XXXI

Pethe jóslata bevált. A boltosok mindenüvé bekopogtattak, és potom áron összevásárolták a rablott értéktárgyakat. A korhely egy ideig a kudarcán rágódott, aztán versenyre kelt velük. Felhajszolt valami pénzt, dohányt meg pálinkát vásárolt rajta, felvette a legkopottabb ruháját, elvegyült áruival a szénégetők közé, s órák hosszat alkudozott egy-egy értékesebb ezüsttárgyra. Nem volt jó kereskedő, úri gőgje is minduntalan kiütközött, de még így is sikerült olykor jó vásárt csapnia, és az így szerzett ezüstöt vagy egyéb ékszert óriási nyereséggel továbbadta a szomszéd városkákban virágzó orgazda-iparnak. Mindjárt az első szerzeményén vásárolt egy lovat, egy jó állapotban levő kocsit, a Millya Boriska siheder öccsét megfogadta kocsisnak, és nagyzolásból kinevezte szerecsennek. Felöltöztette valami ócska libériába, és az újdonsült szerecsennel a bakon, behajtatott a városba.

A vidéki kávéházak akkoriban tele voltak faluról bemenekült jegyzőkkel, segédjegyzőkkel, tanítókkal, gazdatisztekkel, állástalan fiatalemberekkel, akik egy-egy hosszúlépés mellett félnap hosszat elültek, s korgó gyomorral, szomjas torokkal várták a jó szerencsét az odavetődő módosabb ismerősök képében. Ezek az emberek úgy üdvözölték Pethét, mint a megváltójukat. Cigány, pincér, bérlő pillanatok alatt az „őrnagy úr” körül tolongott, s olyan parázs mulatság kerekedett, amilyen még a jó békeidőkben is ritkította párját. Rövidesen valamennyi „szalasztott vendég” (így hívták a pincérek a bemenekült falusi honoráciorokat) a Pethe asztalánál evett, ivott, búsult, danolt. Még az utcáról is behívatta az ismerőseit, és ha meglátott a nagy üvegablakon keresztül egy kíváncsi utcalányt, cukrozott almát vagy egyéb nyalánkságot küldött ki neki a borfiúval.

Amikor már jócskán felöntött a garatra, csendet parancsolt, s először botladozó nyelvvel, később mind jobban belemelegedve, ecsetelni kezdte a bravúrjait. Egy ízben századával szétszórt egy egész orosz dandárt. 1914-ben történt, akkor, amikor az osztrák– magyar hadsereg az orosz túlerő elől kénytelen volt visszavonulni. Századával a hátvédben verekedett, és szidta a sok tehetetlen osztrákot, míg végre egy éjszaka alkalma nyílt megmutatni, hogy mi a magyar virtus. A parancs szerint az volt a feladata, hogy a maga frontszakaszán akadályozza meg az üldöző oroszok átkelését a Dnyeszteren. Leszállt az éjszaka, de az orosznak nemigen akarózott támadni, erőltetett menetben nyomultak előre, alighanem csak virradatkor akarták folytatni az üldözést. Pethének mindig az volt a véleménye, hogy legjobb védekezés a támadás. Az éjszaka leple alatt átúsztatott századával a Dnyeszteren, meglepte és levágta az őröket, s fergeteg módjára lecsapott a városkában pihenő oroszokra. Iszonyú zavar támadt, az oroszok egymást lövöldözték, és az orosz parancsnok abban a hiszemben, hogy az osztrák–magyar hadsereg nagyobb erők harcbavetésével ellentámadást kísérelt meg, kivonta dandárját a városkából, mire az oroszok üldözési terve összezavarodott. (Az első szótól az utolsóig igaz volt, ezért kapta Pethe főhadnagyi rangját, s mindjárt zászlóaljparancsnokká léptették elő.) Amikor idáig ért az elbeszélésben, eltorzult arccal leborult az asztalra, és sírástól csukló hangon rikoltotta:

–     Ezt érdemeltük mi, akik úgy verekedtünk, mint az eleven ördögök? Mondjatok nekem egy népet, aki vitézebbül küzdött nálunk!

