XXX

Sebesi csak fél szemmel aludt, minden kis zajra felriadt, s hosszasan fülelt az éjszaka hangjaira. Nem volt gyáva, s nagy testi erejében bízva, szeretett hetvenkedni, de az elmúlt héten megtanulta, mi is a félelem. Nap nap után zsibbadt feszültséggel várta, mikor zendül fel megint a fosztogatásra összeesküdt falusiak részeg ordítozása és az eszeveszett lövöldözés. Felesége álmatlanul feküdt mellette, s lélegzetvisszafojtva találgatta a különböző éjszakai hangok eredetét. Csak a jó isten a megmondhatója, mit szenvedett ez a szegény, idegbeteg asszony.

Hajnal felé rendszerint mindkettőjüket elnyomta az álom, s így történhetett, hogy a szomszéd kastély tájékáról felhangzó puskaropogásra nem ébredtek fel, hanem beleszőtték izgatott álmukba. Sebesi olyasmit álmodott, hogy a béresek előre isznak a medve bőrére. A csűrben ülnek, pipálnak, hetykén kortyolják a pálinkát, mindegyiknek a kezében egy nagy medveölő, amilyen őméltóságának van, s olyan biztosak a dolgukban, mintha egész életükben csak nagy vadra vadásztak volna. – Én nem tudom megérteni, hogy is gondolják maguk – ordította felpaprikázva –, hogy minden senki-semmi minden készület nélkül összeálljon! Ezt jegyezzék jól meg maguknak: a medve, kivált ha szoptat, nagyon veszedelmes, keresztülcsap egy tucat hajtón, megint visszaront, csap a mancsával, harap, ahol éri, nem tágít az embertől. – Künt megszólaltak a fegyverek, s részeg diadalordítással hozták be a béresek az elejtett medvét, de ahogy közelebbről szemügyre vette, látta, hogy nem medve az, hanem egy rojtos, vörös bársonnyal beszegett medvebőr, biztosan a kastélyból lopták a beste lelkei.

A gazdatiszt arra ébredt, hogy sógora, a tiszthelyettes hangosan költögeti, s künt már riadókészültségben van az egész cselédség. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, s nem is hederítve feleségére, aki sírva próbálta visszatartani a „hősködéstől”, kiment sógorával a kert végébe, ahonnan tisztán hallható volt az ostrom zaja. A két férfi, aki ismerte a különböző fegyverek hangját, feszülten figyelte, hogy manlicherek szólnak-e, vagy vadászfegyverek.

A vadászfegyverek elég sűrűn felelgettek a manlichereknek, közbe-közbe egy-egy revolverlövés is eldördült, s ebből a két férfi azt következtette, hogy a kastélybeliek tartják magukat. Csalódtak, mert a vadászfegyver is a támadók oldalán ismételt, az az új puska volt, amit Blendea vásárolt a besztercei Hubertusban. Egyszer csak abbamaradt a lövöldözés. A két férfi aggodalmasan összenézett: visszaverték a támadást, vagy a támadók kerekedtek felül?

Gondterhesen indultak visszafelé a kert közepén vonuló hoszszú ribizkesorban, s még a fele útra sem értek, amikor lelkendezve rohant eléjük az egyik béres:

–     Tekintetes úr, itt van a máriászá!

A gazdatiszt hüledezve ráförmedt:

–     Megbolondultál?

–     A domnu Amberg! – igazította helyre a béres.

A gazdasági udvaron, a béresek tiszteletteljes félkörében, idegesen toporzékoló lován ott várt a báró. Nyoma sem volt rajta a hevenyészett sietségnek, a ruhája, a lova nyerge olyan rendben volt, mintha sétalovaglásra indult volna, csak az arca volt egy árnyalattal halványabb, ami még fokozta vonásai átszellemültségét. Idegen kiejtésű, hűvös, ironikus hangján így szólt Sebesihez:

–     Az erdőhátiak megtámadták a falut, van elég megbízható embere, ha harcra kerül a sor?

