nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Miskolczy Ambrus

Változásra váró erdélyi társadalom

 

“Nem tudtam volna kedvezőbb korszakot választani Erdély felkeresésére. A múlt emlékei még élnek, a táj megőrizte eredeti jellegét, de nem nehéz kitalálni, hogy el fogja veszíteni. Lassan minden vonás elhalványul, amíg a kép nem válik a mi vidékeink másolatává.” Az az Auguste de Gerando írt így az 1840-es évek derekán, aki a gróf Teleki családba nősülve Erdélyt és vele Magyarországot hazájának választotta. Ekkor már látta, de még nem érezte igazán a közép-európai lét viszonylagosságát. Egyenes vonalú fejlődést jósoló szemlélete kiáltó ellentétben állt az erdélyi kortársak életérzésével. Ţk is tudták, tudatosították, hogy – mint a kolozsvári Vasárnapi Íjság 1843-ban írta – beköszöntött „a vajúdás kínos korszaka”, de egyre jobban tartottak a hanyatlástól, és minden társadalmi réteg és csoport rettegett sorsa rosszabbra fordulásától, miközben a maga módján és eszközeivel alkalmazkodott és változást akart.

Urak és parasztok

Erdélynek a 18. század végi másfél milliós népessége az 1840-es évekre kétmillió fölé emelkedett. Így látszott, hogy a népesség gyorsabban nő, mint a megtermelt, illetve a megtermelhető anyagi javak összessége, hiszen a termőterület növelése komoly nehézségekbe ütközött. Ugyanakkor a viszonylagos túlnépesedés a hagyományos foglalkoztatási szerkezet következtében munkaerőhiánnyal, a „földszűke” a föld kihasználatlanságával járt együtt. A szántók átlagban mintegy 40%-át évente ugaron hagyták, hogy visszanyerjék termőképességüket. Az állandó legelők mellett így az ugarföldek biztosították a veszélyesen apadó és romló állatállomány eltartását. Földművelés és állattartás viszonyában törékeny egyensúlyi helyzet alakult ki. A kiutat az ugar eke alá fogása biztosíthatta, de csak úgy, ha azzal egy időben az állattartás gondját istállózással és takarmányozással megoldják és trágyázással fokozzák a földek termőképességét.

A lakosság család- és háztartásszervezetének alakulásával alkalmazkodott. A „túlélés stratégiájának” alkalmazása azonban hosszú távon nem sok jót ígért. Lássunk két szélsőséges példát.

Az egyik: a szászok, bár majdnem olyan korán házasodtak, mint a románok, mindent megtettek, hogy két gyermeknél több lehetőleg ne jöjjön a világra, ne aprózódjék tovább a föld. Viszonylagos jólétükért így számbeli fogyásukkal is fizettek. Ezzel szemben a másik: a nagyobbrészt román etnikumú jobbágyság körében inkább „azon szokás divatozott, hogy az apa haláláig gyermekei nem osztják szét a telket, azután is a kisebb testvérek a nagyobb köré húzódtak, s így éltek közös háztartással tűrhető jólétben, oly vagyon után, mely szétdaraboltan egyiküknek sem nyújtott volna életmódot. A munka lévén életforrásuk, a család népesedése nem szomorítá az apát, annál több erő dolgozott házánál; minden született gyermek új tőkepénze volt a szegény családnak” – legalábbis a múlt megszépítő távlatából így látta Dózsa Dániel az 1860-as években, elfeledve, hogy az 1840-es években milyen komor látványt nyújtottak az egy szobában élő 10-15 fős családok.

Nemcsak a román többségű megyékben volt ilyen rossz a helyzet. A Székelyföldön a házasság későbbre halasztásával próbálták kivárni, amíg kialakulnak a családalapítás feltételei. Viszont kisebb lehetett a gyermekhalandóság, mert a 18. század végétől a 19. század közepéig a lakosság itt gyorsabban nőtt, évente 0,7%-kal, míg országos átlagban 0,4-0,5%-kal.

A társadalom hierarchiájának csúcsán élő birtokos nemesség körében egyre fojtogatóbb volt az az érzés, hogy a robotgazdálkodás miatt a „földesúr egy negyed rész hasznát sem veszi gazdaságának”, és „nem ápolója többé, hanem zsarolója alattvalóinak”, ahogy két korabeli középbirtokos „kötlevelében” olvashatjuk.