Az egyik szalasztott vendég, akinek személyes balsorsa miatt is nehéz volt a szíve, elvesztette az önuralmát. A meglett, erős férfi leborult az asztalra, s görcsösen összeszorított markában összeroppant a pohár. A gyász olyan szívfacsaró erővel nehezedett a könnyűvérű, obligát vidámsághoz szokott teremre, hogy még a pincérek szeme sem maradt szárazon. Az álló tükörből, a sárga, őszi lombokra nyíló ablakokból, a terem homályos zugaiból, a sötét pamlagaljakból könyörtelen, szürke raj vonalként nyomult előre az összeomlás, s engesztelhetetlen gyűrűje egyre szűkebbre szorult. Pethe felemelte könnyázott arcát, és meghatódottságtól reszelős hangon megparancsolta, hogy hívják be a szerecsenjét. A libériába bújtatott suhanc cigányos vigyorgással sompolygott be a terembe. Pethe megölelte, megcsókolta füstös pofáját, s megindultságában már maga is hitte, amit mond:

–     Barátaim, ez a szerecsen egy vitéz török, aki velünk küzdött a háborúban. Nincsen a töröknél vitézebb nép a világon. Amikor meglátott ez a török minket verekedni, a nyakamba borult, és azt mondta: „Bajtárs, én ezután hozzátok tartozom!”

Az egyik pincérlány cigányosnak találta a törököt, s egy óvatlan pillanatban belecsípett a vastaghúsába. A szerecsen feljajdult, és hamisítatlan cigánysággal rettenetes káromkodásra fakadt.

A többnapos tivornya után Pethe visszatért a faluba, és újult erővel fogott neki a munkának. (Félig ironikusan, félig komolyan vállalkozónak nevezte magát, s részeg fővel hosszasan magyarázta a pincéreknek, milyen nehéz kenyere van a vállalkozó embernek, bezzeg amíg birtokos volt, nem is sejtette.) Ez az egy-két hét Pethe életének utolsó derűs ideje volt. Az a világ, amelyik megvethette volna, romokban hevert, képviselői elmenekültek vagy meghúzódtak otthon. A kialakuló új világnak még nem volt mértéke. Ki tudja, nem a vállalkozó lesz-e az uralkodó típus? Igen ám, de a konkurrencia értette a módját, hogyan tegye lehetetlenné, és Pethe szépen induló, új pályája derékban tört ketté. Elterjedt a faluban, hogy Pethe az urak kéme, s azt kutatja, hogy kinél van úri holmi. – Még írást is csinál róla – rémítgették a falusiakat –, ha majd aztán hazatérnek az urak, tudni fogják, kinél keressék a vagyonukat! – Pethe konjunktúrájának egy csapásra befellegzett. Nem volt az a pénz vagy ígéret, amiért a parasztok kötélnek állottak volna. Be sem eresztették többé a házba, szóba sem álltak többé vele.

Mihelyt minden pénzéből kifogyott, jelentkezett a gazdatisztnél, és felvétette magát a kastély őrségébe. Sebesi szívesen látta, noha hallott a kósza hírekről, de az ő szemében ez keveset vont le az exkapitány úriemberi mivoltából.

A gazdatiszt bízott az udvar nagyszámú őrségében, s tekintélyi okokból nem akart tárgyalni Blendeával, pedig a rokkant népszerűsége nőttön nőtt, s attól lehetett tartani, hogy egy szép napon fegyverbe szólítja a környező falvak népét, és kifüstöli a sajótelki darázsfészket. A gazdatiszt makacsságára egyelőre szigorú ostromzárral felelt. A kastélyra nyíló utcák torkolatánál egy-egy fegyveres ember állt őrséget, s még a cselédlányokat is visszazavartatta, ha valamiért kimerészkedtek.