A gazdatiszt egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel bámult reá, aztán nyersen megragadta sógora karját, s ordítva mondta a kocsisnak:

–     Nyergelj meg egy lovat! te pedig, Pista fiam, fogod magad, belovagolsz a báró úrral a városba, összetoborzol nyolc-tíz fogdmeg, leszerelt legényt, káplártól felfelé, kap kvártélyt, kimondott úri kosztot, zsoldot, annyi bort, amennyi belefér, bérelsz egy teherautót, hogy el ne felejtsem, ha nem elég a pénz, amit adok, elmégy doktor Pásztohy uradalmi ügyvéd úrhoz, kérsz tőle hatalmazást a takarékhoz, úgy igyekezz, hogy éjszakára itthon legyetek, különben megesz itt engem nénéddel a fene!

A tiszthelyettes felkapott az elővezetett lóra, zsebébe gyúrta a pénzt és a sebtében írt, ügyvédnek szóló cédulát, és a báróval együtt kirúgtatott az udvarról az utcára.

Sebesinek csak percek múlva jutott eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni a bárót, nem óhajtja-e igénybe venni a kastélyt, a képviselő úr bizonyára nagyon örülne, ha szolgálatjára lehetne.

A tiszthelyettes hirtelen távozása érzékenyen megbontotta az udvar védelmi készültségét. Sebesi saját lelkiállapotán tapasztalhatta, hogy önbizalmának és bátorságának milyen erős támaszát vesztette el. Úgy érezte, egyedül van egy bosszúvágyó, agyarkodó világ kellős közepén, s csak a maga erejére számíthat. Most történt először, hogy a béreseiben nem alacsony, minden ellenállásra képtelen lényeket látott, hanem magaszőrű embereket, akik fegyvert emelhetnek reá. Gyanakodva nézte a tornácról az összecsődült cselédséget, s az volt az érzése, hogy suttogó elégtétellel tárgyalják a nagy eseményt. Hosszú gyakorlata alatt megtanulta, hogy nincsen rosszabb iskola a béres számára, mint a tétlenség.

–     Hé, aki nincs őrségen, ide, hordani!

Néhányan ímmel-ámmal engedelmeskedtek. Ki kellett hordani a bútort az ebédlőből meg a szalonból, hogy a Désről várt segédcsapatnak ágyakat állíthassanak fel. A gazdatisztné mindig kínosan ügyelt lakása rendjére, így nem csoda, ha a nagy felfordulást szörnyen a szívére vette, s úgy sírt, mintha máris beteljesült volna a végzetük.

Az öregbéres felballagott urához a tornácra, komolyan nézte egy darabig karvalyszerű, ráncos tekintetével, aztán csendesen megszólalt:

–     Tekintetes úr, tudja, ki vezeti az erdőhátiakat?

–     Kicsoda? – förmedt rá Sebesi.

–     Blendea – felelte az öregbéres, és ráncos, hűséges szemét fürkészően hunyorította.

Sebesinek eszébe jutott a zsákhasító, s vörösre gyúlt arcával olyan sötéten meredt az öregre, mintha fel akarná nyársalni.

Az egész udvarban egyedül az öregbérestől tűrte el a nyílt beszédet, mást mindenkit lehurrogott.

–     Felvitte az isten a dolgát!

–     Miben lépett elő? – rikkant fel a gazdatiszt, s megvetése jeléül kiköpött a földre – a zsiványságban? zsiványkirály lett?

Az öregbéres nem titkolta, hogy más véleményen van a rokkantról, aki olyan nyomorult sorból emelkedett az elsők közé. Méltóságos, nyílt tekintetével elégtételt vett, aztán nyugodtan megjegyezte:

–     Nem az a baj, hogy zsivány, inkább az, hogy oszt.

–     Miféle? – rikkantotta a gazdatiszt, de még ki sem ejtette, máris megértette, s kivörösödött arca színt váltott.

–     Tudják a béresek is – tette hozzá kurtán az öregbéres, s magára hagyta riadt gazdáját.