A gazdálkodást „az érzelmek zűrzavara” kísérte. A ravaszságáról Vén Rókának nevezett id. Bethlen János szerint egyre többen látták, hogy „a földes úrnak – közép és általános számításból szólva – vesztesége van a colonicalis (jobbágy) birtokban. Ezért colonusát úgy tekinti, mint egy unalmas, terhére vált vendéget, kinek pusztulása közelebbről reá is ható baj, de későbbre attól lehető végszabadulása egyszersmind előlépés.” A földre ugyanis már nagyobb szükség volt, mint a földet követelő jobbágyra. A bérmunka is jobb volt, mint a robot. A szőlőt inkább napszámba kapáltatták, aratáskor is szívesen fogadtak vándormunkást. De a gazdálkodás módjáról uralkodó nézetekben a zűrzavart mutatja, hogy ugyanakkor még sokan nélkülözhetetlennek tartják a robotot. Mert ha rossz is volt a robot, ingyen volt. Ez magyarázza, hogy amíg Magyarországon a birtok kiterjedése, Erdélyben még a jobbágyok száma volt a gazdagság mértéke. Sok földesúr tanácsosnak tartotta, hogy élelmet biztosítson robotosainak, nehogy máshoz menjenek. Erőszakoskodni sem volt mindig tanácsos, segítette a furfang. A görögkeleti és görög katolikus vallás 100 ünnepnapot követelt, negyvennel többet, mint a többi felekezet híveitől. Az a földesúr, akinek a következő hétre járt volna csak az ingyen munka – a korabeli magyar publicisztika nagy felháborodására – megegyezett a pappal, hazudjon ünnepet híveinek, ezek pedig némi pálinkáért szívesen dolgoztak, úgy vélve, hogy az a szent, akit munkával megsértettek, a földesúr vetésén áll bosszút és nem az övékén.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Erdélyben – Magyarországtól eltérően – nem volt urbárium: olyan állami összeírás, amely feltünteti a paraszti használatban álló úrbéri minőségű földek kiterjedését és ennek arányában egységesen szabályozza a szolgáltatásokat. Igaz, 1819-1820-ban – az uralkodó parancsára – készítettek Erdélyben is ilyen összeírást, de bevezetésére nem került sor. Oka: az összeírás alkalmával az erdélyi furfangos parasztok sok földet titkoltak el, nehogy az állami adót felemeljék. Eközben jól eltúlozták földesúri szolgáltatásaikat. És még súlyosabb kérdés: sokan kimaradtak mindennemű összeírásból, mint pl. a kurialisták, akik földesúri tulajdonban levő földet műveltek. Márpedig a kurialista jobbágy felszabadítása esetén keserűen lakol az adó alóli mentességért, nem kap ugyanis földet. A paraszti többlettermék elsajátításában a bürokratikus abszolutista állam és a földesúr nem tudott megegyezni, és ebből egyelőre alighanem több haszna, mint kára volt a parasztságnak.

A reformkorban módosult a helyzet. Az 1840-es években a liberális reformmozgalom már maga kezdeményezte az úrbéri szabályozást. Hogy a korszerűsítés elé mennyi 20akadály gördült, azt éppen a kor leghaladóbb egyéniségének, báró Wesselényi Miklósnak a példája mutatja. Minél jobban gazdálkodott zsibói birtokán, annál bizalmatlanabbul figyelte a falu népe, amely eleve elégedetlen volt a földek végleges elhatárolásával. A falu ellenségének tartotta a cséplőgépet, és az ingyen kiosztott facsemetéket, vetőmagvakat sem fogadta szívesen. Ha földesuruk óvodát állított, humanizmusát a gyengeség jelének tartották, ha büntetett: bosszút forraltak. Ezzel szemben a maradi földesúr gyakran jobban kijött alattvalóival. Főleg, ha birtokának parcelláit nem akarta összevonni és aztán megszüntetni a faluval közös ugarolást. Általában pedig liberális és konzervatív egyaránt szövetkezett a paraszttal az adóróvó ellen. Közös érdek volt, hogy minél kevesebb föld kerüljön be adókimutatásba. A cinkosság azonban könnyen megbontható kompromisszum lehetett.