Az udvarban azért vígan voltak. Nagy vizesdézsákban állt a palackolt bor, és a pipázóban egymás kezéből vették ki a kártyát az őrök. Aki soros volt, felállt, és a felváltott ember ült a helyére. Pethe, Sebesi és a sógora éjszakába nyúló kártyacsatákat vívtak, olyan nagyban folyt a játék, hogy minden épkézláb ember köréjük csődült, s feszült figyelemmel kísérte a nagy küzdelem fordulatait. A gazdatiszt állandóan nyert, és a vesztesek nagy bosszúságára kajánul megjegyezte:

–     Visszajön a pénz!

Röfögős nevetéssel melengette magában a reményt, hogy kis szerencsével visszanyerheti azt a sok pénzt, amit zsoldba kellett fizetni. Egy-egy drámai fordulatnál a soros őrök is feljöttek kibickedni, s nem állhatták meg, hogy ne tegyenek valakinek a lapjára. Sebesi ravaszul tűrte a mulasztást, nem követelte a hadirégulát, hadd jöjjön vissza a pénzecske.

Egy délután fiatal suhanc kérezkedett be a kapun, és pakolópapirosra körmölt levelet hozott a gazdatisztnek. Sebesi kiböngészte az írást, aztán indulatosan ízekre szakította:

–     Zsivány, aláírja magát, mint egy király: „Nikulica”. Csak már kerülne a kezembe, nagyon sok van a rovatján.

Az újabb visszautasításnak meg is volt éjszakára a foganatja. Alighogy leszállt a sötétség, láng csapott fel a gesztenyésben, és iszonyú dörrenés rázta meg a levegőt. Csörömpölve tört be néhány ablak, és a mennyezetről meg a falakról tenyérnyi foltokban esett le a vakolat. Blendea dinamitot szerzett be a szomszéd bányavidékről, és egy jókora rést robbantott a főkerítésen. Az omladékon keresztül egész sereg rontott be a gesztenyésbe, és az ágyások nyújtotta természetes fedezékből parázs tűz alá vette a kastélyt.

A termekben nagy volt a zavar. Az őrök egy része alig állt a lábán a sok italtól és éjszakázástól, s csak a gazdatisztné szívtépő sikoltozására tértek valamennyire magukhoz. Szerencsére a béresek virrasztottak, és a gazdasági udvarról derekas tűz alá vették a támadókat. Az őrség is felocsúdott boros kábulatából, s homloktűz alá fogta a betolakodott ellenséget. Pethe, noha mámoros volt, s a kártya miatt már napok óta alig hunyta le a szemét, puskájával kibújt az erkélyre, lemászott a lépcsőn, hason csúszva megkerülte az ellenséges tűzvonalat, s oldaltűz alá vette. Ezzel a fegyverténnyel a védelem helyzete egészen jóra fordult. A szénégetők egész éjszaka keményen tartották magukat a gesztenyés buckái és ágyasai mögött, és csak hajnaltájban vonultak vissza, nehogy a derengésben könnyűszerrel lelövöldözzék őket. A kastély valamennyi ablaküvege apró cserepekre törve hevert a földön, mintha jégeső pusztított volna. A védők soraiban egy súlyos sebesülés is esett, ami következményeiben kockára tette az egész győzelmet. Benczédyt, a pepita nadrágos és sárga csizmás megyei írnokot, aki hol kártyázva, hol tárogatózva töltötte az időt, a zenekedvelők annyira leitatták, hogy az egész éjszakát átaludta. Amikor hajnalban félig-meddig kijózanodva számot adott magának az eseményekről, bőszülten kirántotta revolverét, és fogcsikorogva kiáltotta:

–     Ezek mernek megtámadni egy magyar úri házat!