Az öregbéresnek igaza volt. A béresek csodákat hallottak a szomszédoktól az osztásról, s félbehagyva munkát, őrködést, a kerti csűrben gyülekeztek. Az őrök szuronyosan, tölténytáskával üldögéltek a gabonászsákokon, s puszta jelenlétük fenyegető színt kölcsönzött az egész tanácskozásnak, mely a meglepő hírekre csak úgy magától, előzetes megbeszélés nélkül verődött össze. A kis szellőztetőablakokon betűzött az őszi nap, és a poros levegőben rengeteg sok parányi pelyvát világított meg. Olykor benyitott az öregbéres, s görnyedt hátát az ajtófélfának támasztva, szótlanul legeltette komoly tekintetét a füstölgő és köpdöső gyülekezeten. A vérmesek nem beszéltek az öregbéres előtt, konok hallgatással fejezték ki véleményüket, csak a mérsékeltek követelése, hogy béremelést és külön zsoldot kapjanak, engedte sejteni, miről is folyik a vita. A csűr homályos boltjai alatt némán és alaktalanul sűrűsödött a két ellentétes álláspont: átmegy-e az egész béresség Blendeához, vagy pedig magasabb bérért tovább szolgál az udvarban?

Az öregbéres egész nap útban volt a tornác és a csűr között. Hol a béresek gyűlését mérsékelte szikár, kétkedő alakjának puszta jelenlétével vagy egy-egy odavetett, kurta szavával, hol a gazdáját tartotta vissza meggondolatlan lépésektől egy-egy hűséges, de baljós pillantással. A düh és az idegemésztő várakozás néha annyira erőt vett a gazdatiszten, hogy korbáccsal és töltött fegyverrel akart közéjük rontani.

Az asszony és a két fiú a megbízható cselédséggel felhurcolkodott a kastélyba, s az öregbéresnek sikerült rábeszélnie gazdáját, hogy maga is költözzék fel, és a városi őrség megérkezéséig bízza reá a gazdaságot.

A régi francia bútorokkal berendezett előszobában terítettek, ahol minden kép, minden bútor, a barokk díszű, fehér szárnyas ajtók és ablakok, a vastag, süppedő szőnyegek, minden tárgy a méltóságos úrékra emlékeztetett. A hely ünnepélyessége meg a sok hódolatgerjesztő tárgy nyomasztóan hatott a család kedélyére. Az asszony és a két fiú csak suttogva mert beszélni, nehogy hangos szóval is zavarja a hely szellemét, aki már puszta jelenlétükön is megbotránkozhatik. Sebesi az étkezések alatt szívfacsaróan sóhajtozott, s két falat között önfeledten emlegette őméltóságát, a bárónét, az úrfiakat, s medveszerű gyöngédséggel nézegette a családját, az örökké fejfájós, okoskodó asszonyt és a két növőfélben levő fiút. Laci még alig tizenhat éves, de máris olyan tagbaszakadt, mint egy fiatalember. Jót tesz neki az őrségen az éjszakai friss levegő meg a sok testgyakorlat. Amint így elnézte a fiát, egyszerre csak elbődült, s görcsösen fintorgó arcát két darabos tenyerébe temette. A család elhűlten nézte senki sem merte megkérdezni, mi baja. Hatalmas testét egyre rázta a sírógörcs, és fel-felcsukló hangon motyogta:

–     Te sem leszel már huszárönkéntes, ha katonasorba lépsz, pedig őméltóságának csak egy szavába került volna!

A tisztné is sírva fakadt, reszketeg, elállíthatatlan sírásra, mintha az utolsó hetek minden baja és izgalma könny alakjában takarodna belőle. A kis Marci is könnybe borult szemmel nézte szerencsétlen bátyját, aki már nem lehet huszárönkéntes.