A bécsi kormányzat részéről nagy hatású lépésnek bizonyult az, hogy a 18. század derekán a Kárpátok mentén élő kisnemesség és a jobbágyelemek egy részét rendszeres fegyveres szolgálatba fogták: ez kiterjedt a lakosság majdnem egytizedére. Ez a közvetlenül a bécsi haditanács alá tartozó határőri szervezet olyan lett, mint a kétélű kard. Az egykori jobbágyok ragaszkodtak hozzá, mivel számukra emelkedést hozott a határőrség. De gyűlölték a katonasorba került román kisnemesek, és főleg a többséget kitevő székelyek. A 140 napi fegyveres szolgálat akadályozta őket a gazdálkodásban, a tiszti vezetés gátolta fiaik tanulását. Amíg tehát a jobbágy határőr szeretett volna lenni, a határőr olyan nemes, aki önállóan gazdálkodhat és részt vehet a törvényhatósági életben, egyszóval – ahogy akkor nevezték – polgár. Az ilyen jogilag egyenlő volt a legelőkelőbb arisztokratával, gyakorlatilag azonban szabad paraszt, és méghozzá jelentős részben szegény. Gyakran kisebb földje volt már, mint a földesúri pártfogást élvező jobbágynak, sőt vándormunkásnak kényszerült menni a Szászföldre vagy egyre inkább a dunai fejedelemségekbe.

Mindez a változás vágyát erősítette, mindenekelőtt a forrongó székelyekben. A határőrségtől való felszabadulásuk mellett az egész magyar nemesség – ahányszor csak alkalma nyílott rá – síkra szállt a diétákon. Nem véletlen, hogy Wesselényi lett a „székelyek hőse”, portréja sok otthonban leszorította a mázas korsót a falról. Gyakran úgy látszott, hogy a Székelyföldön könnyen elszabadul „a mindenki háborúja mindenki ellen”, a társadalmi emelkedési törekvéseknek mégis itt alakult ki az az egycélúsága, ami a magyar reformmozgalom bázisává tette. Itt ugyanis mindegyik réteg, csoport és egyén – birtokos nemes, határőr, kisnemes, jobbágy – a másik elleni igényeit a rendi alkotmányosság érdekképviseleti fórumain vélte biztosíthatónak, és ezt a részvételen alapuló alkotmányos közéletet többre tartotta a jó császár iránti áhítatban felolvadó naiv egyenlősdinél.

Város és értelmiség

Erős polgárság hiányában Erdélyben is a polgárosodó-polgárosító birtokos nemesség a polgári átalakulás vezető ereje. Sikere azonban paradox módon mégis a város gazdasági, politikai és művelődési szerepének súlyától függött.

Kelet felől nézve Erdély – különösen a Szászföld – a városok földje. Belső széttagoltsága azonban bénítólag hatott a városiasodás erőinek központosítására. A magyarországi kapuvárosokkal szemben (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad) például kisvárosokból álló városrajok jöttek létre, elsősorban az áruforgalom révén. A mezőgazdaság fejletlensége béklyózóan hatott a városiasodásra. Annak a három tucatnyi településnek, melynek lakossága a 18. század végén meghaladta a kétezret, népességnövekedési üteme a 19. század közepéig az országos átlagnak csupán a felét érte el. Az egyén számára a kisnemesi, a közösség számára a városi lét volt a szabadság eszményének hordozója. Minden valamirevaló község, amelynek lakói iparűzéssel és kereskedéssel is éltek, városnak tartotta magát, büszke volt önkormányzatára, vagy éppen ezt akarta kiharcolni. Bánffyhunyad jobbágy vállalkozói, akik fával és állattal kereskedve a Királyhágón inneni és túli országrészeket is bejárták, szentül hitték, hogy községükből „az első magyar kereskedőváros” lenne, ha elnyernék a városi rangot. A vasművességéről híres, ugyancsak magyar Torockó prókátorai még olyan oklevelet is hamisítottak, miszerint Ausztriából jött telepesek alapították ezt a környezetéből olyannyira kiemelkedő magyar várost, tehát – hangoztatták – ezért is jogtalanul került földesúri főhatóság alá.

