Vörös vércse

Térkép

Megjelenés

Kistermetű sólyomfaj, hosszú szárnnyal és farokkal. Szitáláskor (egy helyben való röpködés) farkát széttárja, ami még feltűnőbbé teszi. A vörös vércse tollazatára a melegbarna szín jellemző. Az öreg hím színe a legmarkánsabb: felsőteste és a felső szárnyfedői vörösesbarnák és feketén pettyezettek, míg az evezőtollak feketék és az alsótest krémsárga alapon feketén pettyezett. Feje és farka szürke, utóbbin egy széles fekete végszalag húzódik. A tojók és fiatalok röptükben felül a hímekhez hasonlóak, de a farok, hát és fedőtollaik fakóbbak, a farkon vékony, sötét keresztsávok vannak, a fejtető is barna, a pofa pedig szürkés. A pofán mindkét ivar esetében fejletlen, sötét barkó van.

Életmód, vonulás

Gyakran, kitartóan és kitűnően szitálnak a magasban, és így szemelik ki áldozataikat, melyben az UV-látás is nagy segítségükre van. Táplálékát kis rágcsálók képezik, főleg pockok, de gyíkokat, rovarokat és madarakat is zsákmányolhat. Észak- és Kelet-Európában vonuló, máshol (nálunk is) csak részlegesen vonuló (délebbre vonul, de nem hosszú távon) vagy egész évben a költőterületen vagy környékén marad. Általában magányos és territoriális, de táplálékban gazdag helyeken laza telepekben költ, ha rendelkezésre áll, pl. egy varjútelep (fészkek miatt).

Költés

Monogámok, ritka a bigámia. Fészküknek más madarak, főleg varjúfélék fészkeit használják, ezek gyakran fák ágvilláiban, üregeiben található. Előszeretettel foglalják el a számukra kihelyezett mesterséges fészekládákat is. Fészekalja 3-8 tojásból áll, melyeken 28-30 napig kotlik.

Élőhely

Költhet sziklarepedésekben vagy párkányokon, városokban nagyobb épületeken (pl. Szent-Mihály templom tronyában Kolozsváron), vagy tanyán csűrökben, fán (ligeterdők, út menti fasorok, de sosem összefüggő erdők) főleg varjúfélék fészkében, de az ember által kihelyezett költőládákat is szívesen elfoglalja. Kedveli a nyílt terepet, kaszálókat, legelőket.

Elterjedés

Egész Európában elterjedt. Megtalálható síkságon, dombvidéken és hegyekben egyaránt. 330 ezer párnál több vörös vércse fészkel Európában.

Hazai elterjedés és állományméret

Hazánkban egyik leggyakoribb fészkelő nappali ragadozómadár, 10 – 14 ezer párra becsülik hazai állományukat.

Érdekes tudományos kutatások a fajjal kapcsolatban

- Olasz kutatócsoport vörös vércsék ragadozó viselkedését vizsgálta természetes körülmények között. A 8 vizsgált madár mindegyikének jutott egy-egy háziegér, melyet speciális, a környezet színeihez igazított nyitott tetejű tárolóban helyeztek el, a kutatók pedig figyelték és rögzítették a támadást és zsákmányejtést. Azt találták, hogy a nyolc különböző madár nagyon hasonlóan vadászott: az egeret egy kiülő helyről pillantották meg, majd nagy sebességgel leereszkedtek, és lábaikkal ragadták meg az áldozatot. Sikeres vadászat után, a vércse egy távoli kiülő helyre repült és elfogyasztotta zsákmányát. A jelen kutatások az elsők egyike, melyek természetes, mégis kontrollált körülmények között próbálta tanulmányozni egy ragadozómadár viselkedését. Hasonló eredményre jutottak így, mint korábbi kísérletekben, ahol zárt körülmények között rehabilitált vércsével dolgoztak. Figyelembe véve ezt a tényt és azt, hogy a vércsék vadászati stratégiája nagyon konzervatívnak mondható, úgy tűnik, hogy a vércsék vadászati szokásaik akár fogságban is vizsgálhatók (Csermely és mtsi. 2009).

- Viselkedésökológusok körében már legendásnak számít az az 1995-ös Nature cikk, melyben finn kutatók kísérletesen bebizonyították, hogy a rágcsálók vizelete és ürüléke vezeti nyomra a ragadozómadarakat, ugyanis ezek ultraibolya fényt bocsátanak ki, melyeket más ragadozómadarak között a vörös vércse is észlelni tud. Ez a képességük lehetővé teszi, hogy nagy területeken relatív gyorsan felmérjék a zsákmányállatok populációit, és a legbőségesebb helyen telepedjenek le, és foglaljanak maguknak fészket (Viltala és mtsi. 1995).

Internetes olvasnivaló a fajjal kapcsolatban

Szakirodalmi forrás

BirdLife International 2004. Birds in Europe: population estimates, trends and conservation status. BirdLife Conservation Series No. 12, Cambridge, UK.

Csermely, D., Bonati, B, Romani, R 2009. Predatory behaviour of common kestrels (Falco tinnunculus) in the wild. Journal of Ethology 27: 461–465.

Hagemeijer, W.J.M., Blair, M.J. 1997. The EBCC Atlas of European Breeding Birds. Their Distribution and Abundance. T & AD Poyser, London

Perrins, C. (ed.) 1998. The complete birds of the Western Palearctic on CD-ROM, version 1. Oxford University Press;

Svensson, L. és Grant, P. J. 2002. Madárhatározó. Európa és Magyarország legátfogóbb terepi határozója. Park Könyvkiadó, Budapest

Viltala, J., Korpimäk, E, Palokangast, P., Koivulat, M 1995. Attraction of kestrels to vole scent marks visible in ultraviolet light. Nature 373: 425-427