Egész éjszaka virrasztottak. A kastély bejáratait nagy szekrényekkel torlaszolták el, a tartózkodásra kijelölt szobák ablakait kályhaellenzőkkel és szétszedett kemencék alkatrészeivel bástyázták körül, és az egyik asztalra tucat mindenféle fegyvert raktak garmadába, hogy szükség esetén kézügyben legyen, vadászfegyverek, pisztolyok, manlicherek mellett volt ott vadászkés, szurony, lovassági kard, még konyhabárd is. Ha csak egy pillantást is vetett rá az ember, nyomban megjött, a bátorsága. Az apa és fia lélegzetvisszafojtva fülelt ki az éjszakába, s minden távoli zajban a teherautót sejtette. A kerti csűrben világosság volt, s olykor behallatszott a gyűlésező béresek kiabálása. Vajon sikerül-e visszatartani a forrongó embereket a szökéstől vagy a nyílt lázadástól? Végre éjfél után felhangzott a megváltó motorzúgás, és a beforduló autó lámpája páros, kerek fényt vetett a kastélyra. Az öregbéres kinyitotta a kaput, és a teherautó tülkölve gördült be az udvarra. A kocsiból a tiszthelyettessel együtt kilenc, állig felfegyverzett férfi szállt ki. A béresek mindjárt jámborabb arcot öltöttek, és az udvarra nehezedő nyomás megszűnt.

A Désről hozott őrség, két-három szakaszvezető és őrmester kivételével, fiatal zászlósokból állt, sőt egy hadnagy is akadt közöttük; a háborúból hazakerülve, az általános züllés és pangás közepette nem találtak semmiféle polgári elhelyezkedést, s így két kézzel kaptak a tiszthelyettes ajánlatán, annál is inkább, mivel nehezen tudták magukat ismét beleélni a civil élet lélektanába. A forradalmak után a polgári létfeltételektől elszakadt fiatalemberekből verődtek össze a tiszti különítmények. Néhányan egyenruhát viseltek, s csaknem mindannyian magukkal hozták háborújárt katonaköpenyüket. A mellükön meg a derekukon viselt töltényes koszorúkkal igazán marciális külsejük volt. A hadnagy, egy Benczédy Ákos nevű fiatalember, aki békében megyei gyakornok volt, zöld hajtókás vadászkabátot, pepita nadrágot és citromsárga csizmát hordott, és egy bőrtokos, tiszti revolver volt minden fegyvere. Látszott rajta, hogy magát tekinti a kis csapat természetes parancsnokának, s ezért veti meg a legénységi felszerelést. Néhány pesti, újságba csomagolva elhozta a tárogatóját is, s a gazdatiszt ezekből a lapokból értesült Tisza István meggyilkolásáról.

–     Hát ez is lehet? – nézett körül kábultan, mintha fejbe verték volna, s vérbe borult szemét elöntötte a könny – nem tudom megérteni – tette hozzá motyogva, s révült szemrehányással bámult egyik emberről a másikra. Senki sem válaszolt, s aki közel volt, az is elfordította a fejét. Hosszú szolgálata alatt rájött, hogy a Sajótelky család fényét egy tüneményesebb csillagzattól, a Tisza családtól kapja, azért az engedelmes keringésért, amit Tisza István gróf politikai naprendszerében végez. Ha a nap kihunyt, nem pusztul el a bolygó is? Sebesi már nem is hitte, hogy még ebben az életben viszontlátja gazdáját, s Tisza halála miatt érzett fájdalmában voltaképpen ura miatt érzett gyásza rejtőzött.