Mielőtt bárki visszatarthatta volna, kirontott az erkélyre, és revolverével eszeveszetten lövöldözött mindenfelé. Néhányan utána eredtek, hogy visszacipeljék, de már késő volt, egy jól irányzott golyó leterítette. Állapota reggel felé annyira rosszabbodott, hogy orvosi beavatkozásra kellett gondolni, s itt volt a nehézség, mert az ostromlók nem engedték elszállítani. Sebesi végül is kénytelen volt elküldeni az öregbérest Blendeához, hogy vegye fel az alku fonalát.

Félórai tárgyalás után már hozta az öregbéres a feltételeket, csomagolópapírra firkált levél kíséretében:

„A tekintetes úr ismer engem tudja milyen ember vagyok annyi a katonám hogy legyőzöm makenzent is, a sebesültet nem engedem ki amíg a tekintetes úr nem fizet nagyon kell a zab meg a széna a lovaknak pénzem sincs amivel fizessek legyen jó a tekintetes úr és fizessen és én megesküszöm hogy béke lesz és a sebesültet is vihetik, alázatos szolgája.”

Sebesi mindenképpen le akarta alkudni a sarcot, s ezért felszólította a rokkantat, hogy jöjjön fel a kastélyba, s beszéljék meg személyesen a dolgot. A szénégetők kelepcére gyanakodtak, és azt a követelést támasztották, hogy amíg vezérük az udvarban egyezkedik, a gazdatiszt adja túszul a sógorát. A tiszthelyettes elég sápadtan fogadta az ajánlatot, de mivel egész idő alatt rettenthetetlen bátorságát fitogtatta, nem akart szégyenben maradni, s megadta magát sorsának. A szénégetők bezárták egy szomszéd parasztházba, és fegyveres emberrel őriztették.

Blendea a kapu előtt leszállt a lováról, átadta a kantárt hadsegédének, s bicegő járásával ellépkedett a kastélyőrök sorfala között, akik leplezetlen kíváncsisággal méregették. Blendeának jólesett az urak bámulata. Önelégült, zord mosollyal viszonozta ellenfelei pillantását, s amennyire bénasága engedte, igyekezett méltóságosan lépkedni. A hatalom birtokában elmaradt tőle az az ideges, torz fintor, ami a háborús évek alatt ragadt reá.

Sebesi nagy zavarban volt, s éjszakázástól kivörösödött szemével egyre a földet nézte:

„Megint csak azt mondom: ha ló döglik, hám ürül, ha a csendőr nem teszi meg a magáét, jön helyette más, okosabb, tanultabb, mert nekem ne mondják, hogy csak az eredet számít, tessék jól megnézni ezt az embert, a háborúban sebesülést szenvedett, megnyomorodott, azt is el kell ismerni, hogy a háború előtt sem volt első ember, mondhatni, utolsó volt, egyszerű, semmi zsellér, mégis idejutott, hogy a rangja- és fajtájabelieknek parancsol, s egy ilyen, nem nagy műveltségű emberrel, mint én, egyívásúlag beszélhet.”

Sebesi felvezette vendégét a kastélyba, s a rokkant önérzetesen helyet foglalt egy fénymázas, kerek asztalka mellett, amelyen apró, porcelán figurák sorakoztak. Óvatosan kezébe vett egy piros nadrágos, kék dolmányos huszárt, amelyen még a sarkantyúk, a mentegombok és a csillagok aranyozása sem hiányzott, s gyönyörködve forgatta cserzett, barna markában, melynek ráncaiba mélyen beette magát a korom és a szenny:

–     Mondom, nem kérek sokat, fizessen a tekintetes úr egy ezrest, az uradalom tíz ezrest, tíz szekér szénát, húsz zsák zabot és negyven zsák búzát.

A gazdatiszt felfortyant:

–     Ember, engedelmet kérek, honnan fizessek annyit? ezer tetűm sincs, nemhogy ezer koronám! aztán megint milyen nézet, hogy fizessen az uradalom? én a báró úr tudta nélkül egy fillért ki nem adhatok, különben hol volna a becsület? pedig becsület nélkül nem lehet élni, tudja jól maga is, barátom, nekem ne mondják, hogy kevesebb iskolát járt, csak van magához való tudata, hogy mivel tartozik a becsületnek. Addsza-nesze! én adok, de engedelmet kérek, mivel biztosabb nekem a hajlékom, miután lenyálaztam azt a rongyos, szép pénzt?