Városi élete élénkségével igazán csak két település emelkedett ki az erdélyi városhálózatból: a 25 ezer lakosú Brassó és a 20 ezres Kolozsvár. Brassó igazi „kereskedelmi kapu” kelet és nyugat között. Az intenzív gazdálkodás – belterjesebb mezőgazdaság, árutermelő céhes és háziipari – jellemzi. Egész Erdélyben a gazdaság itt engedelmeskedett a legkevésbé a politikának. Jogilag szász város, gyakorlatilag soknemzetiségű. A szász patríciusok kezében volt a politikai hatalom, de a gazdasági már aszerint oszlott meg, hogy az egyes etnikai-nemzetiségi csoportok milyen természet adta monopóliumokkal rendelkeztek. Például a Balkánon otthonosan mozgó görögök és görögként ismert macedorománok, bolgárok hozták a levantei gyapotot, amelynek nagy részét a magyar és szász falvakban fonták és szőtték, a jobb minőségű munkát brassói lentakácsok végezték, és valamennyiüktől az árakat „diktáló” kereskedők – köztük az egyre erősödő románok – vették át a készárut, hogy átvigyék a Kárpátokon túlra.

Erdély földje csak mintegy milliónyi juh számára nyújtott legelőt. Így látták el gyapjúval a román és székely háziipart, valamint a szász céhes ipart, melyből majd modern gyáripar születik. A fejlettebb német területekkel való kapcsolatuknak köszönhetően a szász mesterek szerszámokon kívül „német segédet” is felfogadtak. A bevándorlók új mesterségeket is meghonosítottak. Havasalföldi bojárnak és vidéki magyar nemesnek, de főleg a jobb módú román és részben bolgár, valamint a szlavóniai és dél-magyarországi parasztságnak dolgozott Brassó és vidékének ipara.

Aki Brassóba jött, csak ámult azon, ahogy „a sürgölődés, mozgás, futás, lótás, súrlódás... mint egy tengerparton a legfestőibb vegyületben hullámzik”.

Brassó „az eszmék forgalmába” is bekapcsolódott, amikor az 1830-as évek végén a németországi Johann Gött megtelepedett, és korszerűsítve a régi Honterus nyomdát, három nyelven dolgozni kezdett. A román nemzeti mozgalom számára is ő biztosított sajtót, amelyet George Barit szerkesztett, és liberális szellemisége miatt Havasalföldön olykor több kelt el belőle, mint Erdélyben.

Erdély fővárosa, Kolozsvár jellegzetes magyar város. Nemzetileg és társadalmilag asszimilált. A lutheránus németek közül egyre többen vallották magukat magyarnak. Az örmény városokból kereskedők húzódtak be. A zsidó asszimiláció is gyorsabban haladt, mint máshol Erdélyben. A városlakó románok csekély részét pedig itt is – ahogy általában mondani szokták – „keleti vallású” magyarként tarthatták számon. Az elzárkózó maradi polgárral szemben születőben van az új típusú polgár. A reformkorban az arisztokraták már nem kezelték le a polgárokat. Társnak tekintették őket a kaszinóban és a politikai életben egyaránt. A liberális nemesség támogatta azokat a polgári-értelmiségi elemeket, akik demokratizálni és liberalizálni szerették volna a városi alkotmányt a hatalmát féltő hivatalnok-oligarchiával szemben.

Sajátos helyet foglaltak el a bányászvárosok az Érchegységben, mely ekkortájt Európa legtöbb aranyat adó vidéke. Jellegzetes erdélyi mozzanat: a termelés egysége itt is a család. A román fejedelemségekben majd híressé váló festő, Szathmári Pap Károly figyelte meg, miként „az apa a követ vágja a fiával, leánya kihordja a lóval, s az anya a törőbe teszi”, hogy szorgalom vagy még inkább a szerencse gazdaggá tegyen. A bányavárosok nyitottak és befogadóak, a jómódú magyar és román – gyakran nemes – bányászpolgárok között nem dúlnak viszályok. Viszont a szegénység és nyomor sem volt olyan nyomasztó, mint a városokat és a jómódú bányászfalvakat övező erdőközi bányász- és pásztortanyákon. Sehol sem forrt úgy a lázadás indulata, mint azokban a jobbágyokban, akiket itt a városi központú kincstári uradalmak robotolásra kényszerítettek, és miután veszélyesen fogyni kezdett a fa, az erdőhasználatban, favágásban korlátoztak. De fa kellett a kohóknak, s az érchegységi nép jelentős része is faedények, faeszközök készítésével és eladásával kereste kenyerét, illetve erdőirtással akart legelőt szerezni. Mindez teljessé tette az ökológiai válságot. Az érchegységi városok így – mint 1784-ben, a Horea-Closca-felkelés idején – forrongó indulatok célpontjává is váltak.

