. Ezt a kastélyt itt – kezével körülmutatott a teremben – le fogom hordatni, és köveiből templomot építtetek.

Az öreg pap fanyalogva hallgatta a tervet, s olyasmit mondott, hogy elég egy falunak egy templom. Inkább el kell adni a kastélyt – bolondság még gondolni is rá, hiszen a báróé –, és a pénzen földet kellene vásárolni az egyháznak.

–     Föld is lesz – felelte Blendea, és az elragadtatástól olyan merev lett az atca, mint egy keleti szentkép –, mindenkinek adok, aki szegény, és egy tagban adom ki mindenkinek.

Az öreg Russu fejcsóválva hallgatta az önérzetes beszédet, s inkább bízott Ferdinánd királyban, aki az ókirályságbelieknek is osztott földet.

–     Ide hallgass, Blendea – folytatta az öreg –, köszöntet a feleséged. Nekem ugyan azt mondta, hogy csókolja a kezedet, de nem illik az ilyen házastársak között. Köszöni a sok drága búzát és húst, amit neki küldtél, de annak örült volna a legjobban, ha lát.

Blendea cserzett, barna arca egy pillanatra ellágyult, aztán egy fokkal még komorabb lett:

–     Az asszony és a gyermek csak tartóztatja az embert.