Blendea óvatosan visszatette az asztalra a porcelán huszárt, néhány hüvelyknyivel még beljebb is taszította, hogy le ne bukjék, aztán felállt és ennyit mondott:

–     Nem vagyok én kofa, hogy alkudjam és csaljak, ha fizet a tekintetes úr, jó, ha nem, még jobb. Kérdezze meg az urakat, akik fizettek, megcsaltam őket? Isten áldja meg, tudja, mi kell nekem.

Kezet nyújtott a gazdatisztnek, s határozott léptekkel kibicegett. A küszöbről váratlanul visszafordult, és csendesen megkérdezte:

–     Áll az alku?

A gazdatiszt szúrósan nézte barnára cserzett, elszánt arcát, s nem minden gúny nélkül, még csendesebben felelte:

–     Legyen!

Blendea ünnepélyesen visszabicegett, belecsapott a gazdatiszt markába, jó ideig szinte baráti megindultsággal szorongatta, s fekete szeme olyan jámbor, nedves fényben úszott, mintha minden pillanatban kibuggyanhatna belőle a hála könnye.

–     Tudtam én, hogy jó emberem nekem a tekintetes úr, de én is jó vagyok, ne fizessen semmit, elég, ha az uradalom fizet.

Most a gazdatiszten volt az elérzékenyülés sora, s olyan furcsán vonogatta a bajuszát, mintha nyirkot szivattyúzna az orrából.

A rokkant gondolkozott egy darabig, aztán bizalmasan így szólt:

–     Tekintetes úr, volna egy kérdésem.

–     Micsoda? – kérdezte gyanakodva Sebesi.

–     Vettem én, azaz nem is én, hanem a feleségem, egy néhány holdnyi kis jószágot.

–     Ügyes ember! ezt már szeretem! – rikkantotta jókedvűen a gazdatiszt, s cinkos nevetéssel megveregette a rokkant vállát – félre kell valamit tenni, maradjon holnapra is, nem szabad mindent legurítani a garaton, legyen egy kis pénz, egy kis föld, egy kis ez-az, az asszonynak egy jó meleg bársonymellény, mert fázik szegény. Nem megy ez mindig olyan fennen, lesz még kisebb bot is magánál, barátom!

Blendea ravaszul folytatta:

–     Mármost adjon nekem tanácsot a tekintetes úr, telekkönyveztessem-e, vagy csak úgy használjam pőrén?

–     Én csak azt mondom, barátom, hogy ami könyvelve van, az biztos. Ha beleszánt a szomszéd a tagomba, csak viszem ki a bírót a telekkönyvi másolattal, de ha nincs rendben a táblázat, megette a fene, a sok tolvaj fiskális még a szememet is lehazudja, de ha mutatom neki a telekkönyvet, akkor úr vagyok! de milyen úr!

Blendea homályosan érezte, hogy a tulajdonjog és a telekkönyvi állapot nem egy és ugyanaz a dolog, de nem tudta megfogalmazni kétségét. Sejtette, hogy a jog valami szellemi, amit nem lehet betűjében megölni, de mivel óhajtotta, hogy a betűn keresztül a szellemmel is végezhessen, s mivel akárhogy is gondolkozott, nem talált más megoldást, a gazdatiszt véleménye megerősítette abban a hitében, hogy a telekkönyvön sok minden fordul meg – talán minden...

Megköszönte a felvilágosítást, s újra felszedelőzködött. Elsántikált az ajtóig, de a küszöbről még egyszer visszafordult, és sötét pillantással így szólt:

–     A kastélyt és a vagyont megmentette a tekintetes úr, de a földet kihúzom a lába alól.