A két ellenlábas kastély döntő összecsapásra készülődött. Blendea szénégetőkből álló törzscsapata mellé húsz-huszonöt főből álló segédcsapatot toborzott, s mivel az osztás útján minden fegyver és muníció a birtokába került, korlátlan hatalomra tett szert a faluban. Nem kóboroltak többé részeg hordák az utcákon és a kocsma körül, a szabad fosztogatásnak vége szakadt. Blendea olyan szigorú rendet tartott, mint a legszigorúbb járásőrmester, Az urakat és a módosabb gazdákat nem fosztotta ki, hanem nehéz sarcot fizettetett velük. Így menekült meg Ferus bácsi, Béni bácsi, Magyarosán, a görögkeleti tanító, az özvegy tanítóné, sőt a tiszteletes is, akinek kétezer koronát, húsz zsák tengerit és négy disznót kellett fizetnie. Viszont a bíróval, aki mindig rossz embere volt, meglepően kegyelmesen bánt. A szerencsétlen elöljáró a falusiak bosszújától való féltében, még a zavargások első napján kibújdosott a tagjába, rejteket ásott magának az egyik szénaboglya alatt, s felesége éjjelenként csempészett ki neki másnapra való élelmet és italt. Szerencsétlenségére felfedezték rejtekhelyét, elfogták, agyba-főbe verték, s bezárták egy tyúkketrecbe, ahonnan, felesége és öreg anyja rimánkodására, Blendea szabadította ki. Ellenben a zsidótól nem fogadott el váltságpénzt. Pénteken este, amikor éppen égtek a sábeszi gyertyák, három marcona, állig felfegyverzett szénégető jelent meg a házban, s megparancsolta a rémült családnak, hogy fertelmes könyveikkel, gyertyatartóikkal és libazsíros edényeikkel még ma éjjel takarodjanak a faluból. Hiába volt minden könyörgés és ígéret, sietve össze kellett csomagolniuk értékesebb cókmókjaikat, és még aznap éjjel, szuronyos szénégetők kíséretében, kezükbe vették a vándorbotot. Künt a határban, ahol senki sem látta, nyilván a gazda tudta és akarata ellenére, a három martalóc mindenéből kifosztotta a szerencsétlen családot, örülhettek, ha puszta életüket megmentették. Braunstein, miután biztonságban érezhették magukat, és a nagy rémületből valamennyire magukhoz tértek, sírva megmutatott feleségének egy harmincezer koronáról szóló betéti könyvecskét. Istennek hála, ez megmaradt, a rablók nem ismerték az értékét.

Blendea hatalma egy-két hét leforgása alatt kiterjedt a szomszéd falvakra is. Berkes, Csinomfalva, Balázsrét, Dobokafüred, Szamoscsöged, az egész beléndeki járás a szénégetők sarka alá került. Blendea mindenütt összeíratta az urakat és módosokat, nagy sarcot vetett ki rájuk, de egyébként példás rendet tartott. A sarc egyharmadát kiosztotta zsoldosai között, míg a másik kétharmadát a falvak szegénysége kapta. Ellenben néhány elhagyott vagy elégséges védelem nélkül maradt kastély, kúria vagy vadászlak prédára jutott. Alig volt már a környéken parasztház, amelynek földes szobácskáiban, kuszán egymás hegyére hányva, ne hevertek volna drága bútorok, szőnyegek, ágyneműk meg egyéb úri holmik. Blendea nap-nap után az „országát” járta, s ahol csak megjelent ficánkoló lován, Trucza bőrtüszőjével a derekán, felcicomázott szénégetői kíséretében, az egész falu kicsődült az utcára, és lelkesen ünnepelte:

–     Éljen Nikulica, a mi királyunk!

A rokkant ilyenkor felemelkedett a nyeregben, csendet parancsolt, és hosszú beszédeket mondott, amelyekben „kormányzása” eredményeit magasztalta, vagy újabb ígéreteket csillogtatott meg népe előtt:

–     Kaptatok marhát, gabonát, bútort, kaptatok edényeket és ruhákat, de csak addig élhet velük az ember, amíg tartanak. Bezzeg, akinek földje van és dolgozik, nem fogy ki soha semmiből!

–     Dă-ne, Niculiţă, pămînt! – ordította lelkesülten a tömeg.

Blendea elgondolkozva folytatta:

–     Fraţilor, az urak magukra íratták a földet, hogy senki el ne vehesse. Hiába adnám én nektek szántásba, ha visszajönnek az urak, felmutatják az írást, és megkérdezik: kinek van ideírva a neve, az enyém-e, vagy ezé az emberé? Persze hogy az úr neve van odaírva, s már kergetik is ki a szegényt a földről, amit nagy fáradsággal felszántott és bevetett. Előbb a telekkönyveket kell kijavítani, hogy az uraknak ne legyen támaszuk. Voltam Beléndeken a telekkönyvek miatt, de az uraknak volt eszük, elszöktették az egész telekkönyvet Besztercére, és katonasággal őriztetik. De ne féljetek, elér oda is az én kezem!