XXXII

Szórványosan már előbb is pusztított a spanyol, de nem tűnt fel különösebben, mert többnyire az öregeket és a betegeskedőket vitte el. De mihelyt nedvesebbre és hidegebbre fordult az idő, egyszerre olyan erővel tört ki, hogy a fél falut leverte a lábáról. Alig volt ház, ahol ne feküdt volna egy-két ember magas lázban, fejfájással, köhögés, orrvérzés meg egyéb kínzó tünetek között. Különösen a gyermekek hulltak el szívfacsaró gyorsasággal, s nem múlt el nap, hogy az öreg Russu vagy a tiszteletes ne kísértek volna ki a temetőbe apró, festetlen deszkakoporsókat. Ha olykor egy-egy orvos vetődött a faluba, s látta a kékülő, puffadt haldoklókat, az a gyanúja támadt, hogy ez már voltaképpen tüdőpestis. A nép fásultan viselte a megpróbáltatást, és szentül hitte, hogy a forradalmi garázdálkodások miatt bünteti az Isten. Akit még nem vert le a járvány, mindennap holtrészegre itta magát, mert az orvosok is azt tartották, hogy az alkohol megóv a betegségtől. Nem bírták hozzátartozóik szenvedését, egész nap a kocsmában vagy a templomban lézengtek, és várták hazulról a híreket. Ha jött valaki sírva az újsággal, az ittas, zord férfi keresztet vetett, botladozó nyelvvel imába kezdett, aztán belezavarodva abbahagyta, és eltántorgott az asztaloshoz. Nem volt már úr és szegény, a forrongás és a féktelenkedés megtört a természet pusztító akaratán. A járvány ostora alatt az élet visszaterelődött rendes medrébe.

Blendea csak azon vette észre magát, hogy emberei egy része szőnyegekbe, paplanokba, állatbőrökbe bugyolálva hever a puszta termek parkettjén, a repedésig meggyúrt kályhák vagy kandallók körül, melyeknek ajtaja izzásig hevült a nagy hőben. Köhögtek, átkozódtak, imádkoztak, s könyörögtek a gazdának, hogy küldesse őket haza. Aki egészséges maradt, az is részegen horkolt a fekhelyén, s Blendea csak rázással és szitokkal tudta talpra állítani őket, ha valami parancsa volt.

A gazda érezte, hogy a sors közbelépett, s útjába elháríthatatlan akadályokat állított. Nem akart beletörődni a változhatatlanba, tovább folytatta a harcot. Drága ajándékokat vitt a papnak, tucatszámra égette az ikonosztáz körül a gyertyákat, s szigorúan eltiltotta embereitől az italt. Mihelyt sikerült lelket vernie beléjük, kormos csapata élén felkerekedett a nagy, végső küzdelemre. A szénégetők nemigen értették gazdájuk szándékát, nem sokat bánták, hogy kapnak-e a falusiak földet vagy nem, csak abban bíztak, hogy a városban is akad valami prédálnivaló.

Havas novemberi reggelen vonultak a szénégetők Beszterce felé. Meg akarták szállni a bíróságot s kényszeríteni a bírósági urakat, hogy az uradalmak nevén álló földeket írják rá a falura. Ha pedig vonakodnának, Blendea el volt szánva, hogy kihordatja az udvarra a telekkönyveket meg az egész irattárat, és tüzet vet a sok szemét papirosba. Ha már nem lehet a föld a falué, veszítsék el jussukat az urak is. Foglaljon mindenki annyi földet, amennyit meg tud művelni, s ha nincs telekkönyv, az urak nem tudják visszakövetelni birtokaikat.

Délre járt az idő, amikor a havas külső utcákból bekanyarodtak a térre. A fióktornyos, nagy szász templom alatt hórát játszott a katonazenekar, s parázs üteme diadalmasan ostromolta az ódon lábas házakat. A tér közepén ötven-hatvan férfi és nő ropta a körtáncot. Télikabátjuk alól kilátszott a dús arany és vörös hímzéssel díszített katrinca vagy a hosszú, testhez álló vászonnadrág. Mindenütt piros-sárga-kék zászlókat lengetett a szél. A középületek előtt sisakos katonák álltak őrséget, és a kapugádorokban gépfegyverek olajos, fekete teste ásított. Vezényszavak pattogtak, de nem a régi „habt acht!” hanem a „drepţi!”

Blendea állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és nézte az új zászlókat meg az új katonákat. Zsibbadó fájdalom szorította össze a szívét, úgy érezte, hogy az Isten is megcsalta. Fent a havason olyan világról álmodozott, amelynek nincs sem jegyzője, sem csendőre, ahol a falusiak a maguk urai. Nem függnek az uraktól, hanem egyes-egyedül a Krisztustól és az ő egyházától. Hát csalóka volt az ígéret, amivel a havasi éjszakákon megtelt a lelke, ami erőt adott neki vállalkozásához? A csalódás valami iszonyú örvényt nyitott meg öntudatában, s úgy tetszett, hogy mindaz, amit véghezvitt, nem a Krisztus, hanem az ördög sugallatából történt. A gonosz csúnya játékot űzött vele, s ő balgán kötélnek állt. Hátul az egyik szénégető lova meg-megrázta a fejét, s Blendeának a csalódás kínos varázsában úgy tetszett, mintha az ördög rázná gúnyosan a füleit. Lenyűgözte a félelem, és életéért reszketett, élni akart, hogy megmenekülhessen a kárhozattól. Ha nem szégyellte volna magát az embereitől, megsarkantyúzza lovát, visszafordítja, és meg sem áll hazáig.

A szénégetők mindent megértettek, és szó nélkül visszafordították lovacskáikat. A szabad világnak vége, ki-ki veheti a sátorfáját és mehet haza. Egymásután széledtek el a keresztutaknál, s kit jobbra, kit balra szórtak a behavazott dűlők. Mint vert sereghez illik, óvatosan bevonták hetyke jelvényeiket, nehogy Ferdinánd király cirkáló katonái ellenséget lássanak bennük. A menték, tollak, cicomák bekerültek az iszákba, eldugták a bajonettet is, volt aki rongyba csavarta a puskáját. Nem vártak parancsot, és nem is kaptak volna.

Mire a sajótelki határba értek, csak az öreg Poenár maradt a gazda mellett, pedig letérhetett volna már ő is havasi faluja felé. A kis zsellérház kapujánál aztán ő is búcsút vett, kemény, száraz szemű búcsút, ahogy egy megpróbált, öreg emberhez illik.

Joana éppen fát hasogatott a havas udvaron, s amikor meglátta belépő férjét, alig akart hinni a szemének. Az öröm és a félelem elvette a szavát. Blendea lekanyarította a derekától a tüszőt meg a kardot, rátette a nyers fából tákolt fűrészbakra, és kivette felesége kezéből a fejszét. Az asszony ösztönös mozdulattal lehajolt, és megcsókolta férje barna kezét. A férfi komolyan tűrte egy darabig, aztán megelégelte a tétlenséget, s fürge csapással hasogatni kezdte a tönkön a hasábokat.

Sárga hófelhők gyülekeztek a magasságban, s amint az eget kémlelte, büszkén eltűnődött egykori nagyságán. Három hétig nagyobb úr volt a járásban, mint a főszolgabíró.