A társadalmi feszültségek rendszerében meghatározó szerepet játszott az, ahogy a város iskoláival a vidékhez kapcsolódott. Az ezer diákos város – Nagyenyed, Székelyudvarhely, és a csupán iskolája révén városnak nevezhető község, Balázsfalva, Kanta, Csíksomlyó, Székelykeresztúr – sajátos erdélyi jelenség. Az értelmiségi túltermelés és a korszerűen művelt értelmiségiekben való hiány az átmeneti korok sajátja. Különösképpen érvényes ez a román társadalomra. Amikor 1849-ben összeírták, hogy legalább gimnáziumi végzettség birtokában hányan vállalhatnának tisztviselői pályát, alig 300 főt találtak. Pedig 1847-ben a római katolikus gimnáziumok 1300 főnyi diáknépességének szinte egyharmada, a kolozsvári líceum felső osztályainak 250 látogatója közül ugyancsak egyharmad román volt, és évente 250-en tanultak a „Küküllő-parti Róma”, Balázsfalva líceumában és gimnáziumában. Csakhogy a végzettek elől azok a helyi papfiak foglalták el az állást, akik megegyeztek a faluval, hogy kisebb papi bért kérnek. Barit becslése szerint a román értelmiségieknek csak egyötöde léphetett értelmiségi pályára, egyötöde kisbirtokos nemesként tért haza, kétötöde a román fejedelemségekbe költözött, egyötöde pedig elmagyarosodott a magyar birtokos nemesi és hivatalnok-értelmiségi társadalomban.

Az értelmiség számbeli arányánál messzemenően nagyobb jelentőségre tett szert. A műveltség olyan társadalmi csoportképző erő lett, amely átszőtte a hagyományos rendi osztálytagozódást. A kortársak intelligenciának nevezték ezt a képződményt, és rendeltetését a nemzeti lét megteremtésében látták, ami elkeseredett küzdelmeket ígért.

A magyar reformmozgalom a polgárosodó Magyarországba akarta tagolni Erdélyt, az elmaradottság leküzdésének egyik legfontosabb eszközét látva a magyar korona országai közötti kapcsolat szorosabbra fűzésében. A szászok német területi autonómiát szerettek volna, és fő erőik inkább az udvar szövetségét keresték. A románok népük számbeli túlsúlyának megfelelően akartak részesülni a hatalomból, politikai pozíciók megszerzésével pótolni a hatalom gyakorlásához szükséges társadalmi súlyt. A nemzeti fenyegetettség tudata és az a meggyőződés, hogy egyik napról a másikra eldőlhetnek a sorsdöntő kérdések, csak fokozta a szenvedélyeket. A császárvárosban azonban mindent a birodalmi konszolidáció szempontjainak rendeltek alá. Így Erdélyben korlátlan lehetőséget nyitottak a szűk nemesi osztályérdek érvényesülésének. Metternich bizalmasa, Jósika Samu erdélyi kancellár azzal erősítette meg a konzervatív tábort, hogy egyértelműen Bécs kegyeltjének adta ki magát, Bécsben pedig az erdélyi helyzet konszolidálójának. A kisnemességet, sőt a liberalizmustól tartó polgárokat is maga mellé tudta állítani. A diéta olyan úrbéri rendezést fogadott el, mely – az 1920. évi összeírás alapján húzva meg a határt a földesúri és úrbéres jellegű föld között – földjei több mint egyharmadának átadására kényszerítette volna a parasztságot. A román értelmiségiek – akár a liberális szászok – nem véletlenül láttak ebben nemzeti tragédiát, elismeréssel adózva a „nép jogait” védő liberálisoknak. A Népek Tavasza ezért kezdődhetett a nemzeti mozgalmak közös ünnepeként. De a liberális reformpolitika megbénítása megbosszulta magát, s puskaporos hordóvá tette Erdélyt.